Noel Sharkey angol robotikai szakértő már egy ideje folyamatosan hívja fel a közvélemény figyelmét a mesterséges intelligenciához fűződő illúziók veszélyességére. Legutóbb a New Scientist hasábjain készült vele egy interjú, amelyben elmondja álláspontját, miszerint ha túl sokat bízunk a gépekre, előbb-utóbb megbánhatjuk.

Az egyetemi tanár, aki egyébként a BBC szakértőjeként is gyakran közreműködik, korábban lelkes MI- (mesterséges intelligencia-) hívő volt, de mára úgy látja, nem ártana demisztifikálni a technológiát, és kollegái túlzott optimizmusából visszább venni.

A hagyományos definíció szerint mesterséges intelligencia az, amit ha ember végezne, ahhoz intelligenciára volna szüksége. Ez Sharkey szerint azért nem jó meghatározás, mert a gépek az intelligens emberi tevékenységeket, mint amilyen például a sakk is, „erővel”, teljesen más úton végzik, mint az ember: puszta számítási teljesítménnyel, nem intelligenciával. Ezért ő az MI meghatározását is úgy fogalmazná meg, hogy az, ami „intelligencia benyomását kelti”. „A helyzet nem különbözik attól, mintha egy markológéppel kellene szkanderozni” – mondja a szakértő.

Fontos tisztázni, hogy MI alatt kifinomult modelleket értünk, nem valódi intelligenciát. A gépek vélhetőleg soha nem lesznek intelligensek a szó szoros értelmében, mert az agy és a számítógép nem egy kategória, annak ellenére, hogy a kettőt népszerű hasonlatként emlegetni. „Az, hogy az agyat fizikai entitásként elfogadjuk, még semmit nem mond el arról, hogy milyen jellegű is ez a fizikai entitás, és arról sem, hogy rekonstruálható-e egyáltalán számítógéppel.”

Egyes szakértők szerint a processzorok számítási teljesítménye el fogja érni azt a szintet, hogy az emberi agyat is túlszárnyalják. Olyat is hallani, hogy az agyat ötvözni fogják a gépekkel, és 2045-re már az örök élet birtokában leszünk. „Ez mese – mondja Sharkey –. Semmi jel nem utal arra, hogy az intelligencia számítható lenne. Elképzelhető, hogy igen, de lehet, hogy nem.”

Azok az elképzelések, hogy a gépek egyszer majd átveszik felettünk az irányítást, nem többek jól eladható fikciónál, amikre harapnak az emberek. „Amikor egy újságíró felhív, és ezt már rögtön az elején leszögezem neki, rendszerint meg is köszönik az interjút, és lerakják a kagylót, a véleményemet pedig nem jelentetik meg.”

Sharkey a mesterséges intelligenciát „zoomorf bűvészetnek” tartja. A robotokat állataink és a magunk képére mintázzuk, és az a célunk velük, hogy összetéveszthetők legyenek az igaziakkal. De ez csak trükk, és ha társadalmi szinten túlzott mértékben elkezdünk „hinni” a gépekben, az nem veszélytelen, mert egyfajta antiutópiához vezethet, amiben nem jut szerep a szenvedélynek és a megértésnek.

Arra a kérdésre, hogy hogyan ítéli meg az öregek mozgását támogató robotokat, Sharkey azt válaszolta: „Ezeknek a Japánban fejlesztett robotoknak valóban nagy hasznát vesszük, de ennek is meglehet az árnyoldala. Tartok tőle, hogy ha ezek a gépeket átesnek a megbízhatósági teszteken, túlságosan elterjednek, és kiszoríthatják az emberi gondozást. Márpedig szükségünk van az emberi kontaktusra, a szeretetre, amit a gépek nem tudnak helyettesíteni.”

Hasonlóan aggályosak a hadsereg robotikai fejlesztései. A katonai beavatkozásoknál szükség van az ártatlanok megóvására, márpedig a gépek még messze nincsenek azon a szinten, hogy megkülönböztethessék a harcoló alakulatokat a lakosságtól.

Sharkey szerint mindezek olyan etikai problémákat vetnek fel, amelyekről sürgősen társadalmi párbeszédet kellene kezdeni. A robotika úgy fejlődik mostanság, mint ahogy az internet terjedt el, és bizonyos dolgokra nem vagyunk felkészülve.