A Moldvai Csángómagyar Oktatási Program pedagógusaival készített interjúsorozatunk harmadik részében Diószeg (Tuta) oktatóival, Kiss Sámuellel (K. S.) és feleségével, Kiss-Boros Rebekával (K. R.) beszélgettünk.

Diószeg is Bákó megyében található, akárcsak a korábbi cikkeinkben bemutatott Magyarfalu és Pusztina. Nevét 1842-ben említette először oklevél. A mintegy 2000 fős lakosságának többsége csángó. 2008-tól működik iskolán kívüli magyar tannyelvű oktatás a településen. 2010 nyarán magyarországi önkéntesek újították fel a diószegi magyar házat.

Honnan és hogyan érkeztetek Moldvába?

K. S.: Nekem kicsit olyan vándor élet jutott: Margitta, Sepsiszentgyörgy, Szilágy, Kraszna, majd végül Nagyvárad. De ennek ellenére mindig is vonzott az idegen. Moldváról szinte semmilyen információm nem volt, édesanyám ajánlotta figyelmembe ezt a helyet mint kezdő pedagógusnak jó tapasztalatszerzést. Nekem ez annyira homályos volt, hogy ezt a tájat összekevertem egy másik, székely tájegységgel. Mikor megkaptam a munkát, nagy meglepetésemre egy új vidék nyílt meg előttem. Bár a szüleim nem akartak elengedni, de a kalandvágyam őket is meggyőzte. 2014. szeptember 1-jétől vagyok itt, a feleségem a menyegzőnk után, 2015. március végén csatlakozott hozzám.

K. R.: Belényesen születtem, ez egy kis város Nagyváradtól kb. 60 km-re, Bihar megyében. Ott tanultam, majd az egyetemi tanulmányaimat Nagyváradon folytattam. Ott ismerkedtem meg férjemmel is, aki ugyanazon az egyetemen tanult. Ő volt az, aki először hallott Moldváról, és jelentkezett.

Mi volt az első benyomásotok a településről és a lakosságról? Milyen nehézségekkel találtátok szemben magatokat? Mihez kell alkalmazkodni?

Az interjúban említett tanítónő Tatár Ágota, aki Orcájának homálya. Tatros-völgyi történet címen készített kisfilmet Diószegről. Emellett hétrészes cikksorozatban is beszámolt tapasztalatairól, amelyet a Mandiner is átvett. „És hogy miért költöztem Moldvába? Meg akartam ismerni magamat. Kivonulni a civilizációból, egyedül lenni egy évig. Fát vágni és tanítani.” Ehhez képest a „középkori” és „balkáni” állapot miatt panaszkodik, s megdöbbenve tapasztalja: „Van még ma Romániában olyan hely, ahol, ha elmegy az áram, egy-két hétig lehet számítani a gyertyázásra […] ahová a postás két hónapban egyszer jár […] Orvosi rendelő nincs 10 kilométeres körzetben, állatorvos még úgy se.” Erdélyi magyarként úgy fogalmaz: „Magyar voltam a románok között.” „[H]onnan tudod, hogy bákói vagy?” Például: „A gyermekeid az udvarra kakálnak, ott, ahol érik, mert unnak elmenni a favécéig”; „Várod a segélyt Magyarból s a burszát [ösztöndíjat – a szerk.] az iskolától, de a gyermekeidet nem tanítod meg köszönni, se románul, se magyarul”; „Egyszer láttál fehér embert, az is valami antropológus vagy szociológus lehetett, de az se biztos. Jött, szétnézett, kérdezgette, hogy valami régi éneket tudsz-e, s aztán elment”. Bár a csángókat lejárató film és cikksorozat vállalhatatlan, arra is felhívja a figyelmet, hogy a programban részt vevő pedagógusok nem kapnak elégséges felkészítést sem a csángók történelméről és kultúrájáról, sem pedig az oktatási helyszínen várható körülményekről.

K. S.: Nem volt könnyű, mivel egy árva lelket sem ismertem, de igyekeztem minél pozitívabban hozzáállni. Mindenekfelett a legnagyobb problémám az ismeretlenség és a rendetlenség volt. Előttem a pedagógusszövetség egy olyan erkölcstelen nőszemélyt alkalmazott, akire az egész falu az erkölcstelenség megtestesítőjeként emlékszik vissza. Ez nemcsak a viselkedésében, de a tanításában és a támogatókkal való kapcsolatában is megnyilvánult. Ezt csak tetőzte a kisfilmje, ami inkább egy személyes jellegű monológ a faluról, ahonnan az anyagot lopta, és amelyben mindenkit lejáratott. Ebből kifolyólag nem jelent meg ősszel átadni a helyszínt, és szinte semmilyen telefonhívásra nem válaszolt. Ezért minden rám szakadt, és nulláról kellett kezdjem az egészet, a kapcsolatteremtéstől a rendezetlen számlákig. Csodálom, hogy a pedagógusszövetség egy kerek évig tűrte őt, mindannak ellenére, hogy többszöri szakmai látogatás alkalmával nem volt jelen a helyszínen. Mindent hatalmas rendetlenségben hagyott, semmilyen nyomát nem találtam a munkájának, deviszont sok kellemetlen biológiai nyomot hagyott higiéniától mentes életéből. A beiskolázási kérvények megírásakor senkit nem világosított fel a részletekről, és így ezt is elölről kellett kezdeni. De még az iskola vezetőivel is kellett kicsit harcolni, hogy a magyar oktatás beinduljon. Az iskola felszereltségét nem nagyon akarom részletezni, de lehetne jobb is, hogyha jobban odafigyelnének a kisebb-nagyobb részletekre: pályázatok, rendfenntartás stb. Ezután voltak még kisebb problémák, de hideg fejjel és keresztény lelkülettel kezelni lehetett és lehet a problémákat. Megvolt a bemelegítés…

A helybéliekkel sem volt valami fényes a helyzet, mivel kellett nekik idő, amíg megértik, hogy az előttem levő oktatóval semmilyen kapcsolatom nincsen. Ezt leszámítva volt pár ember, aki segített, úgy az itteni munkákban, mint a kapcsolatteremtésben – és még jó tanácsokkal. Vannak még olyanok, akiknek nem tetszik a magyar oktatás semmilyen formája, és van, hogy hallunk leépítő propagandákat és megjegyzéseket a munkánkra. 

Hál’ Istennek az egyházzal nem volt problémám, mivel a régi pap 2014 augusztusában ment nyugdíjba, és érkezésem után pár nappal új papok jöttek a településre. Így aztán ez kicsit könnyebbséget jelentett, sőt még az ünnepeken is szívesen láttak a templomban és néha még a családban is.

K. R.: Az első benyomásom a településről nem volt valami jó, és ez a mai napig nem sokat változott. Hogy miért? Hát azért mert az emberek nem olyan nyitottak és befogadóak, ahogy ezt sokan gondolják, meg inkább csak azzal tőrödnek, hogy milyen hasznot tudnának húzni az egészből.

Előfordulnak nyelvi nehézségek pedagógusok és diákok között?

K. S.: Nemcsak a felnőttek gondolkozását nehéz megérteni, de a gyermekekét sem. Nagyon egyszerű a szókincsük, és vannak olyan szavak is, amelyek első hallásra nagyon idegennek tűnnek, de ha van valaki, aki ezeket elmagyarázza, akkor nyert az ügy. Voltak érdekes helyzetek, például amikor a gyerekek mondták, hogy milyen hitvány vagyok, de ők ezt a fizikai alkatomra értették. Általában a gyerekek még értik a faluban beszélt magyart, de sajnos még kevesebben beszélik, így munkánkat nagyon nehezítik ezek a tények, s a főnökök ezért általában leértékelnek minket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A csángó szülők általában hogyan viszonyulnak a magyar iskolához? Megközelítőleg hány csángó gyermek él itt, és ebből körülbelül hányan járnak a helyi magyar iskolába?

K. R.: Kb. 350-400 gyerek él a faluban, de sajnos csak 45 gyermek jár a magyar házhoz, tél idején 55-70. Ünnepek táján többen vannak.

K. S.: Viszont ha beleszámoljuk a 9–12. osztályokat, akik más városokban folytatják tanulmányaikat, akkor többen vannak. A mostaniak közül viszont szinte alig járnak, sőt olyanok is vannak, akik 8. osztálytól nem folytatják tanulmányaikat.

K. R.: Mi a hétből öt napot foglalkozunk velük külön csoportokra felosztva, és még ezen kívül is: van, hogy még szombatonként különféle aktivitásokat szervezünk nekik, ahol nemcsak írunk, mint hét közben, hanem szalonnát sütünk vagy kirándulni megyünk. A szülőket nem nagyon érdekli a magyar iskola, de talán még az állami sem. Nem sokat törődnek a gyermekekkel, nem bánják, ha egész nap nincsenek otthon.

Mennyire ismerik a gyerekek a csángó közösségek történelmét? Mit tudnak Magyarországról?

K. S.: Sajnos nem nagyon ismerik a saját településük történetét, csak szívószálon kapnak némi információt a falujukról, és az se régebbi 50 évnél. Itt–ott még van, hogy el-elmondanak egy-két történetet, amit egyszer mondtak az öregek, de azt is vagy kinevetik, vagy később félelemből nem mondják. Innen következik az, hogy azt se tudják, hogy ők csángók, mivel az iskolában és a templomban is azt mondják nekik, hogy románok, és ők ezt el is hiszik. Nagyon nehezen lehet velük megértetni, hogy ők csángók, de ha el is hiszik, ők ezt szégyellik.

K. R.: Ami nekik Magyarországot jelenti: az, hogy az apjuk ott tanult mesterséget, ott dolgoztak sokat, minden magyarul beszélő ember csakis és kizárólag onnan jöhet – a tanárokat is beleértve, és persze a keresztszülők is onnan vannak. Nekik „Magyarföld” egy kicsikecske kis ország, ahol ők nem jártak, de nem is nagyon akarnak elmenni oda, mert a papok szerint, mi, tanárok és keresztszülők „eladjuk a gyerekek szerveit, vagy őket szolgának”. 

Akkor hát milyen a kapcsolatotok a helyi vezetéssel, illetve más csángók lakta településekkel, az ottani tanítókkal?

K. R.: Mondhatom, hogy mindenkivel jó a kapcsolatunk. Persze – mint minden csángó helyszínen – akadnak problémák, amelyek a tanárra hárulnak, és sokszor segítség nélkül kell megoldanunk. A helyi pappal nem volt probléma, próbáltunk alkalmazkodni az ő programjához, és olyankor nem szervezni semmit, hogy a gyermekek nyugodt szívvel tudjanak menni a templomba. A közeli településekkel szorosabb a kapcsolatunk, mint a távoliakkal, talán azért is, mert a többiek messze vannak, és ritkán találkozunk.

A szülők általában milyen körülményeket tudnak biztosítani a gyerekeknek? Melyek a legjellemzőbb foglalkozások? Többségében mit és hol dolgoznak?

K. R.: A szülők többsége a faluban vagy a legközelebbi városban dolgozik mint kőművesek vagy varrónők. Ezenkívül vannak olyan férfiak, akik külföldön (Magyarországon, Németországban, Olaszországban) próbálkoznak a munkával.

A magyar iskola honnan kap anyagi, szakmai vagy egyéb támogatást? A településen vagy azon kívül milyen segítségre, esetleg kinek a segítségére számíthattok?

K. S.: Ha az anyagi támogatásról beszélünk, akkor főként A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány és a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület civil szervezetek jöhetnek szóba, de most már a magyar állam is nagyban hozzájárul ennek a programnak a finanszírozásához. Ez utóbbi csak kevés mértékben fedezi mindazt, amire szükség van. A támogatásokat a fizetéssel egyben kapjuk meg, s nagyon hamar elmegy: a rezsiköltségen kívül télen fát is kell vennem, időnként felújításokat is kell végezni, amiket természetesen mi, oktatók végzünk, mivel az erre fordítható összeg nem elég egy szakember munkabérére sem. Sok más dologra kellene időt, energiát és anyagiakat fordítani, hogy a gyerekek belássák azt, hogy a magyar oktatás igenis egy kiváltságos lehetőség a számukra.

K. R.: Ha segítséget kérünk a főnököktől, kevés esetben kapunk választ rá, és előszeretettel reklámoznak másokat a kérésünk megoldására. Ha viszont a falut nézzük, most már itt is egyre kevesebb azon emberek száma, akik tényleg segíteni akarnak, és nem nyerészkedni, mivelhogy „vagyon neketek parátok elég, Magyarföldről küldenek eleget nektek! Nem?” felfogással élnek.

A szülők, a gyerekek mennyire ismerik a keresztszülői programot? Van-e gyermek a helyi iskolában, aki részt vesz a programban?

K. R.: Vannak gyermekek, akiknek úgymond papíron van keresztszülője, de ez valójában nem így működik, mert a gyermek hiába is ír nekik, ők nem szoktak választ adni. Régen sok gyermeket csak azért küldtek órákra, mert tudták, ha rendszeresen járnak, akkor biztos nekik is lesz keresztszülejük.

Hány évet/osztályt járnak a magyar iskolába a magyar gyerekek? Mit jelent a gyakorlatban, ha elvégzik az iskolát? Kapnak róla bizonyítványt? Ha igen, a román állam ezt elismeri?

K. S.: Nagyjából 2-3 év a maximum, de vannak kivételek is, akik kisebb megszakításokkal már első osztály óta járnak ide. Az iskolában viszont nyolc osztályt járnak a gyermekek, és arról kapnak egy bizonyítványt. De az édes kevés, ha arra gondolunk, hogy sokan nem folytatják a tanulmányaikat. Még ha el is ismeri a román állam, akkor se mehetnek vele abszolút semmire, mivel mindenütt elvárás az érettségi.

Milyen arányban tanulnak tovább a gyerekek? Tartjátok a kapcsolatot a végzett gyerekekkel?

K. R.: Továbbtanulás itt a 9–12. vagy a 13. osztály elvégzése. Akinek van egyeteme, az már nagy valaki. Most már vannak páran, akik egyetemre is járnak, de senkiről nem tudok még, aki helybéli lett volna, és egyetemet végzett volna, kivéve egy tanárnőt. Van jelenleg két gyermek, aki a Csángó Továbbtanulók Közösségén belül végzi a líceumot, de nagyon ritkán beszélünk velük.

Milyen kulturális-művészeti, hagyományőrző vagy egyéb programokra van lehetőség a településen?

K. R.: A településen belül a legnagyobb hagyományos program a falubúcsú. Olyankor mindenki nagy készülődésben van, finomakat főznek, sütnek.

Azt mondtátok, bár a gyerekek értenek magyarul, de nem nagyon beszélik a nyelvet. Hogy látjátok, van esély a nyelvcsere/nyelvváltás folyamatának megállítására, vagy a magyar nyelvű oktatás csupán késleltetheti ezt a folyamatot?

K. S.: A fiúk egyre többen román anyanyelvű lányt vesznek feleségül a környező román falukból. Ennek ellenére még mindig többen vannak, akik csángósul beszélnek, mint akik csak románul, de ha ilyen nagy lesz továbbra is az elhalálozási szám és a vegyes házasságok száma, akkor meg vannak számolva a csángós évek Diószegen is. 

K. R.: Kevert házasságok jöttek létre, így eléggé kevert a nyelvállapot is. Több a magyar, de kevesebben beszélik, mint a románt. Úgy gondolom, hogy a mi falunkban sosem fog a magyar anyanyelv lenni, pláne nem ennek a generációnak az anyanyelve. Inkább attól kéne féljünk, hogy meddig fogják még a magyart tanulni, és mikor fog a nyelv végleg kihalni. Talán addig, míg az öregek kihalnak, a magyar szó még hallható lesz, és utána már csak románt fogunk hallani a falu kis utcáin.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)