Az informátoroknak, a dokumentumok által érintetteknek – elvileg – névtelenséget biztosító megközelítése ugyanakkor egybecseng a hagyományos oknyomozó újságírás egyik legfontosabb szabályával.

A The New York Times igen terjedelmes írásban engedett bepillantást abba, hogy miként alakult ki és ténykedett az a különleges, vezető lapok munkatársainak bevonásával létrejött médiakör, amely elsődleges forrásként vállalkozott arra, hogy felelős magatartást tanúsítva a világ közvéleménye elé tárja a WikiLeaks-anyagok egy részét.

Julian Assange.
(Forrás: wikimedia commons / Espen Moe)

A brit The Guardian főszerkesztője, Alan Rusbridger telefonon kereste meg a The New York Times főszerkesztőjét, Bill Kellert, azt tudakolván nagy titokzatosan: létezik-e náluk olyan biztonságos kommunikációs csatorna, amelyen beszélhetnének. Mivel nemleges választ kapott, arra kérte beszélgetőpartnerét, legyen nagyon körültekintő válaszainak megfogalmazásakor. Végül igen nyakatekert módon előhozakodott szokatlan ajánlatával: egy WikiLeaks nevű szervezetről beszélt, amelynek titokzatos tagjai az információáramlás biztonsági réseinek éber őrei. Mint elárulta, hatalmas mennyiségű, az Egyesült Államok kormányához köthető bizalmas információ került a birtokukba, vezetőjük pedig – az ausztrál születésű különc, egykori hacker, Julian Assange – felajánlotta a The Guardiannak az afganisztáni és iraki harctéren született félmillió katonai irat publikálásának lehetőségét, azzal az ígérettel, hogy később lehetőség nyílik bizalmas diplomáciai üzenetváltások megismerésére is.

A brit lap azt javasolta – növelendő az információrobbanás hatását, valamint megosztandó az információkezelés feladatait -, hogy vonják be a The New York Timest is ennek az exkluzív információs kincsnek a megosztásába. Julian Assange rábólintott az ötletre.

Kalandregénybe illő intrikák

Igen mozgalmas hat hónap következett. A hatalmas titkos archívum kezelésének romantikus kalandregénybe illő intrikái vegyültek a hegyekben álló, nagyon is evilági adatok feldolgozásának sziszifuszi teendőivel. És ha ez még nem lett volna kellőképpen bonyolult, a „projekt” fókuszában ott állt maga az információforrás: megfoghatatlanul, manipulatívan és kiszámíthatatlanul (és végletesen ellenséges módon viszonyulva a két újsághoz); aztán egy nemzetközi újságírógárda, és a lapok ügyvédei, akik igyekeztek mindenáron a törvényesség határain belül tartani a közreműködőket. A nagy konspirációs sztori végül a titkos dokumentumok nyilvánosságra hozatalában teljesedett ki, alapvetően megváltoztatva a korábban az újságírásról, a diplomáciáról vagy egyszerűen az életről mint olyanról kialakult fogalmakat.

A vezető amerikai lap a telefonbeszélgetést követően szinte azonnal Londonba küldte washingtoni irodájának munkatársát, Eric Schmittet, aki tapasztalt szakértőként igencsak otthonosan mozgott katonai ügyekben, és korábban kivette már részét diplomáciai üzenetváltások tanulmányozásából.

Fő feladata az volt, hogy megbizonyosodjék az anyagok valódiságáról, valamint az, hogy beszámoljon a The Guardiannel, valamint az Assange által a szűk médiakörbe ugyancsak meghívott Der Spiegellel megvalósuló együttműködés tervezett mechanizmusáról.

Schmitt első visszajelzése több volt mint biztató: az afganisztáni eredetű üzenetek egyértelműen valódinak bizonyultak. Egyenesen le volt nyűgözve tőlük – ott állt előtte a szerencsétlen háború egyfajta jegyzőkönyve, szinte a kezdetektől, és arra is megvolt az esély, hogy idővel az amerikai diplomácia külképviseletekkel folytatott titkos üzenetváltásaihoz is hozzájussanak. A WikiLeaks az utóbbiakat feltehetőleg azért tartotta vissza, mert előre nem tudhatta, miként alakul az együttműködés a médiaszereplőkkel.

Az elkövetkező napokban Schmitt a The Guardian egyik szeparált irodájába fészkelte be magát, a háborús üzenetváltás anyagaiból szemezgetett, miközben az összetett feladat megvalósítási módján vitatkozott a többiekkel. Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen irdatlan mennyiségű információhalmazt, hogyan lehet biztonságossá tenni az információk szállítását, tárolását és megosztását, hogyan működhetnek együtt három, egymástól nagyon különböző kiadvány újságírói anélkül, hogy feladnák a függetlenségüket, miként lehet biztosítani azt, hogy megőrizzék a kellő távolságot Julian Assange-tól? A média képviselői ugyanis egyértelműen csupán az információk forrásának, nem pedig munkatársuknak vagy együttműködő partnerüknek tekintették Assange-t, akinek viszont megvoltak a maga kialakult elképzelései a dolgok menetéről…

Wikileaks logo.
(Forrás: wikileaks)

A londoni megbeszélések idejére a WikiLeaks meglehetős nemzetközi hírnévre tett szert. Az informátorok névtelenségét garantáló, kiszivárogtatott információk közzétételére szakosodott internetes portál már a 2001-es eseményekkel kapcsolatban is hallatott magáról, az akkori, személyhívón leadott üzenetekből 573 ezret tett közzé, még 2009-ben. A New Yorkerben tavaly gazdag és színes írás jelent meg Assange-ról Raffi Khatchadourian tollából, aki maga is tagja volt a szervezetnek. A legnagyobb „durranás” mindazonáltal a WikiLeaks történetében egy videó közreadása volt: ezen a 2007-ben rögzített felvételen két amerikai helikopter vesz részt egy bagdadi tűzharcban, legkevesebb 18 ember halálát okozva.

Jóllehet a videón szereplők között többen is fel voltak fegyverkezve, mások semmiféle jelét nem mutatták a fenyegetésnek, így a Reuters hírügynökség két tudósítója sem, akik vétlenül estek áldozatul a helikopterek támadásának.

Megdöbbentő volt látni a felvételt és hallani a videón az aláfestő zene mögül a helikopterek személyzetének érzéketlen évődését – mindez több volt, mint kínos az amerikai hadseregre nézve. Ráadásul a háborúellenes propaganda iránti lelkesedéstől áthatva a WikiLeaks kiadott egy olyan változatot is a videóból, amelyen már egyáltalán nem észlelhető az az iraki, aki rakétavetővel célba veszi a helikoptereket…

Az Excel-táblában is van mennyiségi korlát

A londoni megbeszélések negyedik napján Assange hatalmas hátizsákkal állított be a The Guardian szerkesztőségébe, és az asztalra borította a tartalmát: a laptopokon, mobiltelefonokon, pendrive-okon és memóriakártyákon rajta volt a WikiLeaks valamennyi titka.

A riporterek nekiláttak az afganisztáni keltezésű jelentések feldolgozásának. Hatalmas Excel-táblában rendszerezték az egyes anyagokat, hozzájuk rendelve a megfelelő keresési feltételeket, és megjelölve, hogy melyekben található hírértékű tartalom. És rögtön fel kellett oldaniuk egy ellentmondást is: Assange szerint az információknak a 2004 elejétől 2009 végéig terjedő teljes időszakot felölelték, de a táblázatban ennek a folyamnak 2009 áprilisánál hirtelen vége szakadt. Jelentős mennyiségű anyag hiányzott, de mint kiderült, csupán az egy Excel-tábla által kezelhető adatok mennyiségi korlátját érték el. Egy újabb táblázat megnyitásával viszont már kezelhetővé vált mind a 92 000, az afganisztáni harctéren született jelentés.

Assange egyértelmű jelét adta annak, hogy megveti az amerikai kormányt, és biztos volt benne, hogy folyamatos üldöztetéseknek lesz kitéve. De állítása szerint a legrosszabb helyzetre is felkészült: erősen titkosított másolatokat készített a megszerzett információkról, és ha vele bármi történne vagy ellehetetlenítenék a WikiLeakset, arra az esetre is kidolgozta az anyagok nyilvánosságra kerülésének forgatókönyvét.

A hét további részében Schmitt a The Guardian és a Der Spiegel érintett szerkesztőivel együtt rendszerezte az anyagot. A The New York Times két számítógépes szakemberének segítségével kényelmesen és biztonságosan kereshető adatbázist hoztak létre. Az egyébként egymással éles versenyben álló médiumok képviselői kiválóan együtt tudtak működni.

Assange az együttműködés során végig igyekezett gondosan titokban tartani forrásait. Mindazonáltal kiderült, hogy a videofelvétel, a katonai iratok és a diplomáciai üzenetváltások feltételezett kiszivárogtatója Bradley Manning, az amerikai hadsereg megkeseredett, politikailag érzékeny és az informatika iránt érdeklődő 22 éves őrvezetője volt, akit azonnal le is tartóztattak (a legfrissebb hírek szerint azt azonban eddig nem sikerült bizonyítani, hogy kapcsolatban állt volna Assange-zsal – így pedig a hivatalos amerikai szervek aligha válthatják be fenyegetéseiket a Wikileaks vezetőjével szemben).

Moratórium, pénzügyi kötelezettségvállalással

Az ausztrálnak az volt az egyetlen feltétele, hogy az újságírók rendelkezésére bocsátott anyagokat ismertető írások nem jelenhetnek meg korábban, mint ahogy a dokumentumokat a WikiLeaks elérhetővé teszi saját weboldalán. Ez nem okozhatott gondot, hiszen az ilyen fajta moratórium közhelyszámba megy az újságírás világában.

Jóval később néhány amerikai hírügynökség felpanaszolta, hogy ők már csak akkor kaphattak volna „last minute” hozzáférést a WikiLeaks-dokumentumokhoz, ha szerződésben ismerik el pénzügyi szankciók jogosságát az idő előtti nyilvánosságra hozatal esetére.

A The New York Timesnak azonban az együttműködés értelmében semmit sem kellett aláírnia, és egy fillérjébe sem került az elsődleges feldolgozás joga. A WikiLeaks ugyanis – legalábbis ennek az első nagy vállalkozásnak az alkalmával – azt tekintette a legfontosabbnak, hogy gondoskodni tudjon az információk legszélesebb körű terítéséről.

A New York-i szerkesztőségben eközben önálló teamek alakultak a témák feldolgozására. Ők jelszavas hozzáféréseket kaptak a maguk területét érintő információkhoz, és egész konspirációs láncolat alakult ki közöttük: fedőnevekkel, titkos technológiai csatornákkal.

A jogászokkal konzultálva egyértelművé vált, hogy mindaz, amit tesznek, teljességgel törvényes. Mindazonáltal befészkelte magát agyukba a gondolat: vajon mit szólnak mindehhez az amerikai – vagy más, a dokumentumokban érintett – kormány képviselői. Hatalmas erkölcsi kötelességnek tekintették, hogy felelősen bánjanak a birtokukba jutott információkkal – ha ugyanis mindez a blogoszférán keresztül zúdult volna a világra, felbecsülhetetlen károkat okozhatott volna. Kezdetektől fogva követték tehát azt az elvet, hogy csak olyan információt adnak közre, amelyik egyetlen érintett számára sem jelenthet közvetlen veszélyt. Katonai szakértőket is bevontak a munkába, annak biztosítására, hogy sem a dokumentumokban érintett szereplők, sem a helyszínek ne legyenek egyértelműen beazonosíthatók.

A titkos együttműködés eredményeként született első írások tavaly június 25-én láttak napvilágot, egy időben a The New York Times, a The Guardian és a Der Spiegel online oldalain. Természetesen mindhárman a maguk beállítódottságának megfelelő anyagokat jelentetett meg.

Együttműködésből ellenségesség

Három hónappal később a francia Le Monde-dal egészült ki a médiakör, akkor, amikor eljött az ideje az iraki háborús információk közzétételének.

Ekkorra azonban az amerikai lap kapcsolata Assange-zsal bizalmatlanságból ellenségességbe csapott át, részben azért, mert az újság online változata megtagadta a WikiLeaks vonatkozó dokumentumához vezető link elhelyezését.

Eltérően értelmezték ugyanis az informátorok védelmének elvét. Míg a The New York Times a teljes körű azonosíthatatlanság mellett kardoskodott (az érintett afgán civilek nevét is titokban tartotta), és ezért bizonyos anyagok közlésétől egyenesen el is zárkózott, Assange mindent publikálni akart, és egy szoftveres automatizmus alkalmazásával leginkább az információveszteségek minimalizálására törekedett.

Az utolsó csepp a pohárban egy október 24-i keltű címlapos írás volt. Ebben a The New York Times munkatársai a WikiLeaksen belüli szakadást elemezték, mindezt Assange zsarnoki vezetési stílusából eredeztetve. Azét az Assange-ét, aki eközben egyfajta kultikus figurájává vált az európai fiataloknak és a baloldaliaknak, a nőket pedig szinte mágnesként vonzotta magához. Két svéd nő be is perelte, azt állítva, hogy az ausztrál ragaszkodott az óvszer nélküli szexhez, ezt pedig Svédország szigorú törvényei a nemi erőszak kategóriájába sorolják. Assange tiltakozott a gyanúsítás ellen, mondván, hogy az egész kitaláció csupán a személye és a WikiLeaks elleni támadásként értelmezhető.

A WikiLeaks októberben adta át a The Guardiannek a harmadik archívumot, amelyik az amerikai külügyminisztérium és kirendeltségei közötti üzenetváltásokat tartalmazta, de ekkorra már Assange egy új feltétellel hozakodott elő: a brit újság nem oszthatta meg információit amerikai laptársával (mindez meglehetősen kényelmetlen volt a britek számára, hiszen kiváló kapcsolatot építettek ki az amerikaiakkal), helyette inkább a The Washington Posttal és a spanyol El Paísszal kialakítandó együttműködést szorgalmazta. Az információk azonban kerülőutakon mégis eljutottak a New York-i lap birtokába, és Assange nem tehetett mást, mint egy kiadós dühöngést követően beletörődött abba, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás.

A portálalapító jelenleg házi őrizetben van Angliában. A londoni bíróságon a héten kezdődött meg valószínűleg többnapos kiadatási meghallgatása: kiszolgáltatását Svédország kérte. Ellentmondásos személyiségét és szervezetét három, a napokban a könyvesboltokba kerülő kötet is igyekszik közelebbről bemutatni a magyar olvasóknak.

Egyébként minden indoklás nélkül kiutasították Oroszországból a The Guardian című brit lap moszkvai tudósítóját, miután a WikiLeaks által megszerzett amerikai diplomáciai táviratokban található, Oroszországgal kapcsolatos állításokról tudósított...