A magyar nyelvben jelentős számú korai szláv jövevényszó található. E szavakból következtetve őseink hasznosították a földművelésben, az emberek irányításában és lelki életük megszervezésében fölgyülemlett szláv tapasztalatokat. A szláv jövevényszavak többsége a Kárpát-medencében kerülhetett nyelvünkbe. Első szláv szavainkat két ősszláv nyelvjárásból vettük át. Az egyiket a Dunántúlon, a másikat az Északi-középhegység területén élt szláv népesség beszélte (Zoltán András 2014: 206–207.). Később az önállósult déli, nyugati és keleti szláv nyelvekből is kerültek át szavak a magyar nyelvbe.

Az államszervezettel, a keresztény egyházzal, az állattenyésztéssel és a földműveléssel kapcsolatos szláv jövevényszavak a magyarban:

király, asztalnok, megye, nádorispán, pecsét, perel, poroszló, szolga, vádol, vall, tiszt, vajda

barát, keresztény, pap, apáca, apát, bérmál, keresztel, malaszt, tömjén, vecsernye, zsolozsma

abrak, akol, bárány, birka, bivaly, csorda, iga, járom, jászol, kakas, kanca, pásztor, patkó

borona, csoroszlya, barázda, csép, mezsgye, parlag, ugar, gabona, rozs, zab, kalász, polyva, szalma, kapor, len, lencse, mák, répa, barack, cseresznye, szilva

Kétségtelen, hogy a magyar–szláv kapcsolatok a Kárpát-medencében teljesedtek ki, de már korábban, az etelközi időkben elkezdődtek. A történeti forrásokban rövid beszámolókat találunk erről az elsődleges magyar–szláv érintkezésről.

Ibn Rusztánál ezt olvashatjuk:

[Állandóan] legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.

A magyarok tűzimádók.

Meg-megrohanják a szlávokat, és addig mennek a foglyokkal a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.h a neve. […] Amikor a magyarok a foglyokkal K.r.h-be érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok [a magyarok] eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.

(HKÍF 1995: 33–34.)

Sükrullah török fordítása leírása még részletesebb, legalább is, ami a szláv rabok öltözékét illeti:

Ezek [a magyarok], a saqlāb-ok és rūs-ok között nyáron és télen állandó háborúk és harcok vannak. De a turkmen m.ht.rqah állandóan legyőzik a saqlāb és rūs népet. Ezeket sorban láncra verve foglyokká teszik. A rajtuk levő dolgokat, ruhákat, cobolyprém öltözetet lehúzzák róluk, s meztelen viszik Rūm-ba, és eladják [őket].

(HKÍF 1995: 48.)

Azt is pontosan tudjuk, hogy a sztyeppén kalandozó magyarok egy igazi szláv hírességgel is találkoztak. A Konstantín (Cirill)-legendában ez áll:

Aztán visszatért a Filozófus a maga útjára. És midőn az első órában imáját mondta, rátámadtak az ugrok, farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni. Ő azonban nem rettent meg, sem az imáját nem hagyta abba, csak [így] fohászkodott: „Uram irgalmazz!”, mivel éppen befejezte ájtatosságát. Ők pedig, meglátván őt, isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte, és hallván ajkának tanító szavait, békében elengedték őt egész kíséretével együtt.

(HKÍF 1995: 160.)

Az Ibn Ruszta által említett K.r.h valószínűleg a mai Kercs városával, esetleg Herszonesszel azonos. A Sükrullah művének török fordításában olvasható saqlāb-ok a szlávok, a rūs-ok a velük élő vikingek, Rūm pedig Bizánc. Konstantín/Cirill is Kercs környékére, a Krím félszigetre tartott, amikor a farkas módjára üvöltöző magyarokkal találkozott.

A Dnyeper–Ingul folyóközben megtalált magyar jellegű régészeti leletek (Szubotci horizont) pontosan kijelölik azt a területet, ahol a magyarok egyszerre voltak határosak a keleti szlávokkal (északon) és a Fekete-tenger melléki bizánci kolóniákkal (délen).

A Kijevi Rusz és az etelközi(?) magyarok
(Forrás: Oroszország története 1997: 21. felhasználásával)

A muszlim geográfusok fent idézett mondatai a Dnyeper melléki magyarság dicső tetteit örökítették meg. Elődeink itteni lakóhelye azonosítható Etelközzel – legalább is az egyikkel. Bíborbanszületett Konstantín (már amennyiben elfogadjuk, hogy híres művének ő a szerzője) ugyanis kétféleképpen írta le Etelköz területét. A De administrando imperio 38. fejezetében azt olvashatjuk, hogy Etelközben 5 folyó van (Dnyeper, Bug, Dnyeszter, Prut, Szeret), míg a 40. fejezetben az áll, hogy csak egyetlen, de két nevű folyó (ami egyes értelmezések szerint két folyó) található, az Etel és a Kuzu. Ha feltételezzük, hogy Konstantín a 40. fejezetben mondott igazat, és ha az Etel jelen esetben azonos a Dnyeperrel, továbbá, hogy Etelköz neve a magyar Csallóköz, Bodrogköz típusú földrajzi nevek korai példája, akkor helyben vagyunk: Etelköz azonos a Dnyeper és az Ingul által közrezárt területtel (itt elég sok volt a ha…).

Leletek egy Dnyeper-vidéki magyar vezér sírjából (Korobcsine, Ukrajna)
(Forrás: Prihodnûk, O. M. – Čurilova, L. N. 2002.)

A történettudományban és a régészetben egyaránt megtalálható az a feltételezés, hogy az etelközi magyarok lényegében hazajártak Kijevbe, ott saját bázisuk volt. Erre utalhat az orosz őskrónikának a 882. év eseményeit soroló bejegyzése:

A 6390. (882.) évben hadba vonult Oleg, sok harcost víve magával […] És a kijevi hegyekhez értek, és Oleg megtudta, hogy itt Aszkold és Dir a fejedelem. […] És megölték Aszkoldot és Dirt, és felvitték [tetemüket] a hegyre, és eltemették: Aszkoldot a hegyen, amelyet most Ugorszkojénak neveznek, ahol most Olma udvarháza (Olmin dvor) van…

(Régmúlt idők elbeszélése 2015: 33.)

Ezt a hírt sokan (például Fodor István 2008) úgy értelmezik, hogy az Ugorszkoje (= magyar) hegyen Álmos vezér rezidenciája állt. Kristó Gyula és H. Tóth Imre cikke alapján a krónikafordító Ferincz István elutasítja Olma Álmosságát  (Régmúlt idők elbeszélése 2015: 33., 98. j.).

Korábban az etelközi magyarság régészeti emlékei után kutatva kiderült, hogy a mai Lengyelország, Románia, Moldova és Ukrajna területén is vannak magyar jellegű leletek. Eddig nem sikerült bizonyítani, hogy ezek a minket igencsak érdeklő leletek honfoglalás előttiek lennének. Az ismertté vált leletek között külön csoportot képeznek a Kijevi Rusz területéről származók. Az erről a területről elsőként megismert leleteket a kutatók megpróbálták az etelközi magyarsággal kapcsolatba hozni, később azonban világossá vált, hogy ezek az emlékek már a honfoglalás utáni magyar–orosz szomszédság régészeti emlékei. A szlávok kifosztása, meztelen rabláncra fűzése helyett immár más típusú kapcsolatok jellemezték az időközben államot alapító felek viszonyát.

Egy etelközi magyar díszes övcsatja (Szubotci, Ukrajna)
(Forrás: Bokij, N. M. – Pletnyova, Sz. A. 1989: 92.)

1937-ben publikálta J. Pasternak A krylosi (galiciai) magyar sírleletek című tanulmányát. A szövegből és a képekről két magyar sírt ismerhettünk meg, melyek egymástól kb. 500 méterre helyezkedtek el. Mindkét sír fölé halmot emeltek. A harcosokat lovuk maradványaival együtt temették el. A Krylosnak nevezett lelőhelyről később kiderült, hogy a Halicsi fejedelemség központjában található, a magyar vitézek körül pedig számtalan egyéb, nem magyar katona nyugszik. A magyar harcosok tehát nem etelközi ősök voltak, hanem a halicsi fejedelem zsoldjában álló magyar munkavállalók, a temető pedig a halicsi fejedelem katonai kíséretének (druzsinájának) temetkezési helye volt. Ezek a körülmények egyben kijelölték a temetkezések idejét is a honfoglalás utánra. Halics a lengyel–orosz viták kereszttüzében álló terület volt, a 10. század végén került kijevi fennhatóság alá, a 11. század elején rövid ideig a lengyeleké lett, majd ismét Kijev szerezte meg, és gyakorolt többnyire névleges fennhatóságot a halicsi fejedelmek fölött.

J. Pasternak publikációja Fettich Nándornak A Honfoglaló magyarság fémművessége című könyvében jelent meg. Fettich Nándor a két világháború között egyetlen magyar régészként járt a Szovjetunióban (1926-ban és 1935-ben), hogy tanulmányozza a magyar vonatkozású leleteket. Második útja alkalmával Kijevben is konzultált kollégáival.

1941-ben Tagán Galimdzsán számolt be egy kijevi sír leleteiről. Az 1970-es évektől Fodor István és Erdélyi István is foglalkozott a Kijevi Rusz területéről származó magyar jellegű leletekkel. Műveikben olykor egyes tárgyak rekonstrukcióját helyesbítették (Fodor István 1977, 2008), vagy igyekeztek katalógust összeállítani a lelőhelyekről (Erdélyi István 2008).

Veretes tarsoly a przemyśli 6. sírból
(Forrás: Kopersky 1996)

Krylos közeléből, de napjainkban Lengyelországhoz tartozó területről, Przemyśl városából került elő pár évtizede egy magyar sír. A régészeti feltárások további sírokat (összesen 16 darabot) eredményeztek (Koperski, A. 1996). Jó eséllyel ez is honfoglalás utáni temetkezésnek tűnik (lásd s-végű hajkarikák), habár az egyik sírban talált bordázott nyakú edény közép-ázsiai kapcsolatai miatt vita folyt arról, hogy a temető akár honfoglalás előtti is lehet. Az a legvalószínűbb, hogy a 10-11. század fordulóján a területért folytatott lengyel–orosz csatározások idején magyar csapat állomásozott ezen a vidéken. Lehet, hogy valamelyik fél zsoldjában álltak, de az is elképzelhető, hogy a magyar érdekeket képviselve állomásoztak ezen a vidéken.

A przemyśli leletek ismét ráirányították a figyelmet a keleti szláv–magyar kapcsolatok régészeti emlékeire. A magyar jellegű leletek többsége Kijevből származik, de a többi lelőhely is jellemzően egy-egy fejedelmi központhoz kötődik. Kijev mellett Csernyihivből (or. Csernyigovból) és környékéről, Gnyozdovóból, Sesztovicjából (or. Sesztovica) ismertek magyar jellegű leletek (és vannak más, kisebb jelentőségű lelőhelyek is).

A kijevi kard
(Forrás: http://mek.oszk.hu/01900/01992/html/index905.html)

Kijev területéről több temetőből ismerünk magyar stílusú tárgyakat tartalmazó sírokat, sőt az egyik váralja településről övveretek öntőmintái is előkerültek. A kijevi leletek közül a legnevezetesebb egy kard és egy szablya. A magyar régészeti szakirodalomban kijevi kardként emlegetett fegyver 1900-ban került elő egy ház alapozásakor. A kard A. N. Kirpicsnyikov szerint orosz munka a 10. század második feléből. Markolatát palmettamintás aranyozott ezüstlemezzel borították. A pálmaleveleket keresztirányú rovátkolás díszíti, ugyanúgy, mint a csernyihivi Fekete-sír egyik ivótülkének palmettáit. A két lemez közös vonása, hogy nem tipikus magyar felszerelési tárgyat díszítettek, tulajdonosuk valószínűleg nem magyar volt, és a sírokat pénzek keltezik a 10. századra (a kijevi kard a lelőkörülmények alapján is 10. századi). Mindkét lemezen a pálmalevelek középső széles sávját nem túl finom kidolgozású keresztirányú rovátkolások díszítik, mely nem jellemző a hasonló díszítésű Kárpát-medencei tárgyakra. Ezt a stílusjegyet Fettich Nándor 1931-ben még honfoglalás előtti, etelközi motívumként értékelte (Fettich Nándor 1931).

Sesztovicjai tarsolyveretek
(Forrás: Muraseva 2012: 100.)

Kijevből ismert még a Hojnovszkij-szablya, amely igazi magyar fegyver, a pengéjén végigfutó palmettamotívum stílusa, kidolgozottsága alapján akár Kárpát-medencei lelőhelyről is származhatna.

Az óorosz állam fejedelmi testőrségeiben divatos viselet volt a veretes magyar tarsoly. Több ilyet ismerünk a Csernyihiv melletti druzsinatemetőből, de tarsolyvereteket találtak Kijevben („Vlagyimir városában”) és Sesztovicjában is.

Veretes tarsoly a csernyihivi 15. halomsírból
(Forrás: Fodor István 1977)

A magyar–orosz viszony kétoldalú volt. A korai Árpád-kor jellegzetes leletei a kétélű kardok. E fegyverek idegen eredetű katonáskodó réteg jelenlétére utalnak. A kardpengék többsége nyugati eredetű, de Bakay Kornél, aki 50 éve publikálta ezeket a leleteket, azt feltételezte, hogy a kardok részben a keleti kereskedelmi útvonalon érkeztek Magyarországra (Bakay Kornél 1965: 34.). Feltehetőleg olykor a gazdájukkal együtt, aki jó pénzért kardforgató munkát vállalt nálunk.

A régészeti leletek alátámasztják azokat a történeti ismereteket, amelyek az Árpád-kor idején szoros magyar–orosz kapcsolatokról tanúskodnak. A magyar királyok és az orosz fejedelmek leginkább a hitvesi és a háborús csatatereken ápolták és rombolták kapcsolataikat. A témakör összefoglalása Font Márta: Árpád-házi királyok és Rurikida fejedelmek című könyvében olvasható (Font Márta 2005). A Kijevi Rusz délnyugati vazallusfejedelemsége, Halics iránt királyaink évszázadokon átívelő érdeklődést mutattak.

Az Árpád-ház tagjai közül feltehetőleg először Szár László, Vazul testvére választott feleséget a Kijevi Ruszban uralkodó Rurik-dinasztiából. A feltevések szerint Premiszlavát, I. Vlagyimir kb. 17 gyermekének egyikét vette feleségül. I. Vlagyimir szívélyes, baráti viszonyt ápolt I. (Szent) Istvánnal. Az orosz őskrónika szerint „…békességben élt a szomszédos fejedelmekkel, a lengyel Boleszlavval, a magyar Istvánnal és a cseh Andrihhal.” (Régmúlt idők elbeszélése 2015: 100.)

I. Vlagyimir egy görög bölccsel beszélget a kereszténységről (Radziwill-kódex)
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art)

I. András királyunk Szár László unokaöccse, Vazul fia volt. Apja megvakítása után testvéreivel együtt menekülnie kellett. Néhány környező királyi udvar meglátogatása után András végül Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelemnél (1019–1054) időzött hosszasabban. Olyan jól érezte magát, hogy a fejedelem Anasztázia nevű lányát feleségül is vette. A két család később is baráti kapcsolatokat ápolt, Álmos herceg, (Könyves) Kálmán király békétlen öccse 1104-ben feleségül vette II. Szvjatopolk kijevi fejedelem Predszlava nevű lányát. Habár Álmos és Kálmán nem jöttek ki egymással, Kálmán mégis követte testvére példáját, és 1112-ben feleségül vette Vlagyimir Monomah lányát, Eufémiát. Ezután, ha lehet még jobban elmélyültek a Magyar Királyság és a Kijevi Rusz kapcsolatai, de ebből számunkra nem sok jó származott. A házasságtörésen tetten ért Eufémiát Kálmán hazaküldte Kijevbe. A terhes királyné ott szülte meg Boriszt, akit Kálmán nem ismert el gyermekeként. Borisz lett a magyar történelem legmakacsabb trónkövetelője, évtizedekig harcolt a magyar koronáért. A 12. században a keleti határvidék, Halics és Volhinia ismét a magyar terjeszkedés célpontjába került. II. Géza sógora, Izjaszlav Msztyiszlavics volhiniai fejedelem belebonyolódott a kijevi hatalmi harcokba, s Eufroszina nevű nővérének férje, a magyar király az ő oldalán avatkozott bele a küzdelmekbe.

A magyar keleti expanzió csúcsaként II. András király fia, a még gyermek Kálmán számára megszerezte a halicsi trónt is. Ez már-már a vetkőztetős régi szép időket idézte, amikor az történt a keleti szlávoknál, amit mi akartunk, de az 1208-ban született Kálmánka sajnos csak két évig volt halicsi fejedelem (1217–1219 között). Viszont utána még évszázadokig lehetett hivatkozni erre a dicsőséges két évre.

A kijevi fejedelemségek katonai temetőiből ismert magyar jellegű tárgyak (és alkalmasint a tárgyak tulajdonosai) először az I. Vlagyimir alatt fennálló magyar–orosz mosolydiplomácia következtében kerültek a Kijevi Rusz területére. Az is elképzelhető, hogy a magyar jellegű öv- és tarsolyvereteket a magyar katonák ott helyben készítették saját használatra, katonai felszerelésük feltuningolására. A következő, de igen kis méretű magyar fegyveres csoportot az András kíséretében érkező magyar vitézek alkothatták, akiket minden bizonnyal besoroztak a kijevi fejedelmi kíséretbe. Talán még nekik is lehettek a magyar divat szerint készült díszes öveik és tarsolyaik. A honfoglalás és államalapítás körüli idők formavilágát idéző tárgyak azonban a Kijevi Rusz területén is legfeljebb a 11. század végéig lehettek használatban.

A Kijevi Rusz történetírása nemcsak a magyar királyok és királyfik, de egyes névtelen hősök nevét is megőrizte. I. Vlagyimir két legkisebb fia, a vértanúságot szenvedett Borisz és Gleb udvarának tagja volt három magyar testvér, Efrém, Mózes és György. Istállómesterként szolgáltak. György élete árán is védelmezte urát, Boriszt a rá törő orgyilkosoktól. A támadókat Szvjatopolk, Borisz testvére bérelte föl azután, hogy 1015-ben apjuk halálával megüresedett a kijevi trón. György testvére, Mózes is sokat szenvedett a belvillongások során. Az átélt események hatására szerzetesi fogadalmat tett. 1043-ban hunyt el. A harmadik testvér, Efrém a Rurikidák családi viszálya idején távol volt. György halála olyannyira megrázta, hogy remetének állt, és Novgorod közelében kolostort épített Borisz és Gleb tiszteletére. 1053-ban hunyt el. Az orosz egyház Mózessel együtt szentként tiszteli (Ferincz István 1998).

A magyar–orosz történelmi kapcsolatoknak csupán a kezdeti szakaszát tekintettük át, a dicsőséges időket. A 19. század közepe óta több konfliktusban is bebizonyosodott, hogy Magyarország már nem egyenrangú partnere Oroszországnak. Olykor katonákat küldenek ránk, és örülhetünk, ha csak a karóránkat veszik el, olykor pedig azért is nagy árat kell fizetnünk, ha kapunk tőlük valamit.

Felhasznált irodalom

Bakay Kornél 1965: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéséhez. Dunántúli Dolgozatok 1. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 1. Pécs

Bokij, N. M. – Pletnyova, Sz. A. 1989: Nomád harcos család 10. századi sírjai az Ingul folyó völgyében. Archaeológiai Értesítő, 86–98.

Erdélyi István 2008: Scythia Hungarica: a honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest

Ferincz István 1998: Magyar Mózes és Efrém – Az Ortodox Egyház szentjei. Aetas 13/1. (http://www.aetas.hu/1998_1/1998_1_t4.htm)

Fettich Nándor 1931: Adatok a honfoglaláskor archaeológiájához. Archaeológiai Értesítő XLV. 48–112.

Fodor István 1977: Altungarn, Bulgarotürken und Ostslawen in Südrussland. (Archäologische Beiträge.) Acta Antiqua et Archaeologica 20, Opuscula Byzantina 4, Szeged

Fodor István 2008: Olmin dvor (megjegyzés az orosz őskrónika egyik helynevéhez). In: Ünnepi írások Havas Ferenc tiszteletére. Urálisztikai Tanulmányok 18. Budapest. 199–208.

Font Márta 2005: Árpád-házi királyok és Rurikida fejedelmek. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 21. Szeged

Galimdzsán, Tagán 1941: Honfoglaláskori magyar sír Kievben. Folia Archaeologica III–IV. 311–313.

HKÍF 1995: A honfoglalás korának írott forrásai. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. Szerk. Kristó Gyula. Szeged

Koperski, A. 1996: Przemyśl (Lengyelország). In: A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest. 439–448.

Muraseva 2012: Мурашева, В. В.: Славяне, варяги и иные «языци» на речных путях Восточной Европы. In.: Меч и златник: К 1150-летию зарождения Древнерусского государства: Каталог выставки. Мockвa. 36–113.

Oroszország története 1997: Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest

Pasternak, J. 1937: A krylosi (galiciai) magyar sírleletek. In: Fettich Nándor: A Honfoglaló magyarság fémművessége. Archaeologica Hungarica XXI. Budapest. 134–141.

Prihodnûk, O. M. – Čurilova, L. N. 2002: The Korobčino find (Ukraine) and some problems of the hungarian etnogenesis. Acta Archaeologica, 183–193.

Régmúlt idők elbeszélése 2015: Régmúlt idők elbeszélése. A Kijevi Rusz első krónikája. Ford. Ferincz István. Magyar Őstörténeti Könyvtár 30. Budapest

Zoltán András 2014: A magyar–szláv nyelvi kapcsolatok. In: magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. Budapest. 205–210.