Folytatjuk ismertetésünket.

A Csodaszarvas 3. kötete 2009-ben, három évvel a 2. kötet után jelent meg. A szerkesztőség Fodor Istvánnal immár öttagúra bővült. A szerkesztési elvek azonban nem változtak. A Csodaszarvas változatlanul megmondó és irányt mutató publikációs fórum szeretne lenni. Vállalja a vitákat, összefoglaló írásaival pedig háttéranyagot szolgáltat a további tudományos párbeszédhez.

Ahogy megjelennek a Csodaszarvas újabb és újabb kötetei, egyre többet tudunk meg e meseszerű, fantasztikus lényről. Például azt, hogy szegénykém igen sokat foglalkozik önmagával. A harmadik kötetben háromszor is. Lehet, hogy ezt meg kellene beszélnie egy pszichológussal?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szarvas a köbön

A kötet első írása Fodor Istváné. Címe: Mire szolgáltak a szkíta aranyszarvasok? (7‒18.). Mindannyian tudjuk, hogy a szkítákat különös vonzalom fűzte a szarvasokhoz. Bizonyosan sok meséjük, mondájuk szólhatott a szarvasokról, s magukat egy szarvastól származtatták. A szkíták egyik népneve, a szaka azt jelenti, ’szarvas nép’.

Figyelmes emberek jártukban-keltükben nagy aranyszarvasokat találhatnak a sztyepp örök fűmezőin. Néhány szerencsés példány el is jutott már a múzeumokba. Találtak nálunk is szkíta szarvasokat. Híres a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai példány.

A szarvas nyomában...
(Forrás: Jankovics Marcell: Ének a csodaszarvasról. Debrecen, 2001. 28.)

Az 1897-ben, a kosztromszkajai halomsírban feltárt aranyszarvas állítólag egy vasból készített pajzsot díszített. Ennek nyomán az a vélemény terjedt el a kutatók körében, hogy ezek a méretes, 20-30 cm-es szarvasok a szkíta előkelők pajzsait díszíthették. Ez az, amit Fodor István nem hisz el. Az kétségtelen, hogy ezek a fantasztikusan szép tárgyak valamit díszítettek, valamire föl voltak erősítve, ezt a hátoldalukra szerelt kis fülecskék mutatják. Ez a valami azonban inkább íjtegez lehetett, mint pajzs. Erre a lehetőségre már Fettich Nándor is gondolt az 1930-as években (A garcsinovói szkíta lelet. Archaeologia Hungarica XV. Bp. 1934.). Az i. e. 1. évezredben nemcsak olyan nagyméretű aranyszarvasok készültek, amelyekkel tegezeket díszítettek, hanem kisebbek is. Gazdagabb háztartások nem lehettek meg nélkülük. A szinjavkai kurgánban egy olyan női fejdísz maradványait tárták fel, amelyre 3-4 cm-es szarvasok voltak felerősítve.

Csodaszarvas a tajgában című tanulmányában (19‒26.) Uray-Kőhalmi Katalin a csodaszarvas-legenda szibériai, belső-ázsiai változataival foglalkozott. Összegyűjtött néhány motívumot az evenkik, a tunguzok, altaji törökök, hakaszok mitológiájából, amelyek mind az életfához és a csodaszarvas vadászatához, üldözéséhez kapcsolódnak.

A magyar eredetmondában már csak áttételesen van jelen az a motívum, hogy a szarvasünő üldözésének valódi célja a ‒ hm. ‒ lánykérés volt. Mint tudjuk, Hunor, Magor és társai nem a szarvast vették feleségül. A rémülten menekülő állat a kiéhezett férfiak falkáját inkább egy lánycsapathoz vezette, minthogy ő legyen egy személyben az áldozat.

Az Uray-Kőhalmy Katalin által idézett szövegekből az is kiderül, hogy a szarvas a vadász nyilától találva esik teherbe. A mitológiai történetek a csillagos égbolt jelenségeinek magyarázatára születtek meg. Az evenkik szerint a szarvastehén a Göncölszekér csillagképpel, a vadász pedig az Orionnal azonos.

Említhetünk még a cikkből hiányzó további példákat is. Johan Turitól tudjuk, hogy a szarvasüldözés a lappoknál is a csillagos égbolton zajlik: a szarvas alakját a Cassiopeia, Perseus és Auriga csillagképek hármasa alkotja, az üldözők pedig az Ikrek és az Orion (Johan Turi: A lappok élete. Bp. 1983. 248–249. Lásd még Jankovics Marcell: Csodaszarvas a csillagos égen. In: Az Őshazától a Kárpátokig. Bp. 1985. 215–216.).

A szarvasmese harmadik fejezetét Voigt Vilmos írta (A csudaszarvas, 145‒176.). Címe azért csudás, mert a szerző P. Ábrahám Ernő: A csudaszarvas (Bp. 1926?) című könyvét ismerteti. Ez a könyv a tanuló ifjúság számára készült, azon belül is a leendő délceg hadfik számára. A magyar őstörténetet és az Árpád-házi királyok dicső tetteit a krónikák alapján mutatja be, kezdve Attilával (A Nagyúr), s befejezve az Árpádok végzetével (Az utolsó „aranygaly”). A könyv szövege az 1. világháború utáni hivatalos történelemszemlélet bogarát igyekszik a gyerekek fülébe, sőt egész fejébe ültetni: Trianon után reménykedve várjuk a biztosan közeledő szebb jövőt.

Támadunk! Jaschik Álmos illusztrációja
(Forrás: Voigt Vilmos: A csudaszarvas. In: Csodaszarvas III. Bp. 2009. 167.)

A kötet szerzője gyakorlott ifjúsági író volt, illusztrátora is neves személyiség: Jaschik Álmos, akkoriban az egyik legismertebb könyvgrafikus. Rendkívül igényes a könyv tipográfiai megjelenése, a sok díszítés és illusztráció. A szecessziós dekoratív elemeket tartalmazó képek expresszionista/futurista módon igyekeznek az érzelmeket és a lendületes mozgást ábrázolni. Stílusuk Gallen-Kallela Kalevala-illusztrációit idézik. Jaschik Álmos képei azonban nem színesek.

Szeged szeggel

Az 1970-es évek közepe óta tudjuk (Kristó Gyula‒Makk Ferenc‒Szegfű László: Adatok korai helyneveink ismeretéhez, I-II. AUSZ AH XLIV, XLVIII. Szeged, 1973-1974.), hogy a magyar őstörténet és középkor nem úgy volt, ahogy addig hittük, nem úgy volt, ahogy Budapesten tanították, s legfőképp nem úgy volt, ahogy azt Györffy György gondolta. A szegedi lendület azóta is tart, a Középkorász Műhely írásai letehetetlenek, valósággal odaszögezik az érdeklődőket a könyvtári olvasótermek székeihez. A Csodaszarvas negyedik kötetének szerzői közül Márton Alfréd, Kordé Zoltán és Szabados György is e műhelyben kalapálta ki és cizellálta műveit.

Márton Alfréd: Szakralitás és hatalom a türköknél című tanulmánya (27‒35.) azt tárgyalja, vajon volt-e munkamegosztás a türk trónon, volt-e tényleges hatalom nélküli, isteni eredetű uralkodójuk is, vagy az ügyek vitelével megbízott fejedelem egyedül kormányzott, egyedül döntött istenek és emberek dolgában. A szerző szerint a türköknél nem volt kettős fejedelemség, Czeglédy Károly tévedett, amikor a kazár kettős fejedelemség intézményét türk előképekre vezette vissza. E rövid tanulmány után következik a Csodaszarvas házi szerzőjének, Peter B. Goldennek hosszabb írása a kazárok kettős fejedelmi rendszeréről (A kazár szakrális királyság, 38‒60.). Ezen államigazgatási formának számunkra azért van jelentősége, mert elődeink valószínűleg átvették a kazároktól. Arról persze vita folyik, hogy Árpád és Kurszán közül ki volt a szakrális fejedelem (a kündü), és ki volt a tényleges irányító (a gyula).

Márton Alfréd és Peter B. Golden írása már megjelent korábban is. A szerkesztőség nyilván fontosnak ítélte őket, ezért döntött újraközlésük mellett.

Kordé Zoltán A székelység eredetéről foglalta össze nézeteit (61‒76.). A tanulmány a hatalmas témához képest elég rövid, ezért bevezetésében sokszor szükségszerűen utal vissza a korábbi összefoglalásokra, historiográfiákra. A szöveghez fűzött jegyzetek alapján úgy tűnik, hogy a kérdéssel legtöbbet a szerző foglalkozott: a 45 jegyzetből 22-ben saját műveire (is) hivatkozik. A bevezető után saját álláspontját ismerteti.

A székely népnév Kordé Zoltán szerint a volgai bolgár .szk.l törzsnévből származik. Ebben Györffy Györgyöt és Kristó Gyulát követi. Az ellenvéleményekre lábjegyzetben hivatkozik. Meglepő, hogy a székely népnév problémáját Kordé Zoltán leszűkíti arra a kérdésre, hogy a székely < .szk.l etimológia helyes vagy sem. A székely népnévnek ugyanis több lehetséges etimológiája is van. Eddig még egyetlen nyelvész sem cáfolta azt az elképzelést, hogy a székely a finnugor eredetű szeg, szög szóból ered, melynek okleveles adatokkal bizonyított zöngétlen szek alakjából jött létre egy finnugor eredetű denominális -ly képzővel. Az erről szóló tanulmányt (Klima László: A székelyek nevéről. In: A Kárpát-medence és a steppe. Bp. 2001. 148‒160.) Kordé Zoltán is bizonyosan ismeri, hiszen ugyanabban a kötetben jelent meg, amelyből saját művét idézi (habár azt is pontatlanul, lásd a 75. oldalon a 37. jegyzet és a bibliográfia egymásnak ellentmondó adatait).

Csaba királyfi, a székelyek legendás vezére
(Forrás: Wikimedia Commons, fotó: VinceB)

A népnév tárgyalása után a székelyekre vonatkozó hagyományokat és a székelyek magyarokhoz történt csatlakozását tárgyalja Kordé Zoltán. Megfogalmaz egy koncepciót arról, hogy a székelyek miért lehettek volgai bolgárok, noha mégsem hunok, valamint, hogy nem voltak-e esetleg kabarok. Szerinte azok voltak, mégpedig annyira, hogy a székely törzs vezette a kabarokat. A tárgyalt forrásokból éppenséggel erre is lehet következtetni, de szinte végtelen számú egyéb elmélet is felállítható. A források ugyanis oly kevesek és oly semmitmondóak, hogy mindent megengednek. Az ilyen elméletek azonban ‒ éppen ellenőrizhetetlenségük miatt ‒ már nem tartoznak a tudomány kategóriájába.

Szabados Györgynek két írása is olvasható a Csodaszarvas 3. kötetében. Az egyik a Korai történelmünk szemlélete a XVIII. század végig (125‒143.), a másik pedig a Szabálytalan széljegyzetek Vásáry István új tanulmánykötetéhez (177‒187.) A szerző mindkét művében bizonyítja, hogy ismeri és érti a középkori és koraújkori magyar történetírók műveit. A történelemszemléletet tárgyaló írása csak kivonata doktori disszertációjának, mely könyvként is megjelent (A magyar történelem kezdeteiről. Az előidő-szemlélet hangsúlyváltásai a XV‒XVIII. században. Bp. 2006.). Számunkra azok a részek érdekesek, melyek az őstörténet értelmezésének változásairól szólnak.

A tanulmánykötetet bemutató recenzióban olvashatunk egy meghökkentő állítást arról, hogy Vásáry István tévesen vezeti vissza a családfaelméletet a magyar‒lapp‒finn nyelvhasonlítás kezdetéig, vagyis Sajnovicsnak nem volt finnugor-elmélete. Ez az állítás a dolgok tökéletes félreértésén alapul. Vására István nem tett ilyet. A finnugor mint szakkifejezés független a családfaelmélettől. Sajnovics a finnugor nyelvrokonságról értekezett (nem elsőként, ahogy azt tévesen írja Szabados György), és ezt megtehette úgy is, hogy maga a finnugor szó akkor még nem volt használatban.

Az itt megjelent finnugorellenes megjegyzés csak szerény bevezetése Szabados György 2011-es sajtóbeli megnyilvánulásainak. Erről korábban kétszer is írtunk. Az egész eset nagyon sajnálatos. Ismeretei révén Szabados Györgynek lehetnének hasznos megjegyzései a 16‒18. századi magyar történetírás finnugor vonatkozású szövegrészleteiről, miként voltak hasznos megjegyzései a Finnugrista fagyi című blog rejtőzködő szerzőjének is. Sajnos azonban finnugrisztikai ismerethiánya ugyanarra a tévútra vezette, mint az idézett blog szerzőjét.

A tanulmányok között olvasható még Tóth Endre írása a kereszténység felvétele előtti magyar szakrális helyekről, valamint Szakács Béla Zsolt műve a kódexek Szent László-ábrázolásairól.

A Csodaszarvas 3. kötetében egy új rovatot is találunk, címe: Viták és vélemények. Baski Imre írása a kazahsztáni madijarokról szól, akik szerinte nem magyarok, mert nevük nem a magyar népnévből származik (Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál?, 189‒208.). A madijar a Muhammad-i-yar névből vezethető le, eredeti jelentése 'Mohamed barátja, követője'. A példák meggyőzőek. A nyelvi adatok alapján Baski Imre megkérdőjelezi a madijar eredetmondák magyarokra vonatkoztatható állításait, valamint nem hisz a madijarok és a honfoglaló magyarok közti genetikai kapcsolatban sem. Ez azonban súlyos módszertani hiba, ebben a kérdésben a folkloristák és a paleogenetikusok az illetékesek. Érveit Baski Imre újra publikálta a Nyelvtudományi Közlemények 107. kötetében (A kazak madijar nemzetségnév és a magyar népnév állítólagos közös eredetéről, 2010-2011, 95‒130.).

Éljen a kazah-magyar barátság!
(Forrás: youtube.com)

A másik polemizáló tanulmány szerzője Kara György. A mongol nemzetiségű Ucsiraltunak A hun nyelv szavai című gyűjteményes kötetét ismerteti (fordította Obrusánszky Borbála, Bp. 2008.). Kara György szinte a könyv minden mondatában talál hibát. A fordítás és a fordító utószava hasonló színvonalú, mint az eredeti tanulmányok.

A kötet végén riportokat találunk Páll Antalné korondi fazekassal és Jánosi András zenésszel, valamint egy tanulmányt a népi kultúra elemeinek megjelenéséről az animációs filmművészetben (szerzők Abkarovits Endre és Szemadám György).

Csodaszarvas ‒ a negyedik jelenés

A Csodaszarvas 4. kötete 2012-ben jelent meg. Erre a kötetre már nem jellemző a szegedi történészek túlsúlya, csupán Katona-Kiss Atilla tartozik ebbe a csoportba. Tanulmánya a besenyők és az oguzok 8. századi történetével foglalkozik (A besenyők és az oguzok vándorlása a VIII. században, 7–25.). A magyar őstörténet-tudományban e kérdéskör kutatása kikerülhetetlen, mivel a honfoglalás közvetlen előzménye egy besenyő támadás volt.

A belső-ázsiai hatalmi viszonyokban a 8. század közepén átrendeződés zajlott. Fölemelkedtek az ujgurok. A karlukok és az oguzok fegyveres összecsapásokba keveredtek az új hatalommal. Az ujgurok voltak az erősebbek, ezért a karlukok és az oguzok kénytelenek voltak odébbállni. E folyamatok a belső-ázsiai kősztélék rovásírásos felirataiból, valamint kínai forrásokból követhetők – valamennyire. Nagyon sok egykori esemény, történés emlékei tűntek el örökre a sztyeppék porában. Így aztán komoly tudósok foglalkoznak alig-alig megalapozott elméletek gyártásával. A tanulmány kutatástörténeti áttekintéséből megállapítható, hogy az ujgur hatalomátvétel eseményei, következményei is ebbe a homályos körbe tartoznak. A 8. század közepén – a 9. század elején az ujgurok által elűzött oguzok mozdíthatták ki a besenyőket, akik ekkor feltehetőleg az Irtis felső folyásának vidékén éltek. Onnan vándoroltak a Volga és az Ural folyók közti területre. Ezt talán biztosan tudjuk (VII. Konstantín: „a besenyők szállása eredetileg az Etil /Volga/ folyónál, valamint a Jejik /Ural/ folyónál volt…”)

Természetesen a 4. számban is olvashatunk tanulmányt Fodor Istvántól. A Csodaszarvasban megjelenő írásaiban általában a régészeti leletek mitológiai hátterét fejti ki. Keresi a hitvilág elemeit ábrázoló tárgyak funkcióját, vizsgálja a mitológiai motívumok jelentését. Ezúttal a turulmadarat próbálja röptében elkapni és ornitológiailag meghatározni (A sas szerepe honfoglalóink hitvilágában, 27–46.).

Véleménye szerint a magyar kutatókat félrevitte a turul szó eredeti jelentése. A törökből átvett toγrul/tuγrul alakból létrejött magyar túrul (a 19. századtól turul) ugyanis valószínűleg sast jelentett, annak ellenére, hogy az eredeti szó vadászsólymot jelölt. Fodor István ezt a nézetét régészeti leletek elemzésére alapozza. A rakamazi korongpár madarait Vörös István archeozoológus sasként határozta meg. A továbbiakban L. Ja. Sternberg tanulmánya alapján Fodor István bemutatja a sas szerepét a szibériai népek hitvilágában. A párhuzamokból azt a következtetést vonja le, hogy az ősi magyar hitvilágban is a sas lehetett a legfőbb istenség, a nap szimbóluma, megtestesülése. Ebből a szerepéből következően kiválóan alkalmas lehetett arra, hogy az Árpád-nemzetség totemősének válassza.

Ló is, madár is... Pávasárkány az ibrányi korongon
(Forrás: Muinaset unkarilaiset. Turku, 1999. 134.)

A kötet következő tanulmánya egy régóta hiányolt összefoglalás. Vörös István huszáros lendülettel lóra kattant: A honfoglalás kori magyar lovak című írása 37 oldal terjedelmű (47‒84.). A történeti források és a szakirodalom áttekintése után részletekbe menő elemzés következik, mely alapján a szerző kijelenti, hogy „a honfoglaló magyarok lóállományában lehetőség van fejforma és testfelépítés alapján egy ún. boreális típusú (keleti) pónilovat és egy ‒ arab ló jellegét mutató ‒ mediterrán típusú lovat megkülönböztetni” (66.).

A honfoglaláskori részleges lovas temetkezések tárgyalása után a cikk végén a genetikai vizsgálatokról is olvashatunk. Eddig 15 mintát elemeztek. A mitokondriális DNS-alapú, tehát anyai leszármazást kimutató vizsgálat szerint a honfoglaláskori lovak legközelebb az orosz orlov fajtanevű ügetőlóhoz, valamint a türkmén akhal-teke lóhoz állnak. Kevésbé erős kapcsolatok mutatkoztak a hucul lóval is. Ennek az eredménynek történeti elemzésére Vörös István nem vállalkozott.

A Csodaszarvas 4. kötetében Voigt Vilmos sámánkodik. A magyar sámánizmusról ‒ röviden című tanulmánya (85‒98.) finoman belepiszkál a témába, kicsit megtépdesi rajtunk a sámánköpönyeget. Véleménye szerint nincsenek adataink arra, hogy a magyaroknál voltak sámánok és sámánszeánszok. Az „égig érő fa” típusú mesék sámánisztikus magyarázatát nem tartja meggyőzőnek, a „napos-holdas” világfa ábrázolása a középkori keresztény kultúrkörben is jelen volt, magyar sámándobról sem szólnak adatok, miként a sámán világok közti utazására sincs utalás a folklórszövegekben. Ennek ellenére a magyar hiedelem- és szokásvilág sok eleme beletartozik a sámánizmus fogalomkörébe. A kérdés csupán az: honfoglaló elődeink gondolkodásában, mindennapjaiban milyen szerepe lehetett a világok között közlekedő sámán-mediátornak.

A sámánizmus mint ősi magyar hitvilág körüli problémák átgondolása érdekében e kötetben újraolvashatjuk László Gyula tanulmányát (Különvélemény ősvallásunkról, 111‒124.). Pais Dezső egy-két etimológiájával (agyafúrt, táltos) vitatkozva László Gyula úgy vélte, hogy a táltosnak igen szerény helye volt a magyar ősvallásban. Tevékenysége, társadalmi státusza nem vethető össze a szibériai sámánokéval. Az ősi magyar hitvilág felidézése során nem a táltosra kell koncentrálnunk, hanem a mitológiai szereplőkre, köztük pedig leginkább a főhősre, az égi bölcs teremtőre (legyen az Numi-Tórem vagy Tengri stb.).

Tévedések tragikomédiája

A 4. kötet Viták és vélemények rovatában Fodor István írását találjuk, Őstörténeti viták és álviták címmel (125‒146.). A szöveg először leltárszerűen veszi számba a magyar nemzeti tudat anomáliáit. Mi is csak az alapgondolatok megismétlésére vállalkozunk: a finnugor nyelvrokonság elleni támadások a nyelvészeti ismeretek hiányával magyarázhatók, e nyelvrokonság kutatói nem voltak Habsburg-, illetve szovjet ügynökök, Trefort Ágoston pedig nem tette kötelezővé a finnugor nyelvrokonság hirdetését. Ezután jönnek tételesen, szerzőjüket megnevezve a félresiklott gondolatkísérletek: Érdy Miklós (orvos) műve a hun–magyar rokonságról, Grandpierre Attila (csillagász-énekes) elmefuttatása az emberiség első királyának és gyermekeinek magyar nevéről (Hargita, illetve Árpa, Zab és Köles), Obrusánszky Borbála ötlete Fehérvár típusú helyneveink belső-ázsiai, hun eredetéről stb.

Tovább az őstörténet-kutatás és -oktatás hazai helyzetének áttekintése következik. A helyzet katasztrofális: a kutatócsoportok nem kapják meg a minimális anyagi támogatást sem, az egyetemeken alig oktatják a magyar őstörténetet.

Névvel vagy név nélkül a kollégák is a helyükre kerülnek. Fodor István szerint Kristó Gyula és Csáji László Koppány is dilettáns módon nyilvánult meg. Előbbi akkor, midőn azt állította, hogy a magyar nép csak az Árpád-kor végére alakult ki, utóbbi pedig a steppei civilizációt értékelte a témára vonatkozó alapvető ismeretek nélkül. Név nélkül Róna-Tas András is megkapja a magáét az erdei lovas vadászat fogalmának használatáért.

Írása végén saját hajdúdorogi ásatásai alapján bizonyítottnak látja, hogy az Árpád-kori népesség igenis a 895 körül érkezett honfoglalók leszármazottja, vagyis e dátum előtt és után nem volt semmiféle kettős, esetleg többes honfoglalás, netalántán folyamatos beszivárgás.

A könyvben olvasható még Szörényi László tanulmánya a közép-európai barokk költészet és történetírás Attila-képéről, Halász Péter írása a moldvai csángók gyógynövényeiről és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmekről, de az utolsó fejezetben megtaláljuk Abkarovits Endre már megszokott riportjait a táncházmozgalomról is.

Várjuk az újabb köteteket.