Ahhoz, hogy az ember médiabirodalmat alapítson, az egyebeken (pénz, paripa, fegyver) kívül leginkább szerencse szükségeltetik. A rimaszombatiaknak például nagy szerencséjük volt 1783. július 5-én, amikor a feljegyzések szerint ott időzött II. József német-római császár, magyar és cseh király, akinek a helyiek így közvetlenül nyújthatták be kérelmüket az istentiszteletek városban való megtartására. (A király megígérte, hogy a kérést teljesíti, és később kegyesen be is tartotta a szavát.) Ugyanaznap kicsivel távolabb, az észak-franciaországi Rouenben szerencsésen megszületett Charles-Louis Havas (1783. július 5. - 1858. május 21.), egy magyar felmenőkkel rendelkező gazdag zsidó család gyermeke.

Az AFP mai központi épülete Párizsban
(Forrás: Wikipedia)

Polgári jogok

A kis Charles-Louis – a ma AFP-ként ismert francia hírügynökség megalapítója – izgalmas korban született. 1789. augusztus 26-án – alig egy évvel azelőtt, hogy II. József udvari orvosa feltalált egy keserű, száraz jellegű likőrt, ami azóta is az egyik legnépszerűbb magyar ital – a francia Nemzetgyűlés kiadta Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Míg a gyomorkeserű kellő mennyiségben adagolva csak átmenetileg kelti a szabadság illúzióját a fogyasztóban, a nyilatkozat maradandó változásokat hozott – és nem csak az iszákosok életében. Tizenegyedik cikkelye például kimondja: „A gondolatok és vélemények szabad közlése az embernek egyik legértékesebb joga; ennél fogva minden polgár szabadon szólhat, írhat s nyomtathat ki bármit, felelősséggel tartozván viszont e szabadsággal való visszaélésért a törvény által meghatározott esetekben.” (Mika Sándor fordítása.) A nyilatkozat megjelenése hatalmas lökést adott a francia sajtónak: alig hat hónap alatt 1500 újság jelent meg a piacon.

Charles-Louis Havas már – írással és reklámozással foglalkozó – felnőtt férfi volt 1812-ben, amikor Friedrich Koenig (König) feltalálta a lap- és könyvkiadást forradalmasító hengeres nyomtatógépet (más néven gyorssajtót), Kliegl József pedig 1835 körül a nyomdai szedőgépet. A gőzgép már létezett, a vasút is épülgetett, már csak hírekre volt szükség az újságokba, hogy azok minél több háztartásba juthassanak el a felsorolt találmányok segítségével.

Szorgos munka

Havas fiatal éveiről a történészek csak kevés adatot találtak. Apja állítólag cenzorként dolgozott, ennek köszönhetően bejáratos volt az összes miniszterhez, akik bizalmas információkat súgtak a fülébe. Fia – megint csak állítólag – tovább halmozta az apjától örökölt kapcsolati tőkét, mindemellett több nyelven is folyékonyan beszélt; nem csoda, hogy azt beszélték róla, Bonaparte Napóleon kémje. A történészek azt is tudni vélik, hogy az ifjú Havas a napóleoni háborúkban egyszer sikeres blokád-áttörést hajtott végre, aminek nem maradt el a jutalma: egy ideig társtulajdonosa lehetett a Gazette de France című újságnak. A waterlooi vereség (1815. június 18.) azonban anyagilag tönkretette, ezért arra kényszerült, hogy bérbe adja tudását és fordítóként dolgozzon különféle újságoknak.

Évek teltek el szorgos munkával, míg végül Havas 1832-ben megnyitotta a nevét viselő irodát, ahol – maradva a kaptafánál – külföldi lapokból fordított le cikkeket. A fordításokat bankároknak, üzletembereknek, politikusoknak adta el. Jól ment az üzlet; az iroda három év elteltével átalakult, és 1835-ben létrejött a világ legelső hírügynöksége, a Havas Hírügynökség, a mai AFP elődje. Később nála dolgozott Paul Julius Reuter, a Reuters Hírügynökség (1851) megalapítója. Ugyancsak az Agence Havasnál ténykedett Bernhard Wolff (1811-1879), aki 1849-ben hozta létre a – sokáig – harmadik legnagyobb hírügynökséget, a németországi Wolffot (Wolffs Telegraphisches Bureau), a DPA, vagyis a Deutsche Presse Agentur elődjét. Mint azt a Reuters-ről szóló cikkünkben megírtuk, a triumvirátus létrejöttével ádáz harc kezdődött – 1870-ben azonban a három vetélytárs fehér asztal mellé ült, és vacsora közben felosztották maguk közt a világot. Európán kívülről a szintén ezidőtájt alapított amerikai Associated Press csatlakozott a nagyétvágyú társasághoz. (Sokáig még a cégnél is úgy tudták, hogy az AP-t 1848-ban alapították, a hírügynökség honlapján közölt dolgozat szerint azonban a gyökerek két évvel korábbra, 1846-ra nyúlnak vissza.)

Tititi-tátátá

Visszatérve az AFP atyjához: mivel a Charlestown-i portréfestő, bizonyos Samuel Morse akkoriban még csak bütykölgette a később róla elnevezett elektronikus távírót, valamint a vonatközlekedés is csak körülbelül annyira volt jó, mint manapság Sárbogárd és Székesfehérvár között, Havas postagalambokat használt hírvivőnek (Reuter még 1850-ben is erre kényszerült). A Júliusi Monarchia idején kezdetben a belügyminisztérium látta el hírekkel a vidéki lapokat, a szolgáltatást azonban idővel sikerült Havasnak megkaparintania. Jó üzletnek bizonyult, cége ugyanis havonta hatezer frank állami támogatást kapott a tudósításokért – bár Clyde Thogmartin szerint ennek nincsen nyoma az állami főkönyvekben.

Mivel közel volt a tűzhöz, Havas a hírek továbbításához igénybe vehette a kormány által működtetett Chappe-féle telegráf rendszert is. A vasúti szemaforok és szélmalmok bizarr házasságából született eszközök dombtetőről dombtetőre továbbították az információkat, az olvasáshoz derűs időre és jó távcsövekre volt szükség. (Móra Ferenc A gellérthegyi távirgány című művében emlékezik meg e furcsa, de hasznos találmányról, amelyről a lábjegyzetben részletes leírás olvasható.)

Idővel azután beérett Morse – 1837. szeptember 4-én először kipróbált – távírója is, de a francia állam természetesen kezdetben ennek a használati jogát is kisajátította. Mit ad Isten, Charles-Louis Havas véletlenül ehhez az eszközhöz is hozzájutott, sőt egyedül az ő cége használhatta a civil társaságok közül, és e kiváltság egészen 1850-ig megillette. (Emlékezzünk: Reuter ekkor kezdett galambokat használni Németországban.) A recept a mai időkből is ismerős lehet: ápolj jó kapcsolatokat a mindenkori kormánnyal, susogj bizalmas információkat a megfelelő fülekbe, a fülek közti, szájnak nevezett célterületre varázsolj mosolyt, élvezd az állami támogatást, és hamarosan monopolhelyzetben leszel. Így járt a Havas Hírügynökség is – azonban az alapító idővel úgy gondolta, nem árt több lábon állni, ezért elkezdett hirdetésekkel foglalkozni. Ilyen szolgáltatásokat akkor már nyújtott néhány cég: ezeket a hírgyáros gyorsan felvásárolta, és 1857-re már hirdetési vállalkozóként is monopolhelyzetben volt. Az értékesítéshez többféle modellt alkalmazott; az egyik szerint Havas az előfizetőknek pénzügyi ellenszolgáltatás nélkül szállította a híreket, cserébe a lapok ingyen közölték a hirdetéseit.

Huhogók

Bizonyos körökben idővel nyomasztóvá vált az ügynökség egyeduralma: a helyzetre Honoré de Balzac (1799-1850) már 1840 körül felhívta a figyelmet. A – nőügyekben – csapodár író úgy vélte, bármelyik újságot üti fel az ember, mindenhonnan ugyanazok a politikai vélemények, hírek köszönnek vissza. Mint írta: valójában csak egyetlen újság létezik, Monsieur Havasé. A „Huhogók” című regény szerzője azt is felvetette, hogy Havas egy titkos, a kormány belső köreit ellátó hírszolgálatot is működtet, de a vád alaptalannak bizonyult. A hivatalok valóban más hírcsomagokat kaptak, ezek azonban csak terjedelemben tértek el az újságoknak küldöttektől (meglepő módon rövidebbek, a tényekre hagyatkozóbbak voltak).

Az ötvenes években még így zajlott a hírügynökségi munka
(Forrás: Kőrösi Ida / MTI)

Agence France-Presse

Balzac után nyolc évvel, 1858-ban meghalt Charles-Louis Havas is, a hírügynökség viszont egészen az 1930-as évekig, a rádió elterjedéséig virágzott. Ekkor az információ-továbbítás költségei jelentősen lecsökkentek, így a nagy bölények (Agence Havas, Reuters, Wolff, AP) veszíteni kezdtek befolyásukból és piaci részesedésükből. Havasék igyekeztek kiterjeszteni hírszolgáltató tevékenységük témaköreit, azonban – mivel ez sem segített –, a francia állam 47 százalék erejéig bevásárolta magát a cégbe. Amikor a német csapatok 1940-ben megszállták Franciaországot, a cég elnevezése Francia Információs Irodára változott, csak a hirdetési részleg neve maradt Havas (egészen máig). 1944 augusztusában, miután a szövetséges csapatok elérték Párizst, néhány újságíró behatolt az információs iroda épületébe és megkezdte a híradást – a város felszabadulása után immár Agence France-Presse néven. Az AFP-t hamarosan teljesen államosították, ám ez nem szabott gátat a vállalat fejlődésének. Jól tükrözik ezt az olyan sikerek, mint hogy ők adtak először hírt a Nyugatnak a szovjet diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin haláláról (1953. március 5.).

A nagy riválisok továbbra is függetlenként, piaci alapon hasították ki a maguk szeletét a zsíros (még inkább: levajazott) hír-tortából, az AFP mozgástere azonban egyre szűkült. Részben ezért 1957-ben törvényben garantálták a függetlenségét a mindenkori hatalomtól. Az azóta eltelt időben fokozatosan egyre több autonómiát kaptak a cég külföldi irodái, miközben a francia állam egyre kisebb szerepet játszik a vállalat finanszírozásában. Két évvel ezelőtt született meg a döntés: az AFP-t részlegesen privatizálják.

Charles-Louis Havas egykori vállalkozása ma a világ több mint 160 országában van jelen, több mint 2000 dolgozót foglalkoztat, és naponta hatszázezer szónyi szöveges hírt, valamint több száz fényképet kínál ügyfeleinek angolul, arabul, franciául, németül, portugálul és spanyolul. Ez a cikk 1335 szóból áll, úgyhogy nem lehet könnyű nekik.

Felhasznált irodalom:

Mark Tungate: Adland: A global history of advertising, Kogan Page Publishers, 2007.

Clyde Thogmartin: The national daily press of France, Summa Publications, 1998.