A Rhode Island-i Egyetem egyik elsőéves diákja a világháló általános ismereteket tartalmazó oldaláról másolt le a hontalanságról szóló szöveget, és mivel a honlap nem jelezte a szerzőt, a hallgatónak eszébe sem jutott, hogy feltüntesse a forrást dolgozatában. A chicagói DePaul Egyetemen egy diák úgy vett át több bekezdést a hálóról, hogy azok betűi megmaradtak az eredeti formátumban, enyhe bíbor színt öltve – amikor ezt konzulense a szemére vetette, a fiatalember nem is próbált tagadni, csupán az érdekelte, miként tudná megoldani, hogy a betűk feketék legyenek. A világhálóról ollózott anyagokról szóló írásában a The New York Times harmadik példaként a Marylandi Egyetem hallgatóját említette. Az illetőt felelősségre vonták, mert az 1929-33-as gazdasági válságról szóló dolgozatát egyszerűen a Wikipedia internetes lexikon szócikkéből másolta ki. Kiderült: azt hitte, hogy ami az online lexikonban olvasható, közkincs, így fölösleges a forrást megjelölni.

Az amerikai egyetemi oktatók rendszerint beérik azzal, hogy növendékeiket figyelmeztetik: fel kell tüntetni a forrásokat, és követni kell az idézetekkel kapcsolatos általános szabályokat. Ám ezekből az esetekből kitűnik, igen sok diák nincs is tudatában annak, hogy nem pusztán komoly hiba, hanem a tudományos tevékenység integritásának súlyos megsértése olyan részleteket beemelni saját szövegükbe, amelyeknek nem ők a szerzői. A gyakorlat mégis mind jobban terjed az internetkorban, olyannyira, hogy az online információ szabályozatlan terében aláássa a szellemi tulajdonra, a szerzői jogra és az eredetiségre vonatkozó eddigi nézeteket - hangsúlyozzák a plágium jelenségét tanulmányozó oktatók.

A digitális technológia megkönnyíti a szövegek átemelését, de ennél fontosabb, hogy a Wikipedia, a világhálós linkek és a fájlmegosztás korában az internet átalakítja a diákok felfogását a szerzői alkotó tevékenységről, egy-egy szöveg vagy kép egyediségéről.

„Bizony már létezik egy diáknemzedék, amely azzal nőtt fel, hogy az információ egyszerűen ott lebeg valahol a kibertérben, és látszólag nincs is szerzője – vázolta a helyzetet Teresa Fishman, a Clemson Egyetem tudományos etikai központjának igazgatója. – Minden bizonnyal azt hiszik, hogy az információ bárkinek a rendelkezésére áll, aki kinyújtja érte a kezét”.

Donald L. McCabe egyetemi tanár, a Rutgers Egyetem etikai központjának társalapítója 2006 és 2010 között végzett felméréseiben kimutatta, hogy a 14 ezer első- és másodéves diáknak mintegy 40 százaléka legalább néhány mondatot más szerző(k)től írt be dolgozataiba. Még ennél is súlyosabb, hogy míg egy évtizede 34 százalék volt azok aránya, akik a világhálóról történő másolást "súlyos csalásnak" minősítették, ma már csak a diákok 29 százaléka gondolja így.

A 31 éves Sarah Brookover, a delaware-i Camden Egyetem végzős hallgatója elmondta, osztálytársainak jelentős része szentül meg van győződve arról, hogy szabadon bemásolhat bármit dolgozatába a szerző feltüntetése nélkül. Brookover az egyetem könyvtárában dolgozik, és nagy különbséget lát a könyvtári és az internetes anyaggyűjtés között. „Aki nem maga megy a könyvtárba, és nem veszi kézbe az adott írást a maga fizikai valóságában, nem fogja érezni, hogy az nem az ő tulajdona. Könnyen meggyőződésévé válhat, hogy a világhálón minden az övé” – fejtette ki a lapnak.

Nincs eredetiség, csak hitelesség?

Susan D. Blum, a Notre Dame-i Egyetem (Indiana) antropológusa a plágiumok nagy számát tapasztalva 234 diákot kérdezett ki. Arra a következtetésre jutott, hogy mai hallgatók mintegy válaszúton állnak a szerzőséggel kapcsolatos hagyományos felfogás és az új szemlélet között: másként látják a szöveget létrehozó személy és az azt idéző felhasználó közötti különbséget.

Amint elmondta, az a gondolat, hogy a szerző egyéni erőfeszítése és tudása hozza létre az eredeti alkotást, a felvilágosodásnak az egyénről alkotott felfogásában gyökeredzik. Ezt a szemléletet érvényesíti a szellemi tulajdonról alkotott nyugati álláspont, amelyet a szerzői jogi törvény fogalmaz meg. Ma mindkét koncepciót megkérdőjelezik. „A szerzőséggel és az eredetiséggel kapcsolatos felfogásunk megszületett, majd kivirágzott – ma pedig alighanem hervadóban van” - hangsúlyozta.

Véleménye szerint a fiatalok közül sokakat kevésbé érdekel az, hogy az 1960-as diáknemzedékhez hasonlóan egyedi és hiteles identitást teremtsenek maguknak, mint az, hogy különböző „személyiségekkel” kísérletezzenek, amire a közösségi hálózatok révén a net kézenfekvő lehetőséget nyújt.

„Ma rendben van, ha nem akarod magad egyedülálló egyéniségként bemutatni, semmi baj, ha mások szavait adod vissza, és oké, ha olyasmit írsz, amiben nem is hiszel – idézte a diákok véleményét Susan D. Blum – Oké, ha fütyülsz arra, mi van a dolgozatodban, amíg teljesíted a feladatod, és jegyet is kapsz rá. És rendben van, ha olyan szövegekből állítod össze, amelyek forrását nem is tünteted fel, és nem a te érdemed”.

Amikor egy német tizenéves, Helene Hegemann regényéről kiderült, hogy mások írásaiból tartalmaz részleteket, a lány nem esett zavarba. „Nincs eredetiség, csak hitelesség” – próbálta igazolni eljárását. Néhány kritikus is védelmébe vette, és könyve a legjobbak közé került egy díj mezőnyében, jóllehet végül nem nyerte el azt.

Sarah Wilensky, az Indianai Egyetem hallgatója vitába szállt Hegemannal. Szerinte a plágium nem a kreativitást, hanem az igénytelenséget és a renyheséget növeli. Úgy véli, a probléma abban gyökerezik, hogy a diákokat nem készítik fel megfelelően a középiskolában az egyetemi esszéírás intellektuális követelményeire – arra, hogy ne csak megértsék, hanem saját érvrendszerükbe szintetizálják mindazt, amit olvasnak.

„Ha megtanították volna őket a források figyelmes olvasására, összefoglalására, elemzésére és felhasználására, nem lenne szükségük a plágiumra, a források elhallgatására” – magyarázta.