Egy korábbi írásunkban már bejelentettük a finnugorok jogigényét Moszkvára, most pedig megfogalmazzuk ősi jussunkat a Krím félszigetre. El a kezekkel a Meótisztól!

A Krím félsziget az ókori kultúrák virágzása idején csatlakozott Európához. Habár peremvidék, de kulturális és gazdasági kapcsolatai révén egykor a mediterrán világ szerves része volt. A görög gyarmatosítók az i. e. 6. században jelentek meg a Krímben. Tauriké Kherszonészosznak, vagyis Tauriké-félszigetnek nevezték. A görög városokból önálló birodalmak nőttek ki, később perzsa hódítók, Bizánc, majd a tatárok szerezték meg a területet. A tatárok után jöttek a törökök, a 18. század végén pedig az oroszok jutottak birtokon belülre. Közben felbukkantak mindenféle kóborló népek: gótok, hunok, kazárok, magyarok és besenyők is. Na és az olaszok: az ókori görög mintát követve Genova több gyarmatvárost is fenntartott a Krímben. Ezek a városok névleg tatár fennhatóság alá tartoztak, de valójában önállóan intézték az ügyeiket. A genovai–tatár biznisznek a törökök megjelenése vetett véget. Az 1780-as években az oroszoknak már a törököktől, illetve a törökök alá tartozó, de már jelentéktelen tényezővé vált Krími Tatár Kánságtól kellett megszerezniük a területet. Az oroszok számára a Krím félsziget nem gazdasági szempontból volt jelentős, és nem törődtek a kulturális hagyományokkal sem. Nekik a Krím csupán támaszpontként kellett, hogy onnan kiindulva meghódítsák a Boszporuszt és a Dardanellákat – vagyis ki akartak jutni a Földközi-tengerre. Ebből nagy európai háború lett: 1854–55-ben mindenki összefogott, hogy megállítsák Oroszország nyugati nyomulását.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az orosz állam (olykor több is volt) mindenkor terjeszkedő politikát folytatott. Ez úgy kezdődött, hogy az i. sz. 1. évezred közepén egyes szláv törzsek kelet felé kezdtek vándorolni. Szabad terület bőven volt – gyér és szervezetlen (finnugor) lakossággal, jelentős nyersanyagkincsekkel. Az óorosz állam (Kijevi Rusz) létrejötte után az expanzió a gazdasági fejlődés egyetlen módszerévé vált, és így állami politika lett belőle. Később ehhez ideológiát is gyártottak: az 1700-as évek óta Oroszország az úgynevezett természetes határok elérésére törekszik. Ezért szállta meg a Kaukázust, uralta a Baltikumot, és ezért akart kijutni a Földközi-tengerre is. Ez a koncepció akkor is létezett, amikor Oroszországot úgy hívták, hogy Szovjetunió. Az orosz állam soha nem mond le a Kaukázusról, a Krímről, és persze Kijevről sem. A balti országok függetlensége is örök veszélyben lesz.

Itt most természetesen nincs helyünk, hogy a Krím félsziget történelmét kitárgyaljuk, hiszen minket leginkább a magyar vonatkozások érdekelnek. Csupán egy érdekességet említünk még: bárki érkezett is a Krímbe – szkíták, hunok vagy genovai kereskedők – mind beköltöztek a görög városokba, később persze már csak a romok közé. A nomádok számára az egykori házak maradványai is fejedelmi paloták voltak a sátraikhoz képest. A mai városok egy része görög alapítású: Pantikapaion ma Kercs, Theodoszia (a genovaiak idején Kaffa) ma Feodoszija. Görög gyarmatvárosok nem csak a Krímben voltak: a kercsi szorossal szemben, a víz túlpartján állt Hermonassza később Tamatarha, majd Tmutarakany néven volt ismert (ma Tamany).

Ősmagyarok a Krím félsziget környékén

A muszlim geográfiai irodalomból megállapítható, hogy a honfoglalás előtt a magyarok elfoglalták a Kijev által uralt keleti szláv erdőövezet és a Bizánc fennhatósága alatt álló fekete-tengeri partvidék közti sávot. Vagyis az életmódjuk számára megfelelő, akkor éppen gazdátlan füves vidéket. Hamar fölfedezték, hogy itt nemcsak állatokat lehet legeltetni, hanem rabolni és kereskedni is érdemes. Ez olvasható Ibn Rusztánál:

[Állandóan] legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.

A magyarok tűzimádók.

Meg-megrohanják a szlávokat, és addig mennek a foglyokkal a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.h a neve. … Amikor a magyarok a foglyokkal K.r.h-be érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok [a magyarok] eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.

(A honfoglalás korának írott forrásai. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 7. Szerk. Kristó Gyula, Olajos Teréz és H. Tóth Imre közreműködésével. Szeged, 1995.)

A régészeti leletekből tudjuk, hogy a 9. század közepén a magyarok a Dnyeper mellékén éltek. Vajon melyik bizánci városba vitték foglyaikat eladni? A történeti forrást elemző magyar szakirodalomban K.r.h megfejtése: Kercs. Ez a város azonban nagyon messze esik a Dnyeper mellékétől, ráadásul útközben volt egy másik kikötő és egyben kereskedőváros is: Herszón (az ókori Kherszonészosz). Persze Herszón is igen távol volt a magyar területektől, és ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás után a kalandozók mekkora utakat jártak be, akkor a Herszónba vagy Kercsbe megteendő út hosszának nincs jelentősége. Egyébként mindkét város a Krímben található, de a félszigetnek csak egy szűk déli sávját birtokolták a bizánciak.

A Dnyeper melléki leletek viszonylagos gazdagsága azt mutatja, hogy ezen a területen tértek át a magyarok egy új gazdálkodási formára: a kereskedelmi és rablóhadjáratok szervezésére és lebonyolítására.

Más történeti források szerint a magyarok még közelebb éltek a Krím félszigethez. Ezek a források pár évszázaddal későbbiek, hitelességük már csak ezért is megkérdőjelezhető. Ugyanakkor számunkra nagyon kedvesek: a magyar krónikákat kell itt megemlítenünk, s bennük a csodaszarvas-történetet.

A kétes hitelességű, ámde csodaszerű eseményt Kézai Simon így írta le:

Ménrót, az óriás, a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek, s ott feleségétől, Enethtől két fia született, ti. Hunor és Magyar, akiktől a hunok, vagyis magyarok származtak. …

Történt pedig egy napon, hogy amint kimentek vadászni, a pusztaságban egy szarvasünő bukkant fel előttük, s amint űzőbe vették, az a maeotisi ingoványokba menekült előlük. … Miután az említett ingoványt bejárták, úgy találták, hogy alkalmas állattenyésztésre, majd visszatértek atyjukhoz, s megkapván beleegyezését, összes jószágaikkal a maeotisi ingoványok közé költöztek, hogy ott telepedjenek le.

Hát ez az! Ezért jár nekünk a Krím, meg az összes föld, ami még körülötte van! Hiszen a meótiszi ingoványok éppen ott vannak a Krímmel szemben!

A Meótisz, vagyis az Azovi-tenger a Fekete-tenger nyúlványa, a Krím félsziget zárja körül. Nekünk éppen megfelelne: területe mindössze egyharmad Magyarországnyi, mélysége 1–13 méter között váltakozik, szóval illik hozzánk. Nevét a maiot vagy maeot nép után kapta (gr. Μαιῶται). Indoeurópai, azon belül esetleg ősiráni népesség lehetett, elterjedését a mellékelt térkép mutatja.

A térképen látható, hogy a maiot nép a Don és a Kubany folyó közében élt, azaz éppen ott, ahol a történeti és nyelvi adatok szerint sokan sejtik a magyarok vándorlásának egyik állomását. Róna-Tas András egyenesen Don-Kubán vidéki őshazáról írt, és nyelvföldrajzi adatok alapján úgy vélte, hogy ez a terület volt a magyar–török nyelvi érintkezés színtere. A régészeti adatok egyelőre nem igazolják ezt a feltevést, sőt mind jobban kirajzolódik a magyar vándorlás északi útvonala: a szamarai nagy Volga-kanyarulatnál a folyón átkelő magyarok északról, az erdő és a sztyepp határán haladva kerülték meg a Kazár Birodalmat, s telepedtek meg ideiglenesen a Dnyeper mellékén. Tehát a Don és a Kubany torkolatvidékének még csak a közelében sem jártak.

Kézai Simon szerint történt még egy s más a meótiszi mocsarakban:

Letelepedvén tehát a maeotisi ingoványok közé, ki sem mozdultak onnan öt évig. A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is vagyonostul sebesen vágtatva elragadtak a maeotisi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikát Magyar vette feleségül.

A merész lovasroham során a támadók nem szenvedtek vérveszteséget. A továbbiakban úgy jártak el, mint a 10. (K. u. K.) Császári és Királyi huszárezred Székesfehérváron állomásozó katonái, akik Fráter Lóránd nótájának eredeti szövege szerint sok kislányt megfőztek… (Szokták másképp is énekelni.)

Györffy György szerint Hunor és Magyar története nem több egy romantikus mesénél: Kézai Simon részben maga találta ki, részben Jordanes, 6. századi gót történetírótól kölcsönözte. Az is fölmerült, hogy a történet valójában a bolgár eredetmonda szinkronizált magyar változata, abból az időből, amikor a magyarok és az onogur-bolgárok együtt éltek. A két vadásztestvér történetére Jankovics Marcell lapp párhuzamot talált. A Johan Turi könyvéből (A lappok élete, Bp. 1983.)  származó szöveg és rajz szerint a két testvér vadászatáról szóló mese valójában az égitestek járásának magyarázataként született meg. Ez érthetővé teszi, hogy miért annyira elterjedt Eurázsia északi részén.

A csodaszarvas üldözése Arany János közreműködésével vált kötelező tananyaggá. Később László Gyula rajzolt belőle diafilmet.

Későbbi magyarok a Krímben (13–18. század)

A magyarok a honfoglalás után sem vesztették el a kapcsolatot a Krím félszigettel. A kapcsolat jellegére azonban egyelőre nincs egyértelmű magyarázat. A 13–15. század folyamán a Krím félszigeti kikötőkből a genovai kereskedők évről-évre jelentős mennyiségű rabszolgát exportáltak Európa távolabbi vidékei felé. A fennmaradt iratok szerint a rabszolgák között voltak magyarok is. Vajon honnan kerültek Kaffába, vagy a többi kikötővárosba? Ez az, ami egyelőre nem világos. Lehet, hogy a Kárpát-medencéből hurcolták el őket – előbb a tatárok, aztán a törökök. Esetleg a tatárok által szétszórt – elüldözött, vagy fogságba vetett keleti magyarok voltak? Lehettek kaukázusi magyarok is, hiszen a rabszolgák többsége a Kaukázusból származott. Persze, azt sem tudjuk, mikor és hogyan kerültek magyarok a Kaukázusba (lásd korábbi cikkünket). Egy 14. századi pápai bulla szerint a kaukázusi magyarok uralkodója püspököt kért a pápától:

Beszámoltak (ti. a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek … megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közöttük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli széktől, a pápa elküldötte a semiscanti püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet…

Valószínűleg a rejtélyes kaukázusi magyarság egyik csoportja vetődhetett a Krímbe (ha nem ők, akkor kik?), talán nem önszántából. Róluk Turkolly Sámuel 1724-ben kelt leveléből értesülünk:

azon Magyarok …bé telyesedtenek a Chrimi Tatárok között, most is Chrímben a Tatár Chám protetiojok alatt vagynak hét Faluk, melyben Magyarul beszélnek…

(Turkoly Sámuelnek Astrakánból irt Tudósitása. Tudományos Gyűjtemény 10. kötet. Pest, 126–129.)

Turkolly Sámuel leveléből arra következtethetünk, hogy a Krímben volt „hét magyar faluk” lakosságának leszármazottai a krími tatárok között kereshetők. A 2001-es népszámlálási adatok szerint 245 ezer fős tatár kisebbség él a Krím félszigeten. Az 1917-es oroszországi forradalmakat követő polgárháborúban a vörösök alaposan megtizedelték a tatárokat, a második világháború vége felé (1944-ben) pedig az egész krími tatár népet náci kollaboránssá nyilvánították, és kitelepítették a Krímből. Vagyis a tatárok nem különösebben örülnek annak, hogy ismét orosz uralom alá kerültek.

Kun Béla a Krímben

Az említett 20. századi események közül az elsőhöz erős közük volt a magyaroknak. Tréfásan írhatnánk azt is, hogy ekkor a magyarok másodszor is elfoglalták a Krímet, de ami akkor történt, nem volt tréfa.

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság 133 napjának dicsősége egyszer csak elmúlt, a kommunistáknak menekülniük kellett. Vezetőjük, Kun Béla rövid bécsi tartózkodás után Oroszországba távozott. Elvtársaitól fontos beosztást kapott: a Déli front forradalmi katonatanácsának (Революционный военный совет) lett a tagja.

A front parancsnoka Mihail Frunze volt. A Krím félszigetet védő fehér csapatokat a balti német származású Vrangel báró irányította.

A vörösök (köztük magyar hadifoglyokból verbuvált önkéntesek is) 1920 novemberében indították meg a támadásukat a Krím visszafoglalására. A szárazföldről két földsáv, a perekopi és az arabatszki vezet a Krímbe. Az egyik 11–15 km széles és 35–40 km hosszú, a másik 0,5–8 km széles és 117 km hosszú. A földsávok erődrendszerét kellett áttörni, hogy be lehessen hatolni a Krím belsejébe. A bolsevikok azonban megkerülték az erődöket: a mínusz 15 fokos hidegben belegyalogoltak a Szivas-tó jégtáblákkal teli vizébe és a védők zárótüzével nem törődve, hatalmas emberveszteségeket szenvedve nyomultak előre. A fehérek reménytelen helyzetben voltak a mintegy hatszoros túlerővel szemben. A roham ötödik napján nem bírtak ellenállni a nyomásnak, és megkezdték a visszavonulást a kikötők felé, hogy hajókon elhagyják a Krím félszigetet. A vörös csapatok gyors előrenyomulása miatt azonban sokan a Krímben rekedtek.

1920. november 14-én felállt a „polgári” közigazgatás: a krími forradalmi tanács elnökévé Kun Bélát nevezték ki. Frunze, a győztes hadvezér úgy gondolta, hogy nyilvántartásba veszik a „burzsoá ellenforradalmárokat”, majd utána amnesztiával mehetnek, amerre látnak. Lenin és Trockij azonban másképp gondolta. Lenin decemberben kijelentette, hogy a Krímben jelenleg 300 000 burzsuj van, akik eleven veszélyt jelentenek a forradalom ügyére. Kun Béla olyan utasítást kapott, hogy a harcot folytatni kell. És ő bizonyítani akart. Azt válaszolta, hogy a Krím egy olyan palack, amelynek száján egyetlen ellenforradalmár sem csurranhat ki. Ezt úgy oldották meg, hogy elkezdték kivégezni az összeírt „ellenforradalmárokat”. Ebben a forradalmi tanács két másik tagja, Rozalija Zemljacska és Georgij Pjatakov segítette Kun Bélát.

Borsányi György 1979-ben publikált egy életrajzot Kun Béláról. A család tiltakozott, a könyvet visszavonták. Könyvtárakban azonban olvasható. Borsányi György mentegeti Kun Bélát: nem igazak a terror mértékéről szóló hírek, biztos volt terror, de nem akkora. Vajon a cenzorok mit szóltak volna a könyvhöz, ha a szerző mindent megír úgy, ahogy történt?

Az interneten mindenütt a terror borzalmairól olvashatunk. A leírások szerint ellenforradalmárnak minősültek nemcsak a katonák, de a fehérek egészségügyi személyzete, az ápolónők is, persze mindenki családostul, a gyerekekkel együtt, valamint azok a szerencsétlen rakodómunkások (szintén családostul) akiket kényszerítettek a fehérek hajóinak megpakolására, és mindenki más (szintén családostul), akiket meggyanúsítottak a fehérek segítésével. A becslések szerint 50-100 000 embert öltek meg. Egyes források szerint (melyeknek hitelét egy ilyen rövid összefoglalás írása során nincs időm ellenőrizni) Kun Béla és Rozalija Zemljacska személyesen is részt vett a kivégzésekben.

Ezt a magyar epizódot a Krím történetében jobb, ha nem emlegetjük. Inkább mégis maradjunk ki a Krím félszigetért folytatott orosz–ukrán csatározásokból.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése