Még 2011-ben jelent meg Keresztes László Bevezetés a mordvin nyelvészetbe című könyve. Azt már túlzás lenne állítani, hogy forgalomba került – tudtunkkal kizárólag Debreceni Egyetemi Kiadó honlapján lehet megrendelni. 1700 forintos árával nem tekinthető drága kiadványnak – igaz, 147 oldalával terjedelmesnek sem mondható, de igényesen kivitelezett kiadvány.

A kötet jelentős átfedést mutat a szerző 1990-ben megjelent Chrestomathia Morduininca című művével, ugyanakkor jelentős különbségek is vannak közöttük. A Bevezetés nem tartalmaz mordvin szövegeket, de a Chrestomathiával szemben tárgyalja a mordvin nyelv(ek) történetét. Jelentőségét is tulajdonképpen ez adja: ez az első magyar nyelvű kötet, mely összefoglalja a mordvin nyelvtörténeti ismereteket. Sőt, más nyelveken sem sok hasonló munkát említhetünk: finnül Raija Bartens Mordvalaisten kielten rakenne ja kehitys (A mordvin nyelvek szerkezete és fejlődése) című munkáján kívül legfeljebb néhány több évtizedes orosz nyelvű kötetet említhetnénk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

De kinek szól a mű? A Bevezetés a valamilyen tudományágba típusú címeket általában főiskolai vagy egyetemi tanulmányaikat éppen megkezdő diákok számára készült jegyzetek, tankönyvek viselik.Gondolhatnánk, hogy a kötet olyanok számára készült, akik finnugor szakos tanulmányaik megkezdésekor fő nyelvüknek a mordvint választják. Igaz, a mordvin nyelvészet van annyira speciális szakterület, hogy akár későbbi évfolyamok hallgatóinak, akár doktoranduszhallgatóknak is szánhatta a szerző a könyvet. Sajnos erre vonatkozó útmutatást sehol nem találunk.

Az azonban nyilvánvaló, hogy a kötet nem kezdőknek szól. Bizonyos szakmai ismeretekre (különösen Erkki Itkonen hangtörténeti elképzeléseire) úgy hivatkozik a szerző, mintha az az olvasó számára magától értetődő lenne. A kötet feltételezi a finn nyelv ismeretét is: többször hivatkozik finn példákra, a finnben megfigyelhető jelenségekre, sőt, egy alkalommal (51. o.) egy finn nyelvű idézet is kerül a kötetbe – ez az érvelésben lényegi információt tartalmaz, de nincs magyarra fordítva. A finn mellett gyakoriak a lapp párhuzamok, és a lapp bizonyos ismerete is elvárásnak tűnik. A 34. oldalon bizonyos mordvin magánhangzók viselkedését a lapp allegro-vokálishoz hasonlítja a szerző. Miután e sorok írója sem ismerte a kifejezést, több finnugristát is megkérdeztünk, és a kifejezéssel még ők sem találkoztak. Az interneten keresés szerint a szakszó csak egyetlen egyszer fordul elő, ami még meglepőbb, hogy potenciális finn és angol megfelelőjére (allegrovokaali, ill. allegro vowel) rákeresve egyetlen találatot sem kaptunk. (Egy számi specialista kollégának a dán wikipédián sikerült nyomára bukkannia.) Az olvasónak tehát arra sincs sok esélye, hogy utánanézzen a kifejezésnek. Mindez egy bevezető tankönyv esetében nem igazán előnyös.

A könyv előszava tulajdonképpen nem is előszó (azaz nem azt mondja el, miért született a kötet vagy mit várhat tőle az olvasó). Először egy oldalba sűrítve a mordvin nyelvtudomány történetéről olvashatunk, ez alig több, mint a kutatók neveinek felsorolása, esetenként egy-egy jelentősebb munkájuk említésével. Ezt egy fél oldalas önéletrajz-töredék és köszönetnyilvánítás követi.

Az első fejezet A mordvin nép és nyelv: jelen és múlt címet viseli. A fejezet elején a mordvin nyelvjárásokról és irodalmi nyelvekről esik szó. Sajnos a kötetbe nem kerültek be a Chrestomathia szemléletes térképvázlatai, sem más térképek. A fejezet hátralevő része a mordvin nyelvtörténet Keresztes által alkalmazott korszakolásával ismerkedhetünk meg. Az alkalmazott terminusoknál kissé zavaró, hogy Keresztes a mordvin önállóvá válásának kezdetét (első ezer évét) nevezi előmordvin kornak. Az elő- előtaggal egy adott nyelve előtörténetét szokás nevezni, így például az előmagyar kor a magyar nyelv önállóvá válását megelőző uráli, finnugor és ugor kor összefoglaló neve. Egyéb ellentmondások is vannak: az ősmordvin kort i.e. 500 és i.sz. 400 közé, az ómordvin kort i.sz. 400 és 700 közé teszi, mégis azt olvashatjuk, hogy az „[...] ómordvin kor tehát lényegében az ősmordvin legkésőbbi szakasza”.

A Hangtan: fonetika és fonológia című fejezet leíró jellegű. Bemutatja az erza és a moksa magán- és mássalhangzórendszerét, a különböző hangtani váltakozásokat (főképp a hasonulások típusait), a prozódia és a hangsúly főbb jellemzőit. Különösen a hasonulástípusokkal kapcsolatos rész követhető nehezen, a leírás alapján nem könnyű kitalálni, hogy egy adott helyzetben mely szabályok működnének – de azt nem mernénk állítani, hogy ez a szerző hibája. A magánhangzók leírásánál azt olvashatjuk, hogy kemény mássalhangzó után – az i és az e mellett – nyelvjárásokban az ä is hátrébb ejtődik. Szólistákat megvizsgálva azonban úgy találtuk, hogy – legalábbis a moksában – az ä egyáltalán nem fordul elő kemény mássalhangzó után. (Lehet, hogy a megállapítás azokra az erza nyelvjárásokra vonatkozik, amelyekben megvan az ä – ezt azonban nem ártott volna kiemelni. Ezt a gyanúnkat erősítheti meg egy, az 51. oldalon található megjegyzés: e szerint viszont az i és az e is csak az erzában ejtődik hátrébb kemény mássalhangzó után.) A szótagolásról szóló bekezdésben sajnálatos módon összekeverednek a szótagolás és az elválasztás szabályai, így aztán a szótagolás valódi szabályairól az olvasó nem sok biztosat tud meg.

A Hangtörténet: a hangrendszer változásai című fejezet a mordvin fonémarendszer történetét mutatja be a finn-volgai kortól napjainkig (a nyelvjárási különbségek kialakulására azonban részletesen már nem tér ki). A magánhangzórendszer történetét kb. tíz, a mássalhangzórendszerét kb. húsz oldalon mutatja be a szerző. Sajnos a folyamatok leírásai meglehetősen vázlatosak, és nem kapunk részletesebb indoklást. Így például azt olvashatjuk, hogy a hosszú *ō és *ē *oa, ill. *eä fokon keresztül vált *ā-vá, ill. *ǟ-vé. Azt azonban, hogy ezt miért feltételezzük, semmi nem indokolja. Elképzelhető, hogy a szerző itt arra gondol, hogy a hosszú magánhangzók tipikusan záródni, és nem nyílni szoktak, ezért kell közbenső diftongizációt feltételezni – az okot azonban nem osztja meg az olvasóval. Ellenben a moksában az i és az e, ill. egyes erza nyelvjárásokban az e és az ä felcserélődése során semmiféle közbenső fokot nem feltételez, holott ez elkerülhetetlen. A tatárban például felcserélődött az alsó és a középső nyelvállású magánhangzók sora, de úgy, hogy eközben a középső nyelvállásúak redukálódtak. Ha a csere pontos módja nem is ismert, azt meg kellene jegyezni, hogy egy közbeeső fokot mindenképp feltételezni kell. A mássalhangzórendszernél is találunk furcsaságokat: az r meglehetősen hátul, az š és a č oszlopában jelenik meg, és nem a t, s, n és l oszlopában. A különbség azért érdekes, mert az összes „kemény–lágy” pár esetében a kemény az előrébb képzett, az r–ŕ pár kivételével. Nem világos, hogy ezt a kivételezettséget mi indokolja.

A negyedik fejezet az Alaktan: a morfémák kapcsolódása és története címet viseli. Ez a cím is mutatja, hogy míg a leíró és a történeti hangtan külön fejezetet kapott, addig az alaktan esetében a két szempontrendszer egy fejezetben, felváltva jelenik meg. Először a határozatlan névszóragozás kerül bemutatásra, ezt követi az esetragok és a számjelek (pontosabban egyetlen számjel: a -t/-ť) eredete, majd a határozott ragozás, illetve ennek kialakulásának története. Ezek után jön a determinatív (tkp. raghalmozásos) és birtokos személyragozás, a birtokos személyragok eredete. Ezt követi A melléknevek alfejezet, mely csak a fokozásra vonatkozóan ad új információt (kialakulásuk történetéről semmit nem olvashatunk, holott a felsőfok erősen gyaníthatóan orosz jövevényelemből alakult ki – ez említhető lenne). Ezt A névmások alfejezet követi, ám ez szinte csak a személyes névmással foglalkozik, illetve a visszaható névmásról szól egy rövidke bekezdés, mivel „[...] a  főnévi kérdő, mutató és vonatkozó névmások a főnevekhez hasonlóan ragozódnak, ám legfeljebb [sic!] nincs teljes paradigmájuk”. Ez azonban nem teljesen igaz: a Chrestomathia alapján kimondható, hogy a kölcsönös és a tagadó névmásról mindenképpen érdemes lett volna írni,  ráadásul az állítással szemben a mutató névmás egyáltalán nem szabályosan ragozódik, hiszen többes számuk rendhagyóan alakul. (A nem főnévi névmásokról kérdéséről nem is szólva.)

Az alaktani fejezet igékre vonatkozó része az igalakok felépítésével és a tőtípusokkal indul, először a határozatlan ragozáson keresztül mutatja be az igemódok és igeidők használatát (és történetét), majd a határozott ragozásról szólva már kizárólag ennek végződéseivel foglalkozik. Ezt követi a tagadó ragozás, illetve a névszók predikatív ragozása, illetve ennek eredete. A Laza szerkesztésmód, felcserélhető toldalékok alfejezet kissé megtévesztő címet visel, hiszen lényegében csak a conditionalis nyelvjárási alakváltozatairól szól, ezen kívül csak egy sajátosságot említ néhány sorban. Meglepő módon ezt az Összefoglalás: a mordvin nyelv toldalékolásának sajátosságai című alfejezet követi, és csak ezután következik az igenevek tárgyalása.

A nyelvtani jelenségek tárgyalása a Mondattan: a szintagmák és a szintaxis című fejezettel zárul. Ez a szintagma (szószerkezet) és a mondat szintjére oszlik, bár érthetetlen módon a habeo-szerkezet (’valakinek van valamije’) a szintagmák közé kerül, holott egy ilyen szerkezet szükségszerűen mondatot alkot. A fejezettel kapcsolatban a legnagyobb furcsaság, hogy az erza és a moksa közötti szórendi különbségekről nem szól, holott számtalan példamondatból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ilyen van, pl.:

erza:
urne ťeľeńeń pangt anokstaś

moksa:
urńä ťaləńďi anəklaś pangt

’a kismókus télire gombá(ka)t tett el’ (99. o.)

erza:
vandi karman ejseť inžeks učomo

moksa:

vandi karman učəmə esə ińǯiks

’holnap meghívlak vendégségbe/vendégnek’ (100. o.)

Ha viszont jelentéskülönbség van a fenti erza és moksa mondatok között, akkor azzal el kellene számolni.

A hatodik fejezet A szókincs rétegződése és eredete címet viseli, és a címnek megfelelően az uráli/finnugor/finn-premi/finn-volgai réteget, illetve a jövevényszórétegeket mutatja be. Meglepő módon egy rövidke alfejezet szól a „volgai eredetű szavakról”, holott a 12. oldalon Keresztes is azt írja, hogy „[...] a cseremisz és a mordvin összetartozása sem olyan szoros, hogy volgai alapnyelvet lehetne rekonstruálni” (a kérdésről korábban mi is írtunk). A fejezet jelentős részét a mordvin névtan teszi ki, külön szól a személynevekről, helynevekről, földrajzi nevekről. A fejezetet a szóalkotásmódokról szóló rész zárja, de alig fél-fél oldal jut a szóképzésre és a szóösszetételre is, ellenben bővebben, példákban gazdagon olvashatunk a neologizmusokról – ez esetben itt nem egyszerűen új, hanem tudatosan alkotott szavakról van szó. A példák főleg a vallási terminológiából (bibliafordítás) és a nyelvészeti szakszókincsből származnak. Eközben a leírás fokozatosan programadó írásba fordul át, és a fejezetet záró szakasz más a Következtetések és feladatok címet viseli. Az nem egészen világos, hogy Keresztes miért éppen a bibliafordítást találja kulcsfontosságúnak a mordvin fennmaradásáért vívott harcban – mi úgy képzeljük, hogy a technológiai, tudományos (nem csak nyelvészeti!) vagy éppen sportszókincs megteremtése sokkal aktuálisabb feladat.

A hetedik fejezet az Utószó: a mordvin nép és nyelv jövője címet viseli. Ebben a fejezetben Keresztes teljesen elhagyja a leírást, és javaslatokat tesz. Sajnálatos módon semmilyen érzékenységet nem mutat az erza-moksa viszony szociolingvisztikai oldala iránt, holott jelenleg ez az egyik legizgalmasabb kérdés a mordvin nyelvvel (nyelvekkel) kapcsolatban. Ehelyett a közös irodalmi nyelv fontosságának kialakítását propagálja. Azzal természetesen egyet kell értenünk, hogy egy közös irodalmi nyelv jobb esélyt biztosítana a nyelv fennmaradásának – ha azt a beszélők is elfogadnák. Keresztes javaslata azonban tömören az, hogy az irodalmi nyelv legyen az erza, bizonyos esetekben alternatívaként megengedve a moksa formákat is. Lehet, hogy ez megvalósítható lett volna a moksa irodalmi nyelv létrejötte előtt, de jelenlegi bevezetése azzal járna, hogy a moksák elfordulnának a „közös” (valójában erza) irodalmi nyelvtől, és oroszosodásuk csak felgyorsulna. Furcsa módon Keresztes alapvető problémákat nem lát. Szerinte például az írott (erza) кудостонзо [kudosztonzo] ’házából’ alakot a moksák olvashatnák [kuctənzə]-ként, a кедьстэнзэ [kegysztenze] ’kezéből’ formát pedig [kectənzə]-ként (valójában inkább [käctənzə]-ként) – ez igaz, ám az nem világos, honnan tudná a moksa tanuló, hogy hol kell a tő végére magánhangzót írnia, és hol nem. (A valódi megoldás az lehetne, ha a két irodalmi nyelv helyesírását közelítenék, és bevezetnék a másik változat oktatását: ha aktívan nem is használnák, de jól érthetnék egymás változatát, így a nyelv „piaca” is nőhetne.)

A fejezet az Epilógussal zárul, melyben Keresztes rendkívül szimpatikus, személyes hangnemben biztatja a következő generációkat az általa megkezdett kutatások folytatására. Ez a hang erősen elüt a kötet korábbi (különösen a nyelvtani fejezetekre jellemző) száraz, tárgyilagos hangnemétől. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, mi lett volna, ha a szerző a tudományos kérdéseket is személyesebb hangnemben tárgyalja, részletesebben bevezetve az olvasót a leírással és a nyelvtörténettel kapcsolatos nézeteibe.

Szerkesztési hiányosságok

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a kötet sem szerkezetében, sem stílusában nem áll össze egyetlen egésszé. A művet Keresztes korábbi munkáiból állította össze, de nem ügyelt a részek összeillesztésére. Ennek legjellemzőbb példája, hogy a 124. oldalon zárójelben jegyzi meg, hogy „az erzák és a moksák is a cirill ábécét használják” – holott egy adott nyelv kutatásába való bevezetés aligha képzelhető el anélkül, hogy a leendő kutató megismerje az adott nyelv helyesírását: kétségtelen, hogy a mordvin kutatása elképzelhetetlen anélkül, hogy a kutató irodalmi nyelvű szövegeket is vizsgálna. (A cirill betűk ismerete egyébként a könyv használatának előfeltétele, hiszen az orosz adatok kizárólag cirill betűkkel szerepelnek. Az orosz helyesírás ismerete azonban nem elegendő a mordvin, különösen a moksa szövegek olvasásához – írásukról nem is beszélve.)

Átgondolatlan szerkesztésre, az alapos lektorálás hiányára utal az is, hogy a kötetben maradt néhány olyan megfogalmazás, mely nyilvánvalóan téves, és nyilván a szerző is javította volna őket, ha még egyszer átfésüli a szöveget (vagy a lektor felhívja rá a figyelmét). Néhány példa:

„Szó elején affrikáta-szibilláns ingadozás tapasztalható. Szó belsejében azonban nincs ilyen megfelelés.” (39. oldal) Az ingadozás az egy nyelven (nyelvváltozaton) belüli alternatív alakokat jelent, a megfelelés viszont a nyelvek és nyelvváltozatok között értendő. Ebben az esetben az előbbiről van szó, néhány szó č- és š- szókezdő mássalhangzóval is használatos.

„Az f és a J teljes értékű fonémává válása még csak félúton van, a J egyáltalán nem fordulhat elő szó elején, és az f is csak elvétve.” (43. oldal) Nem egészen világos, mitől lesz „teljes értékű” egy fonéma. A közismert elv szerint once a phoneme, always a phoneme, azaz ha egy hang egyszer is megkülönböztető szerepet tölt be, akkor önálló fonémának kell tartani. Az persze más kérdés, hogy a fonémák különböző megterheltségűek, illetve nem minden pozícióban fordulhatnak elő, de ettől még nem mondható, hogy „nem teljes értékűek” – a magyar o, ö sem fordulhat elő szó végén, mégsem mondjuk róluk, hogy nem teljes értékűek.

„A determinatív paradigmák [...] az erza és a moksa nyelvjáráscsoportok külön életében teljesedtek ki, létrehozva a mai bonyolult, korántsem egységes és logikus rendszert, amelynek elemei csak a nyelvtani leírásokban rendeződnek olyan paradigmákká, amilyenek.” (86. oldal) A nyelvtani leírás explicit kifejtése annak, amelyet a nyelv használói implicit módon tudnak – azaz a nyelvi viselkedés szabályokba foglalása. Ha valami a valóságban bonyolult, de a leírásban egyszerű (vagy fordítva), akkor a leírással van a baj.

Tankönyv helyett kézikönyv

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

A fentiekből érthető, miért nem lehet jó tankönyv a Bevezetés a mordvin nyelvészetbe. De ha tankönyvként nem is állja meg a helyét, kézikönyvként (szakemberek számára) mindenképp hasznos, különösen, ha mordvin nyelvtörténeti kérdéseknek szeretnénk utánajárni – kiindulópontként magyarul vagy világnyelven pillanatnyilag jobbat nem is tudnánk ajánlani. (Leíró nyelvészeti kérdésekben azért inkább a szerző korábbi művét, a Chrestomathia Morduinincát ajánlanánk.)

Kár, hogy a kötet hasznossága ellenére kevéssé ismert, és nehezen beszerezhető. Reményt keltő viszont, hogy a Debreceni Egyetem finnugristáinak jó szokása, hogy kiadványaikat az interneten keresztül is hozzáférhetővé teszik. Talán nem alaptalanul bízunk abban, hogy előbb-utóbb ez a kötet is elérhető lesz – esetleg felújított, némileg átfésült változatban.