Korábban már beszámoltunk Ville Haapasalo finn filmszínész filmsorozatáról, melyben az oroszországi finnugorokhoz látogat. Megállapítottuk, hogy a sorozat előrehaladtával Haapasalo egyre kevésbé ura az eseményeknek, először azt sem tudja, hol van, később elfeledkezik arról, miért is érkezett. A sorozat utolsó előtti részében az első probléma megoldódik azáltal, hogy végre megérkezik Szibériába, ahol eddig hitte magát – ráadásul visszatalál a finnugorokhoz is.

Útjának végén Haapasalo megérkezik a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetbe. Útjának első állomása azonban nem a Komi Köztársasággal szomszédos területeken, hanem attól a lehető legtávolabb, a körzet keleti részében fekszik: Nyizsnyevartovszk. Haapasalo elmondása szerint a terület a Jeges-tengerig nyúlik – ez azonban egyszerűen nem felel meg a tényeknek. A körzetből nyerik az Oroszországban kinyert olaj felét: ez a világ termelésének 5%-át adja. Ez azonban az őslakosságnak csak gondot okoz: a nagy olajtársaságokkal gyakran kerülnek konfliktusba a föld miatt.

A körzet keleti részében hantik, a nyugatiban manysik élnek, az északi részében pedig nyenyecek is. Nyizsnyevartovszkban a stábot egy hanti, Vitalij Kazankin várta: vele a réntartók életkörülményeit kívánta megszemlélni. A családnak a tajgában vannak szállásai, szinte egész évben itt élnek, körülbelül 150 rénjük van. A stáb a nyári szállásra érkezik. A Kazankinok megmutatják népviseletüket: a viseletből fel lehet ismerni, ki honnan jött.

A hetvenes évektől kezdve itt, a Szurgut és Nyizsnyevartovszk közé eső területen folyik Oroszországban a legintenzívebb olajkitermelés. Amikor átmennek a tavaszi szállásra, tarvágások mellett haladnak el: ezekről a hantik nem hajlandóak beszélni, féltek. Nyilvánvaló azonban, hogy az olajtársaságok pusztítják az erdőt. Persze a kitermelt olajból a hantiknak egy rubel sem jut. Az olajtársaság járműve valóságos folyosót vágott a fák közé. A hantik még a kidöntött fákhoz sem nyúlhatnak, mivel, úgymond, azok az állam földjén fekszenek. A hantik nem tulajdonosai azoknak a földeknek, ahol korábban ők és őseik századokon át legeltették rénjeiket, vadásztak, halásztak.

Ennek ellenére a hagyományos életmód nyomai még megmaradtak. Haapasalónak megmutatják a hagyományos fajdcsapdát, melyet még ma is használnak. Haapasalo arra is kíváncsi, hogy beszélnek-e még hantiul. Az idősek még beszélnek, a fiatalok már nem. Mint Vitalij Kazankin elmondja, korábban tilos volt anyanyelvükön beszélni: a hatvanas években a hantik még összegyűlni is féltek. Hapasalo ezután a hasonló hangzású szavak iránt próbál érdeklődni, nem túl sok szerencsével: a finn puu ’fa’ szónak a hantiban a juχ [juch] felel meg, laikusként pedig még azt sem ismerheti fel, hogy a finn maa ’föld’ szónak tökéletes megfelelője a hanti məγ (kb. [m^ög]). A Vitalij Kazankin ekkor a ’kanál’ jelentésű pəń [p^öny] szót említi, amely valóban finnugor eredetű, de csak a permi és a mordvin nyelvekben van megfelelője. (A finn lusikka ’kanál’ viszont az orosz ложка [lozska] ’kanál’ szóból ered, de persze ezt sem ismerik fel.) A hantik elmondják Haapasalónak, hogy a hanti és a magyar jobban hasonlít egymásra (érdekes, hogy miként készült fel az útra, ha ezt itt kell megtudnia), ám ebben az esetben ez irreleváns: a három említett hanti szó közül egynek sincs megfelelője a magyarban, míg a finnben és a hantiban legalább a ’föld’ azonos eredetű.

Kissé furcsa, de a medvének a hanti kultúrában betöltött szerepéről, szent mivoltáról nem esik szó.

A szerencsétlen nyelvhasonlítási kísérletnek egy medvecsapda felbukkanása vet véget. Haapasalo szerint a Kazankinok totemállata a medve. A medve csontját nem szabad eldobni (más hanti csoportoknál sem), megmutatják, hol gyűjtik ezeket. A szokásokról szólva elmondják, hogy amikor rénszarvast ölnek, rongyot kötnek egy fára: ez az isteneknek hozott áldozat. Áldoznak a napnak, a tűznek, a földnek is. Elmondják azt is, hogy amikor valaki meghal, holmiját összegyűjtik, és valami félreeső helyen otthagyják vagy elássák: nem tartják meg.

A táborban Haapasalo találkozik Vitalij anyjával is. A család éppen költözik a tavaszi szállásról a nyárira. Haapasalo beveti a jól begyakorolt kérdést. a fiatalok elmennek vagy maradnak? Az ő fia maradt – mondja az anyóka. Vitalij azonban már nem teljesen biztos abban, hogy az ő gyerekei is maradnak.

Eközben a családfő körbejárt, és felfedezte, hogy medve jár a szállás körül. Haapasalót biztonságba helyezik, és a háziak elindulnak, hogy elriasszák a medvét, és közelebb tereljék a réneket. Végül a veszély mindenféle látványos esemény nélkül múlik el, a rének visszatérnek. (Kommentár nélkül láthatjuk, hogy a gazda tulajdonjegyet vág az egyik borjú fülébe.)

A hantik alig húszezren vannak, és csak körülbelül minden második beszél hantiul. Haapasalo azt állítja, hogy csak az ősi életmód tarthatja fenn a nyelvet: a városokban a hantiról oroszra váltanak. Haapasaloék is elindulnak a főváros, Hanti-Manszijszk felé, útközben azonban megállnak Varjugán faluban, hogy meglátogassanak egy párt, akik a hagyományos hanti evezés bajnokai. A hanti csónakokat egyetlen fatörzsből faragják, egy csónakban 2-3 ember ülhet. A különböző folyókon eltérnek a szokások: másképp ülnek a csónakban. Mivel a sodrás erős, Haapasalo nem próbálja ki a csónakot, csak a hantik tartanak bemutatót.

A Moszkvától 3000 km-re keletre fekvő, az olajbevételekből épült Hanti-Manszijszkban körülbelül nyolcvanezer ember él. Rendeztek már itt sakkolimpiát és biatlon-világbajnokságot is. Haapasalo itt Jeremej Ajpin hanti íróval, parlamenti képviselővel találkozik. Arra a kérdésre, hogy a hanti kultúra megmaradt-e, Ajpin azt válaszolja, hogy megmaradt, de sok szellemi és kulturális értéke elveszett a szovjet korszakban. Most megpróbálják feléleszteni a hagyományokat, de ez nagyon nehéz, mert a hagyományos kultúra ismerői közül sokan már meghaltak. Ajpin szerint csak a szovjet korszakban volt rossz, most sokkal jobb. A hantik és a manysik helyzete hasonló. Haapasalo megfigyeli, hogy Ajpin nagyon óvatosan nyilatkozik politikáról, ha lehet, kerüli a témát. Haapasalo szerint a kultúra megőrzéséről is mesterkélten beszél, nem tűnik úgy, hogy a problémát a sajátjának érezné.

A parkban találkoznak még két őshonos képviselővel – ők épp egy, a hantik és manysik problémáit tárgyaló ülésre sietnek. Meghívják a stábot is. Az ülésen éppen a siófoki finnugor világkongresszusra készülnek fel. Haapasalo az iránt érdeklődik, hogy a fiatalok megtanulják-e őseik nyelvét – hiszen a kultúrát csak a nyelven át lehet továbbadni. A jelen levő fiatal lány, bevallja, hogy ő bizony nem ismeri a nyelvet, habár a kultúra nagyon érdekli – mint kiderül, népi hangszeren játszik. Mint elmondja, reméli, nemsokára indulnak olyan projektek, amelyek biztosítják a fiataloknak a nyelvtanulási lehetőségeket. Állítólag az utóbbi időben felélénkült az érdeklődés a hagyományos kultúra iránt – és a nyelv ott marad meg, ahol a hagyományos kultúra is. Ebben fontos szerepe lenne a hagyományos életmódnak, de az eltűnőben van. Hantit és manysit tanítanak az iskolában, de csak heti 2-3 órában, ami semmire nem elég. Megoldásnak leginkább azt látják, ha azokat segítik, akik a hagyományos életmódot folytatják: nekik kell segíteni abban, hogy megvédjék jogaikat, földjeiket, s ezáltal maradhat meg a nyelv és a kultúra is.

Az ülés után Haapasalo a kultúrközpontba siet, ahol Ajpin darabját adják elő. A darab a szovjet időkben játszódik, amikor a hanti területeken olajat találtak, és a hantikat az olajtársaságok szolgálatára fogták be. Haapasalo azzal a céllal ül le a színészekkel beszélgetni, hogy megtudja, szerintük is jobb-e most a helyzet, mint a szovjet időkben volt – végül azonban ehhez a kérdéshez sehogy nem jut el.

A nap végén Haapasalo jó hírt kap: forgathat a múzeumban, ahol a pincében régi istenszobrokat őriznek.Állítása szerint a szobroknak nagy varázserőt tulajdonítanak, ezért tartják őket elzárva. Amit Haapasaloónak megmutatnak, az a kazimi istennő, Vut imi (), melyet ezüstlemezek borítanak, és cobolyprémmel van díszítve. Az ezüstlemezek a 16. századból származnak, vadászjeleneteket ábrázolnak. A bálvány eredetileg egy szent helyen volt elhelyezve, és a hantik ott áldoztak neki. 1962-ben került a múzeumba.

Az istennőről sok legendát mesélnek. Az egyik szerint a férje nagyon durva ember volt, ezért elszökött tőle: macska képében kiugrott a házból, bevetette magát az erdőbe. Egy patakpartra ért. A férje azonban utólérte, előhúzta kardját, ám az istennő elvette tőle, és levágta a lábát, hogy többé ne érhesse utol – a férj fivéreinek pedig levágta a fejét. Ezután aranykacsává változott, és felment az égbe, hogy a történetét Torum atyának (a főistennek) elmesélje. Torum adott neki ezer rént, és ezeket a Kazim és a Numto vidékére terelte. Ott aztán a bogyógyűjtő asszonyok meglátták, és attól kezdve ott volt a szent helye.

Kazimi hantik a Numto közelében
(Forrás: Wikimedia Commons / ugraland, Irina Kazanskaya / CC BY-SA 2.0)

Mint Haapasalónak elmondják, a bálványt speciális dobozban tárolják. Bár a múzeum dolgozói többségükben tudományos kutatók, ők is tisztelik az istennőt: pénzérméket áldoznak neki, és erre kérik a stábot is. (Ezüstszínű pénzérmét kell adni.) Más szabályok is vannak: például a dobozában sem szabad a földre tenni. Mint a múzeum munkatársa elmondja, az emberek különbözőképpen viselkednek az istennő előtt: vannak nők, akik eltakarják az arcukat, vannak, akik nem is akarják látni. Vannak, akik meghajolnak előtte, a kiállításokon előfordul, hogy a látogatók ajándékokat adnak: pénzérméket, cukorkát, vászondarabokat. Egy hanti asszony, aki a múzeumban dolgozott, mindig kendőben járt, mert az istennő jelenlétében ezt így tartotta illendőnek. Voltak, akik munkára jelentkeztek a múzeumba, ám amikor kiderült, mit őriznek, inkább felmondtak.

A muzeológus szerint az istennő furcsa dolgokat művelt a múzeumon kívül is. Egy koreai forgatócsoporttal egyszer kimentek arra a területre, ahol a kazimi istennő eredetileg lakott. Itt Pjotr Ivanovics Szengepon sámánnal akartak találkozni. Az elutazás előtti napon a muzeológus hazament, minden ablak zárva, ám a szobában egy termetes denevér repkedett. Kiengedte, de a történteket azóta sem érti. A stáb operatőre, aki szkeptikus az ilyen dolgokkal szemben, furcsa energiát érzett a pincében. Mi magunk is szkeptikusak lennénk, ha nem tapasztaltunk volna mi is furcsaságokat ugyanebben a múzeumban...

Sajnos a sorozat utolsó része egy hónap elmúltával sem került fel az internetre, éppen ezért úgy döntöttünk, a sorozat ismertetését itt lezárjuk. Amennyiben felkerülne, természetesen pótoljuk a hiányt.

Összefoglalásképp

A sorozat kétségtelenül jó ötlet volt, és ígéretesen indult. Az idő előrehaladtával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Haapasalo meglehetősen felkészületlen, sőt, idővel feltehetően unja is az egészet, és nem is érti, mi folyik körülötte. Folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel (beszélik-e a fiatalok a nyelvet, maradnak vagy a városba költöznek), a válaszokra nem tud reagálni. Javára írható viszont, hogy mindig észreveszi a válaszok őszintétlenségét, sablonszerűségét – ehhez bizonyára megfelelő tapasztalatai vannak Oroszországból.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a sorozatot kár volt ennyire előkészítetlenül elkészíteni. Különösen a mordóviai és a komiföldi részek gyengék: ezekben a finnugorokról alig esik szó. Ahol Haapasalo valóban az adott nép kultúrájával találkozik, ott is csak az információk töredéke jut el hozzá, gyakran éppen a lényeget nem érti. Turistaként egy ilyen utazás nagy élmény is lehet, de nem éri meg róla filmet forgatni. Zavaró az is, hogy Haapasalo egyfajta romantikus képet vár, a hagyományok olyan formában való megőrzését, ahogy azt a 21. században nem várhatjuk – de már a 20. században sem várhattuk.