A fiatalok körében népszerű Bakics Vigyaj mellett vannak olyan erza és moksa sztárok, akik minden gálaműsorban szerepelnek, alkotásaik sem a nagyszabású ünnepélyekről, sem az iskolai ünnepségekről nem maradhatnak el. Mordóviában az egyik ilyen művész a költő Mariź Kemaľ (eredeti nevén Raisza Sztyepanovna Kemajkina), akinek a verseit előszeretettel zenésítik meg, és adják elő a köztársaságban. Az alkotó híres még esszéiről, folklórgyűjtéseiről és gyerekeknek írt meséiről is.

Még nem nagyik, de népszerűek
(Forrás: Wikimedia Common / Kyzyl)

Az erzák nem mordvinok!

Ha nem irodalmi, hanem közösségi szempontból nézzük a dolgot, Mariź Kemaľ talán legfontosabb alkotása, a Miń eŕźat! (Mi erzák vagyunk!), amely az interneten is olvasható erzául és angolul is. A szöveg több történetből áll össze, és azt boncolgatja, mi alkotja az erza/moksa/mordvin/mokserza identitást, mit takarnak ezek a terminusok. A nemzetközi szakirodalomban már régóta bevett dolog, hogy az egyes finnugor népeket nem a külső elnevezéseikkel illetik, hanem a negatív konnotáció nélküli belső elnevezéseket alkalmazzák. Ez egyes népek esetében egyértelműbb (pl. votják helyett udmurt), azonban a mordvin nyelvek(?) esetében számos problémával szembesülünk. (Az azonban itthon mégis csak megfontolandó lenne, hogy lecseréljük a külső elnevezést a belső elnevezésre mind az iskolai oktatásban, mind az ismeretterjesztő kiadványokban, követve ezzel a finneket, akik ilyen szempontból tényleg átírták a tankönyveiket.) A mordvinok esetében azért nehézkesebb a dolog, mert viták folynak az erza és a moksa (illetve a harmadik nagyobb változat, a soksa) nyelvi–nyelvjárási státuszáról, összefoglaló elnevezésként pedig a mordvin praktikusnak tűnik, mivel a köztársaság és ezáltal számos állami intézmény nevében is ez a szó szerepel. Mariź Kemaľ írása azonban rávilágít a terminus használatának negatív hatásaira.

Kategorizált erzák
(Forrás: Wikimedia Commons / Khazar II)

Az írás egy gyerekkori történet elbeszélésével indul: egy orosz fiú jött látogatóban Mariź Kemaľékhoz, és az beszélgetés közben „kis mordvinkának” nevezte a kislányt, aki kikérte magának a „lemordvinozást”. Az orosz fiú nagyon zavarba jött, mert nem értette, kik akkor hát a mordvinok, ha sem az erzák, sem a moksák nem tartják magukat annak.

Mariź Kemaľ arról is szól, milyen degradáló a mordvin megnevezés, és milyen következményekkel járhat a használata. Szerinte az erzák számának csökkenésében is közrejátszhatott például az, hogy a szovjet időkben a mordvin szót írták a személyi igazolványba a nemzetiség megjelölésére, nem pedig az erzát vagy a moksát. Mivel a beszélők csak sértő szándékkal, szitokszóként használták a mordvin szót, így semmiképpen sem akarták, hogy ez álljon nemzetiségként a személyi igazolványukban. Ha nem sikerült orosznak „eladniuk” magukat, szívesebben vallották azt, hogy tatárok vagy csuvasok, semmint azt, hogy mordvinok.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mariź Kemaľ az ellen is tiltakozik, hogy finn és magyar tudósok is a mordvin vagy a mokserza (a moksa és az erza népnév összevonásával alkotott fogalom) terminusokat használják, és kívülállóként szeretnék megmondani a „tutit”, vagyis, hogy mi lenne a helyes stratégia a nyelv(ek) megőrzésének szempontjából. Bár a szerző nem nyelvész, alaposan körüljárja a kérdést, hogyan lehetne létrehozni egy közös nyelvet. A legkézenfekvőbb a kevert nyelvjárásokra való támaszkodás lehetne, vagyis a moksa és erza elemeket egyaránt tartalmazó nyelvváltozatokra kellene alapozni az új nyelvet. Azonban ezt a nyelvjárást csak néhány falu beszéli, az erza és a moksa beszélők többségének „újra kellene tanulnia” az anyanyelvét. Mariź Kemaľ elsősorban lexikai kérdéseket tárgyal, kiemeli például a rokonsági terminusok közötti eltérést, és hangsúlyozza, hogy a két nyelv elemeiből létrehozandó összetételek nehézkessé tennék a nyelvet: például az erza skal ’tehén’ és a moksa traks ’tehén’ szót a skaltraks vagy a traksskal válthatná fel.

Mariź Kemaľ írása helyenként jól tükrözi a moksa–erza ellentéteket is, bár a szerző finoman fogalmaz, inkább az erza oldal érdemeire helyezve a hangsúlyt. Az erza nép nagyjai mellé azonban nem sorakoztat fel moksa hírességeket, és azt is hangsúlyozza, hogy az erzák tovább ellenálltak a kereszténység térhódításának. Azt a kijelentését pedig mindenképpen túlzottnak érezhetjük, hogy az erza nyelv beszélőinek több segítségre lenne szükségük a nyelv megőrzéséhez, mint a moksáknak. Ezt az állítását Kemaľ arra alapozza, hogy a Mordvin Köztársaság határain belül  több moksa él, mint erza. Csakhogy azt is figyelembe kell venni, hogy a moksák összlétszáma az erzák lélekszámának körülbelül mindössze egyharmadát teszi ki.

A legszebb karaokesláger

Mariź Kemaľ nemcsak a fentebbi írásáról és általában esszéiről híres, Mordóvia-szerte inkább a versei, különösen azok megzenésített változatai tették az alkotót népszerűvé.

Az egyik leghíresebb verse a Kolmo statolt (Három gyertya), amelyet félkaraokeformában a Youtube-on is megtalálhatunk (az eredeti ének is jól hallható, de különböző színekkel jelzik, melyik részét éneklik éppen a szövegnek). A dalnak az is a különlegessége, hogy a zenét Vlagyimir Ivanovics Romaskin írta hozzá, akiről már korábban is írtunk és kiemeltük, milyen fontos szerepe volt az erzák és moksák kultúrájának továbbörökítésében. Elsősorban a Toorama együttes alapítójaként ismerhetjük, azonban emellett számos fiatal tehetség fölkarolásában, dalok, filmfelvételek készítésében volt fontos szerepe.

A dalban említett gyertyagyújtás kapcsolódhat a pravoszláv szokásokhoz, amely szerint a templomban gyertyát kell gyújtani a holtakért és az élők egészségéért, ugyanakkor utalhat az ősi imádkozási szokásokra is, amelynek során a nemzetség jellegzetes szimbólumaival ellátott gyertyákat gyújtottak meg. Ez a szokás még ma is megfigyelhető az ún. Raszkeny ozksz (Népi imádkozás) rendezvényeken, amelyeken egy nagy gyertya ünnepélyes meggyújtásával indul az ünnepség.

Áldáskérés
(Forrás: Panoramio / A. Zhegalin)

A versben más elemek is utalnak a régi áldozati szertartások elemeire. Az isteneknek kenyeret és sót kellett ajándékozni (ez ma a vendégköszöntő ceremónia egyik fontos része szerte Oroszországban, a vendéget a kapuban/ajtóban/a falu határában egy nagy cipóval és rajta sóval/vajjal/mézzel várják). A málnavíz különleges italnak számított, a kakukkfüvet pedig füstölőként használták a régi természetvalláshoz kapcsolódó szertartásokban. Az égre emelt két kézzel könyörögtek az istenekhez, ezt a mozdulatot a Népi imádság-ünnepségről készült képen is megfigyelhetjük.

Колмо штатолт	Három gyertya
Колмо штатолт Пазонтень кирвазтян, Шумбра кши ды сал Шкинентень путан, Инзей ведь чувтонь покш кечес каян, Цяпор тикшень тансть кудовам сувтан.	Három gyertyát gyújtok az Istennek, Egészséges kenyeret és sót teszek Isten elébe. Málnavizet öntök a nagy fakanálba, Kakukkfű illatával füstölöm körbe a házat.
Ве штатолось – тиринь авань кисэ, Омбоцесь – Эрзянь Мастором кисэ, Колмоценть – сонгак валдсто палозо! Путса вечкемам – сэредьксэм кисэ.	Egy gyertya – édesanyámért, a másik – az erza földért, a harmadikat – az is fényesen égjen a szerelmemért-fájdalmamért gyújtom.
Верев ёртсынь кавто ашо кедем, Сюконямсто вейс недясынь суром. Паряк, несы Пазось сюконямом, Марясы пиштий седеень мором.	Az égre emeltem két fehér kezem, az imához összefontam ujjaim. Talán látja Isten az imámat, meghallja szenvedő szívem énekét.
Колмо штатолт Пазонтень вельмевтян, Колмонь кисэ Инешкинтень пшкадян. Колмонь кисэ, бути лети – сави, Апак янксе тюжа сёвоньс мадян.	Három gyertyát állítok Istennek, Ezért a háromért fordulok Istenhez. Ezért a háromért, ha kell habozás nélkül a sárga agyagba fekszem (tkp. a földre rogyok).