Nehéz helyzetben van a Rénhírek, mivel egyfelől feladatunknak érezzük, hogy a finnugrisztikával kapcsolatos eseményekről hírt adjunk, másfelől furcsának találjuk, hogy a Finnugor Világ tartalmáról mi tájékoztassuk a szélesebb körű közönséget csak azért, mert szerkesztői képtelenek felrakni az anyagot az internetre.

Különösen erős ez az érzés most, amikor a szám nagy részét olyan cikkek töltik meg, melyek már nem aktuális eseményekről számolnak be. Ráadásul ha az ezekben megjelenő állításokat közölnénk, rögtön pontosítanunk, helyesbítenünk kellene őket, ami messze túlmutatna a szám ismertetésén. Ha pedig a pontos megértés érdekében a háttérinformációinkat is megosztanánk olvasóinkkal, az új esztendő beköszöntéig aligha jutna hely más témának a Rénhíreken. Éppen ezért ez alkalommal in medias res vágunk az ismertetésbe, és a szám ismertetését a közepénél, sőt, kicsit azon túl is kezdjük.

Terminológiával kapcsolatos cikkek

Keresztes László A finnugor népek irodalmi nyelvének kérdései az újabb bibliafordítások tükrében című cikke rapszodikusan csapong a témához kapcsolódó, de egészen eltérő jellegű kérdések között.

A cikk kezdetén igen szimpatikus módon leszögezi, hogy a külföldi kutatóknak, bár szakvéleményt nyilván mondhatnak, nem szabad beleszólniuk a nyelvtervezési folyamatokba, ez a nyelvet használó közösség ügye. Ez az állásfoglalás azért is jelentős, mert éppen a Keresztes László fő szakterületének tekinthető mordvin nyelvek esetében egyes nyugati szakemberek (ide értve magyarokat is) igen erősen kardoskodtak az egységes mordvin irodalmi norma létrehozása mellett.

Ezután Keresztes áttekinti a finnugor bibliafordítások történetét. Kiemeli a Finn Bibliatársaság (Suomen Pipliaseura) e téren végzett tevékenységét. Az kevéssé érthető, hogy szorgalmazza a magyarok szerepvállalását is ebben a feladatban. Nyilvánvaló ugyanis, hogy még nagyon sok terület van, melyen nyelvrokonainkat segíthetjük, nem azon a területen kellene versenyezni, amelyen a másik fél is sokat nyújt. (Igaz, aligha van terület, ahol ne lennénk lemaradva.) A vallásos irodalom helyett jobb lenne inkább ismeretterjesztő irodalmat adni a gyerekek kezébe. A vallásos irodalom problematikusságát Keresztes is látja, habár nem egészen világos, miben. Ő ugyanis ezt írja: „Nem az számít, hogy az ortodox vagy horribile dictu pogány sámánhiten nevelkedett kisgyerekek mennyit értenek meg a számukra teljesen idegen kultúrából […]”. Miért értené meg kevésbé a legalább kétezer éves viszonyokat tükröző írásokat egy mai ortodox környezetben nevelkedett gyerek, mint egy római katolikus vagy református? Mit is nevezünk itt megértésnek? (És hol nevelkednek ma gyerekek „sámánhit”-en?)

Szerencsére Keresztes áttér a Debreceni Egyetemen végzett kutatásokra. Különböző bibliafordításokat vizsgáltak meg, ezek eredményét ismerteti. Példaként említi, milyen, a nyelvben korábban már meglevő szavakat használnak a bűnbánat, bűnbocsánat kifejezésére az egyes nyelvekben. Megállapítja, hogy míg a finn, észt és magyar fordítások bátran alkalmaznak neologizmusokat (újonnan képzett, összetett szavakat), addig az obi-ugor fordítók inkább a körülírást választják. A mordvin fordítók középúton járnak. (A vizsgálat nem tért ki a mari és a permi fordításokra.) A cikk végén Keresztes ismét elkanyarodik a bibliafordításoktól, és a lapp nyelvtervezésről (szótárakról, nyelvtanokról, tantervekről) ír.

A jelentős részben a bibliafordítás terminológiájával foglalkozó cikket a sakkjáték terminológiájával foglalkozó cikk követi, Horváth László tollából. A korábban a sakkjáték magyar terminológiáját (is) kutató nyelvtörténész most más finnugor nyelveket vizsgált meg. A kérdés aktualitását az adja, hogy idén Hanti-Manszijszkban rendezték a sakkolimpiát. Először az oroszországi finnugor nyelvek terminológiájára tér ki. Megállapítása szerint azokban a szótárakban, ahol egyáltalán szerepelnek sakkal kapcsolatos terminusok, a játék és a bábuk nevei orosz eredetűek, és nem adaptálódtak az átvevő nyelvhez. Felsorol néhány olyan kifejezést, amely a sakkhoz kapcsolódik (’sakkozik’, ’sakkot / mattot ad’, ’sakkozó’, ’sakktábla’), és amelyben a befogadó nyelv elemei is szerepet játszanak, de nem adja meg, hogy az ott szereplő elemek egyébként milyen jelentésűek. Említi például az udmurt shakhmaten shudyny [sic] ’sakkozik’ kifejezést, de nem derül ki, hogy ennek szó szerint jelentése ’sakkal játszani’. (Az átírási mód, ahogy a finnugor adatok szerepelnek, kb. az orosz cirill írás angol transzliterációjának felel meg, ami érthetetlen választás egy magyar nyelvű finnugrisztikai kiadványban.)

A finn és észt terminusokra áttérve megállapítja, hogy a figurák nevei a finnben részben belső szóalkotással keletkeztek, részben germán (ill. közelebbről svéd) jövevényszavak. Sajnos említetlenül marad, hogy az utóbbiak (’torony’, ’király’, ’paripa’) a sakktól függetlenül kerültek a finnbe, és csak később, tükörfordítás eredményeképpen vették fel mai jelentésüket. Érdekes az az adat, hogy a finnben a figurát nemcsak leütni, hanem ’megenni’ is lehet (ez állítólag az angolra is igaz). További adalék, hogy az észtben a sakk neve nem a nemzetközi vándorszóval függ össze, hanem egy balti-finn eredetű szó: male. Az sajnos homályban marad, hogy mi a szó eredeti jelentése.

A cikk utolsó részében Horváth a magyar  sakkterminológia történetére tér ki. Ebben említi a sakkfigurák néhány korábban használatos nevét: a futó volt futár, a bástya torony is.

Ismertetések

Az ismertetések rovatban Csúcs Sándor két új folyóiratot mutat be, egy Udmurtiában és egy Mordóviában kiadott periodikát, pontosabban ezek egy-egy számát. Ezt követi Falk Nóra ismertetése: ő Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer észt költők Hangolás című kötetéről szól két oldalon: a cikk jelentős részét a versekből vett idézetek töltik ki.

Krónika

Ebben a rovatban Vándor Anna számol be a suriskari hanti gyerekek magyarországi látogatásáról (a csoporthoz három szibériai komi gyerek is csatlakozott). A látogatás ténye kétségkívül érdekes, de a csoport programja finnugrisztikai szempontból nem igazán releváns.

A számot a Hírek című rovat zárja, ez már a címlap belső oldalára szorult. A korábbi hagyománnyal ellentétben a hírek többsége a jövőben bekövetkező (októberi, novemberi) eseményről szól, így nem tekinthető elavultnak.