A 450 újságírót foglalkoztató, 60 éves német hírügynökség (dpa) leginkább szövetkezetre hasonlít: a kft. formában működő cég az előfizetők (napi- és hetilapok, folyóiratok, rádiók) tulajdonában van, ám egyikük tulajdoni hányada sem haladhatja meg a törzstőke (jelenleg 16,5 millió euró) 1,5 százalékát. Az előfizetési díj egyrészt az adott lap példányszámától (rádiók esetében az adó hatósugarától), másrészt az előfizetői „csomag” terjedelmétől függ. A teljes körű dpa-csomagért például egy 200 ezer példányban megjelenő regionális újság félmillió eurót (135 millió Ft-ot) fizet. Ez olvasónként és évenként 2,50 eurót jelent, amit egyre inkább sokallnak a főszerkesztők. Az ár-teljesítmény arányt megkérdőjelező főnökök közül egyre többen próbálnak meg a hírtengerben „úszni” a dpa közreműködése nélkül.

Az elsők között lépett az esseni WAZ-csoport (amely több magyar megyei lapban is tulajdonosként érdekelt). 2009 januárja óta a WAZ négy Ruhr-vidéki újságja nem fizet elő a dpa-ra. „Választhattunk: vagy elbocsátunk sok újságírót, vagy megtakarítunk 3 millió eurót a dpa lemondásával. Mi az utóbbi mellett döntöttünk” – indokolta a lépést Ulrich Reitz, a WAZ főszerkesztője, aki szerint a négy érintett napilap beszámolói „egyénibbek, mint valaha”, s az előfizetők részéről sem érkezett egyetlen reklamáció sem.

Wilm Herlyn, a dpa főszerkesztője vitatja ezt; állítása szerint január óta a WAZ-lapok több eseményről egyszerűen „lemaradtak”. Ráadásul Herlyn él a gyanúperrel, hogy a WAZ – az internet révén – titokban mégiscsak merít a dpa híreiből. A hamburgi dpa-székházban ezért üzembe helyezték az Attributor nevű számítógépes programot. Ennek révén igyekeznek kiszűrni a WAZ-lapokban megjelent hírekből a plágiumokat, azaz a dpa-híreket.

Hogy a kutakodás eredménnyel jár-e, egyelőre kétséges. Az viszont tény, hogy a német hírügynökség üzleti forgalma a 2002-es 106,2 millió euróról 2007-re 93,8 millió euróra csökkent. Az üzleti eredmény (4,4 millió euró) pedig 2007-ben 30 százalékkal maradt el az előző évitől.

A gondok egyik forrása, hogy a dpa főnökei „elaludtak” a multimédiás kor kezdetén, mert az új médiumokban inkább veszélyt, semmint ígéretes lehetőséget láttak. Így azután olyan kép alakult ki a hírügynökségről, mint a közszolgálati adókról: komótosan és rosszkedvűen tesz eleget alapvető kötelességének. Ez meglehetősen lesújtó kép egy agentúráról – viszont esélyt kínál a dpa által korábban megmosolygott kisebb vetélytársak számára. Ilyen például a magánkézben lévő ddp, amely a fizetésképtelenség után az utóbbi években nyereségessé vált. „Mi 145 munkatárssal megmutattuk, hogy ilyen méretekben is lehet nyereséget termelő hírügynökséget működtetni” – hangoztatja Matthias Schulze, a ddp ügyvezető igazgatója.

A nagy hírügynökségeknek – akár tetszik nekik, akár nem – föl kell venniük a kicsik által eléjük vetett kesztyűt. A dpa esetében ezt azt jelenti, hogy a kft. tulajdonosainak dönteniük kell: szubvencionált alapszolgáltatásra törekszenek-e, mint a közszolgálati rádió- és tévéadók, vagy olyan minőségi újságírást biztosító vállalat létrehozása-e a céljuk, amely képes megállni a helyét a hírek piacán. „Gyorsabb, jobb és alaposabb hírekre van szükség – máshogy nem fog menni” – summázta a problémát Wolfgang Wähner-Schmidt, a Reuters európai szolgálatának korábbi főszerkesztője a Der Spiegel hasábjain.

Persze a minőségi hírszolgálat sem nyújt védelmet a hírlopás ellen, amely világszerte egyre nagyobb gondot jelent lapkiadóknak, hírügynökségeknek és újságíróknak. Szemben a filmproducerekkel, a hanghordozók előállítóival, a műsorszórókkal és a koncertszervezőkkel, akiknek oldalán ott áll a szerzői joggal messzemenően azonos közvetítői jog, a lapkiadók gyakorlatilag védtelenek. Pedig az ő tevékenységük nem kevésbé méltó a védelemre. A lapkiadó teremti meg ugyanis a feltételeit annak, hogy az újságírók cikkei, tudósításai egyáltalán eljussanak az olvasókhoz, és kifejtsék hatásukat – mutatott rá a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Jan Hagemann ügyvéd, aki szerzői és médiajogot oktat a Berlini Szabadegyetemen.

A lapkiadó csak akkor fejtheti ki átfogó tevékenységét, ha azért ellenszolgáltatásban részesül: az újság, hetilap vételárának, illetve fizetett hirdetés formájában. Ha viszont a felhasználással nem áll szemben sem vételár, sem reklámbevétel, s e helyett az interneten való ingyenes felhasználás emészti fel a nyomtatott sajtótermék terjesztéséből származó bevételeket, az előbb-utóbb a lapkiadó gazdasági csődjéhez vezet.

Az egyre arcátlanabb internetes szolgáltatók komplett cikkeket emelnek át egyes sajtótermékekből, és anélkül kínálják őket olvasóiknak, hogy megjelölnék az írás eredeti forrását. Hasonlóan járnak el a különböző információs szolgálatok, valamint sajtószemle-készítők, amikor digitális rögzítési és továbbítási technikák segítségével merítenek sajtótermékek tartalmából, és fizetség ellenében továbbítják ügyfeleiknek. Mindez jogellenes – szögezi le Hagemann.

Sajtó és sokszínű sajtó csak addig fog létezni, amíg a lapkiadók gazdasági és szervezési munkájukért kereskedelmi értéktöbbletet kapnak. Jogilag lehetővé kell tenni a számukra, hogy ez a digitális jelenben és jövőben is megtörténjen. Ehhez pedig arra van szükség, hogy önálló és valódi védelmi jog ismerje el a lapkiadók tevékenységét – mutat rá Hagemann professzor.