Korábban írtunk már arról, hogy a Müpa honlapja mennyire különös módon hireti az udmurt Italmasz együttes fellépését. A cikkben kitértünk arra is, hogy miért nem tartjuk feltétlenül szerencsésnek, hogy a finnugor nyelvrokonaink kultúrájának bemutatására éppen ezt az együttest hívták meg. Miután azonban lehetőségünk nyílt arra, hogy az előadást ingyen megtekintsük, úgy gondoltuk, nem hagyhatjuk ki az alkalmat, hogy megnézzük az előadást, és szükség esetén akár revideáljuk véleményünket.

Mindjárt a jegy átvételekor tudomásul kellett vennünk, hogy ha a Müpa téved is, legalább tévedéseiben is következetes. A jegyen rögtön az udmurti szóalak köszönt ránk.

A Fesztivál Színház nézőterére lépve azonnal műsorfüzetet nyomtak a kezünkbe. Ha ez nem lett volna, valósággal hiányzott volna már egy kis udmurti.

Feltehetnénk azt a kérdést is, hogy egy udmurt együttes műsorfüzetén miért az udmurt motívumkincstől teljesen idegen orosz virágminta található, de erre valószínűleg az a magyarázat, hogy az orosz kulturális napok rendezvényeire mind hasonló füzet készült.

E brossúra fejlécén viszont ott virított a felirat: „Az Oroszországi Föderáció Kulturális Minisztériuma”. Ebből arra következtethetünk, hogy a füzetet egyenesen az orosz szervezők adták ki.Ezt a gyanúnkat az is megerősíti, hogy a támogatók között fel van sorolva a „Magyarország Nagykövetsége Oroszországi Föderációban”, amit így, névelő nélkül magyar ember aligha írna le. A neten az egyetlen találat erre a kifejezésre e rendezvény honlapján található.

Ha viszont így van, akkor feltételezhető, hogy a műsorhoz kapcsolódó anyagokat a Müpa egy az egyben az orosz szervezőktől kapta meg magyarul, a fordításhoz semmi közük. Talán ez a magyarázata annak is, hogy a Magyar Ösztöndíj Bizottság honlapján is pont ugyanezt a hibát követik el: talán ők is az orosz féltől kapták az anyagok. Az azonban, hogy az  orosz fél miért használ következetesen rossz fordítást (és hogy a magyar felek ezeket miért nem ellenőrzik), továbbra sem világos.

A műsorfüzetben természetesen szerepelnek a műsorszámok is, ugyanúgy oroszul, de magyaros átírásban.

Ebben a változatban ugyanazok a hibák ismétlődnek, mint a honlapon, bár sikerült olyat is felfedezni, mely ott nem szerepel.

Kergeboglár

Az előadás nagyjából azt nyújtotta, amire számítottunk. Súlyos dilemma, hogy úgy érdemes-e beszámolni róla, ahogyan egy előadásról szokás, vagy inkább egy kutatótól elvárható, mindenre nyitott megközelítés a hasznos. Bár kétségtelen, hogy az utóbbi is izgalmas lenne, mégis döntő momentum, hogy színpadra szánt bemutatóról van szó, így az előbbit választjuk.

Amit mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a fellépők ének- és tánctudásához, technikai felkészültségéhez nem férhet kétség. Táncprodukciójuk alkalmanként már-már akrobatikus készségeket igényel. Mindenképpen az előadás érdemeként kell említenünk, hogy minden fenntartásunk ellenére az előadás kétszer egy órája alatt egyszer sem unatkoztunk, nem kellett az óránkat néznünk, nem vártuk, hogy mikor lesz már vége.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bár az előadás döntően udmurt népdalokra épül, a műsor nem a nálunk megszokott néptáncos fellépésekre emlékeztet, hanem sokkal inkább egy operettsláger-fesztiválra – még ha ezek népies jellegűek is. Az előadás érzelmileg igen egysíkú, folyamatosan „mulassunk”-hangulat van. Alacsonyabb hangerővel gyakorlatilag nem játszanak, az egyenletesen erős hangerő alkalmanként lesz csak még hangosabb. Ha egy pillanatra felbukkan szomorúság, meglepetés, azt az énekesek mimikája jelzi – a legkorábbi némafilmekre emlékeztető eszközkészlettel. Aztán persze gyorsan visszatérnek az egyenvigyorhoz, hogy jelezzék: csak játékról van szó.

Az érzéseket nem kiváltják, hanem jelzik. Az egyik jelenetben minden lány talál magának párt, csak az egyik nem. Egyedül szaladgál gigantikus hímzőkeretével: megmutatják nekünk, hogy sajnálni kell, de sem a zene, sem a tánc, sem a játék még csak meg sem kísérel valódi érzelmeket kiváltani. A műsorban humorával kapcsolatban azt a számot idéznénk fel, melyben a férfiak Ihos Kató néniként kendőt kötöttek: szerencsére szakállas nő nem volt.

Ami mellett nem tudunk szó nélkül elmenni, az a színpadi ruházat. A jelmezek retinagyilkos színekben virulnak. Nem is értjük, hogyhogy nem csapott le még egyetlen vegyipari konszern sem az Italmaszra: bármely mosópornak piacvezető szerepet biztosíthatna, ha azzal reklámoznák, hogy az Italmasz fellépőruháit is azzal mossák. A ruhákon megjelenő elképesztő motívumkincs pedig azt a gyanút kelti, hogy egy ZS-kategóriás sci-fi filmekből kikopott jelmeztervezőt alkalmaznak, és a feladata, hogy idegen bolygók népviseleteit tervezze meg.

Mindebből látható, hogy aki az udmurt népi kultúrával szeretne megismerkedni, az hiába nézi meg az Italmasz előadását. Ráadásul az együttes nem csupán az udmurt kultúrát közvetíti a világba, megkísérel más kultúrákat is közvetíteni az udmurtok, illetve általában az oroszországi nézők felé. Az alábbi produkció például a magyar tánchagyományokat mutatja be.

Az, hogy az együttesnek nem feltétlenül az a célja, hogy az autentikus népi hagyományokat mutassa be, nem okvetlenül baj. Az már sokkal inkább, hogy nem kezd vele semmit: nem továbbgondolja, nem felhasználja valamilyen gondolat vagy érzés kifejezésére, sem magáról a táncról vagy zenéről nem sugall semmit, csupán üres, dekoratív eszközként használja. Végül már ez a gondolatnélküliség lesz az, ami a nézőt elgondolkodtatja: vajon mit akarnak ezzel? Mi a céljuk? Mit szeretnének eljuttatni a nézőkhöz?

Elgondolkodtató az is, hogy vajon mi a szerepe az Italmasznak a mai udmurt kultúrában? Kétségtelen, hogy az Italmasz sikeres a maga műfajában, megmutatja, hogy az udmurt népi kultúrára alapozva is lehet olyan produkciókat létrehozni, mint amilyet Mojszejev létrehozott az orosz népi kultúrára építve. Ezzel az oroszok szemében az udmurt kultúra valamilyen elismerést nyer, és ezáltal megerősödik az udmurtok nemzeti öntudata is. (Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az együttes honlapja kizárólag orosz nyelvű.)

Másfelől viszont ugyanezen okokból az udmurtok számára az együttes meghatározóvá válik, jelentős mértékben azonosítják az udmurt kultúrával, példaértékűnek tekintik (az amatőr együttesek gyakran az Italmasz mintáját követik). Ez az ízlésrombolás viszont az udmurt kultúra számára legalább annyira káros, mint amennyit az együttes presztízséből nyer. Komolyan fel kell tenni a kérdést, hogy megéri-e az ilyen áron elért elismerés.

Ha az együttes tagjainak technikai tudásához némi jó ízlés is párosulna, az Italmasz valóban igazi szenzáció lehetne. Akkor fel sem merülhetne, hogy kritikus helyett kultúrantropológusnak kellene írnia fellépésükről.