Amikor viszont idén ősszel a múzeum elérhetővé tette a tekercsek újonnan digitalizált változatával kibővített weboldalát, a virtuális látogatók száma mindössze három és fél nap alatt haladta meg az egymilliót.

Afgán és iráni látogatók az Izrael Múzeumban

Az ultranagy-felbontású képalkotó technológiával beszkennelt tekercseket az interneten keresztül már 210 ország polgárai tanulmányozhatták, köztük jó néhányan olyan helyekről – például Afganisztánból, Iránból, Irakból vagy Szíriából –, amelyek érthető okoknál fogva alig delegálnak valós látogatókat az Izrael Múzeumba.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Elképesztő mértékben bővül a célközönségünk” – lelkendezett James S. Snyder, a múzeum igazgatója, hozzáfűzve, hogy ilyen színvonalú megvalósításhoz a saját műszaki lehetőségeik mindenképpen kevésnek bizonyultak volna.

A tekercsek digitalizálását a Google végezte, egy olyan kezdeményezés keretében, amely az internetes nagyhatalmak újfajta megközelítését hivatott bemutatni: megértik, hogy a kultúra feszegeti a hagyományos határokat.

A Google Kulturális Intézet azt tervezi, hogy a tekercsekhez hasonlóan a világ múzeumaiban, archívumaiban, egyetemein és más gyűjteményeiben fellelhető tárgyakat is elérhetővé tesz minden internethasználó számára. „Olyan szolgáltatásokat és eszközöket fejlesztünk, amelyek segítségével az emberek online elérhetik és megőrizhetik, online ajánlhatják és végül létre is hozhatják a kulturális tartalmakat” – nyilatkozta a The New York Times tudósítójának Steve Crossan, a párizsi székhelyű intézet igazgatója.

Eszköztár a kis magángyűjteményeknek is

A kulturális intézet tervei részben a holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos kezdeményezésből nőttek ki, részben pedig egy másik izraeli kísérleti programból: utóbbi keretében a Google a Jad Vasem holokauszt-emlékmúzeum fotóinak és dokumentumainak az internetre vitelében működött közre.

A Jad Vasem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) gyűjteménye is már a neten...
(Forrás: wikimedia commons / David Shankbone (CC BY-SA 3.0) )

A Google korábbi kulturális programjai is a párizsi központhoz kerültek, beleértve a Google Art Projectet, amely egy digitális képadattár olyan múzeumok kincseiből, mint a londoni National Gallery, a berlini Gemäldegalerie vagy a firenzei Uffizi képtár. Az intézet eddig leginkább egyfajta mérnökcsapatként működött: az izraelihez hasonló vállalkozásokon dolgoztak. Az első projektek között alakult ki a partnerség a versailles-i kastéllyal – segítendő a kastély történelmének feldolgozását – és a dél-afrikai Nelson Mandela Alapítvánnyal.

Amellett, hogy önálló múzeumokkal és archívumokkal működnek együtt, Crossan szerint a mérnökök egy olyan, szabványos eszköztár kialakításán is dolgoznak, amelyet minden intézmény használni tud saját gyűjteményének digitalizálásához. Így még a kis magánarchívumok vagy -gyűjtemények tartalma is könnyen hozzáférhetővé tehető online a széles nagyközönség számára.

Amikor megnyílik majd a párizsi kulturális intézet új épülete, fizikai jellemzőitől és adottságaitól függetlenül – beleértve a galériákra emlékeztető területet is – azt igyekszik majd demonstrálni, hogy a Google szerint miként kell megjelennie a kultúrának a digitális világban. Alkalmanként tervezik jelentős kulturális személyiségek meghívását is, az élő közönség előtt folyó beszélgetések anyagát pedig értelemszerűen a YouTube-on szándékoznak megosztani.

„Mindenféle olyan dologról szó lesz, amelyek érintik a Google tevékenységét, de ezeknek ténylegesen relevánsaknak kell lenniük mind a kulturális, mind általában a technológiai világ számára – fogalmazott az intézet létrehozásának bejelentésekor tett nyilatkozatában Crossan. – Ez az egyik módja annak, ahogyan csatlakozni szeretnénk a kultúra világához.”

„Mérnökök, műszaki emberek vagyunk – tette hozzá, diszkréten hallgatva a maga Oxfordban szerzett történelem szakos diplomájáról. – Úgy gondoljuk, hogy megvan a kompetenciánk a nagy mennyiségű adat tárolására és szolgáltatására, biztosítva a megfelelő élményt a felhasználók számára, de nem vagyunk profi kurátorok, történészek vagy művészek, így szükségképpen ki kell építenünk a kapcsolatot ezzel a világgal.”

Akármennyire baráti, nagy és amerikai is…

A Google-nak időnként alaposan meg kellett küzdenie azért, hogy sikerüljön meggyőznie a kulturális vezetőket a terveiről. A céget könyvdigitalizálási kezdeményezése miatt már az Atlanti-óceán mindkét partján perbe fogták a szerzők és a kiadók, 2009-ben pedig Nicolas Sarkozy francia elnök több száz millió eurót ígért egy önálló digitalizálási program elindításához, mondván: nem engedi, hogy Franciaországot megfossza örökségétől egy nagy cég, „akármennyire baráti, nagy és amerikai is”.

Amikor a Google nemrégiben megállapodást írt alá a legnagyobb francia kiadóval, az Hachette Livre-rel könyvek digitális kiadásáról, Frédéric Mitterrand kulturális miniszter egy sajtóközleményt adott ki, megismételve a szerzői jogok fontosságát, amelyeket mind az Hachette-nek, mind a Google-nak tiszteletben kell tartania.

A kulturális intézet tevékenysége különbözik más Google-kezdeményezésekétől: kevés külső jel árulkodik a cég közreműködéséről. Miközben például a Google dolgozta ki a holt-tengeri tekercsek digitalizálásának teljes technológiáját és azt is, hogy ezt a tartalmat fogadni tudják a szerverek, mindössze a „powered by Google” az egyetlen utalás a cég közreműködésére – a Google ezzel is igyekszik feledtetni egykori „rossz fiú” státusát. Régebben olykor nem vették a kellő fáradságot szándékaik megfelelő kommunikációjára, de tanultak az egykori keserű tapasztalatokból.

Crossan elmondta, hogy a Google ingyen nyújtotta szolgáltatásait a kulturális intézményeknek, teljesen kizárva a közvetlen pénzügyi megtérülés lehetőségét.

Hogy mi vezet egy profitorientált céget ilyen lépésre?

„Nem a jótékonyság vagy a PR-népszerűség az egyetlen szempont” – közölte Crossan.

A kultúra esete a pénzgyárral

„Természetesen működik egyfajta befektetési logika is – részletezte. – Ha jó a tartalom az interneten, ez a nyílt szabványok körülményei között jót tesz a webnek, jó a felhasználóknak. Ha pedig valaki olyasmibe fektet be, ami jó a webnek és a felhasználóknak, az busásan megtérül.”

Vajon jó dolog-e, hogy a múzeumok és más nonprofit kulturális intézmények ilyen szoros együttműködést alakítanak ki egy, a Google-hoz hasonló pénzgyárral?

Abban természetesen nincs semmi új, hogy különböző vállalatok szponzorálják a művészeteket. Elizabeth Merritt, az amerikai múzeumok szövetsége által létrehozott Center for the Future of Museums nevű szervezet alapító igazgatója szerint a Google-féle támogatás csupán evolúciós lépcsőfok a múzeumok és a szponzorok közötti hagyományos viszonyban, és a múzeumoknak értő módon kellene felhasználniuk az ilyen jellegű kapcsolatokat.

Michael Lieber, a Jad Vasem informatikai vezetője szerint egyik középponti céljukkal – a lehető legszélesebb körben terjeszteni az információkat a holokausztról – találkozik a Google önként vállalt missziója, miszerint: „szervezetté kell formálni a világban létező információkat, és általánosan elérhetővé, illetve használhatóvá kell tenni őket”.

Az Izrael Múzeumhoz hasonlóan a Jad Vasem is azonnali látogatószám-növekedést tapasztalt, amint az év elején megnyitotta weboldalát a nagyközönség előtt. Korábban évente mintegy 60 000-en ismerkedhettek meg a gyűjtemény anyagával, most ennyien keresték fel a virtuális tárlatot – egyetlen hónap alatt.