A lapnak nyilatkozó Srđan Srećković diaszpóráért felelős miniszter szerint a legrosszabb a helyzet Albániában, ahol Enver Hodzsa uralma idején a szerbeket család- és keresztnevük megváltoztatására is rákényszerítették. A 30–40 ezer albániai szerb azóta se szerezhette vissza a nevét, de a nyelvét sem használhatja, nem vallhatja magát nyíltan ortodoxnak (ami a szerb hívők számára igen fontos), s nemhogy szerb iskolák nincsenek, a hagyomány- és kultúraőrző klubok, egyesületek létrehozását sem engedélyezik az albán hatóságok.

Horvátországban az EU nyomására születtek ugyan a szerbek jogainak tiszteletben tartását szavatoló törvények, ám azokat alig alkalmazzák. A valaha 600 ezres horvátországi szerb lakosság 200 ezerre fogyatkozott, s a háború idején elmenekültek hazatérését a miniszter szerint továbbra is nagy mértékben hátráltatják az ellenük titokban meghozott bírói ítéletek.
Sokan visszaköltöznének eredeti lakóhelyükre, de visszatartja őket a félelem attól, hogy távollétükben valamilyen vélt vagy valós bűnükért elítélték őket, s börtön vár rájuk – nyilatkozta Srđan Srećković. Hozzátette: Szerbia azt szeretné, ha a horvátországi szerbek ellen hozott – néha a 20 évet is felülmúló – ítéleteket nyilvánosságra hoznák. A visszatelepülést fékező okok között említette azt is, hogy akik valaha Horvátországban jugoszláv állami lakásban éltek, s elhagyták az országot, nem kapnak letelepedési engedélyt.

Bár Szlovéniában az 50 ezer szerb az ország második legnagyobb népcsoportját alkotja, nem ismerik el nemzeti kisebbségnek, s nem is rendelkezik az azt megillető jogokkal. Ljubljana a miniszter szerint ezt azzal indokolja, hogy a szerbek „szervezetlenül, összevissza laknak” Szlovéniában.

A montenegrói lakosság 35 százalékát kitevő szerbek helyzetéről a miniszter nem kívánt nyilatkozni, mondván, hogy „jelen pillanatban nem volna jó olajat önteni a tűzre”. Minisztériumának államtitkára, Miodrag Jakšić szerint azonban Montenegróban (ahol a lakosság 65 százaléka szerbül beszél) a minimális alkotmányos garanciák sem léteznek arra, hogy a szerbek a kultúra, a tájékoztatás, az oktatás és a vallás területén érvényesíthessék jogaikat.

Srđan Srećković kedvező kivételként említette Romániát és Magyarországot, ahol kiváló szerb gimnáziumok működnek, a televízióknak vannak szerb adásaik, a szerbek jelen vannak a helyi közigazgatásban, s az állam anyagilag is támogatja őket nemzeti identitásuk megőrzésében. Hozzátette azonban, hogy míg a bukaresti parlamentben 18 éve van a szerbeket képviselő honatya, addig a magyarországi szerbek 17 éve várnak arra, hogy – a magyar alkotmánnyal összhangban – képviselőt küldhessenek az Országgyűlésbe.