Tehát akkor: van-e baj Ürge-Vorsatz Diánával? Dehogy – Ürge Vorsatz Diána egy köztiszteletben álló tudós, igen jelentős és lenyűgöző eredményekkel.

No de akkor miért ennyire kritikusak vele sokan? No és miért engedi meg a nyest, hogy szerzője, korábbi felelős szerkesztője ennyire kritikus és szarkasztikus írásban kritizálja a klímatudóst? Fontos körüljárni ezt a kérdést – és nem csak azért, mert sokan felháborodtak, hogy nem öncenzúrázott a nyest, és képes volt megosztani ezt a véleményt. Amit, legyünk teljesen pontosak, nagyon sokan a magukénak éreznek most is – hiszen lényegesen többen támogatták, mint támadták az írást. De miért más Ürge-Vorsatz comingoutja, mint másoké? Valóban csak arról lenne szó, hogy a traumatizált, hisztérikus tömeg nem bírja elviselni az áttérőket eddig vállalt szerepük, értékrendjük miatt?  Tényleg az lett volna a gond, hogy csak most eszmélt? Mindenki egyszerűen vérszagra gerjedő bolond, akinek problémája volt ezzel a vallomással?

Az elismert klímatudós Facebook-posztjából a 444 készített egy összefoglalót. Innentől – legalábbis a későbbi hvg-interjúja szerint privátnak szánt – közlésből pillanatokon belül közérdekű ügy kerekedett.  Azért lett közérdekű, mert Ürge-Vorsatz Diánát a 444 ikonként ajánlotta fel egy nagyon fontos ügyhöz. „/…/ azt sem tartottam volna lehetetlennek, hogy egyenesen szimbólummá válik az ellenzéki oldalon” – írta Szily László az ügy – és Fejes László kollégánk cikke – kapcsán velünk is kimondottan kritikus hangú írásában.

Szögezzük le: nincs olyan, hogy privát szimbólum. Nincs magánjellegű közügy. Az ikonokkal szemben pedig elvárás, hogy döntésük, amellyel ikonná válnak – és nem is feltétlenül az előéletük, az értékrendjük – hiteles legyen. Nem azért, mert valamikor valamit úgy gondoltak, most meg már így gondolják. Nem azért, mert eddig nem jöttek rá valami fontos dologra, most meg hirtelen ráébredtek valamire. Nem azért, mert a másik szekértáborból érkezőkkel szemben gyanakvást kell táplálni (mi eleve nem szekértáborokban gondolkozunk, még ha ez nem is teljesen egyértelmű a napi politika árnyékában).

Thomas Hawk: Corrosion of Conformity
(Forrás: Flickr - (CC BY-NC 2.0))

Ikon lehet Hadházy Ákos. Ikon lehet Illés Zoltán is. Nekem az első pillanattól fantasztikus volt, ahogy kilépésének okait taglalta – és éppen ezért ikonnak számít – Lukácsi Katalin – ha úgy tetszik, ő személyes hősöm.  Mindhárman hitet tettek eddigi értékrendjük mellett, de kiálltak a sorból. Elmondták tételesen, mivel nem tudtak azonosulni.

Ürge-Vorsatz Diána a 444 által is felkapott eredeti posztjában viszont olyan érdemeket sorol fel, amelyek nem szerzett érdemek, hanem az adott kurzus által felemelt elvárások, minőségek, szubjektív értékek. Amelyekkel külön-külön semmi gond nincs, csak pont ehhez a diskurzushoz nem tartoznak. És valahol itt kell keresnünk a választ arra, hogy miért verte ki a biztosítékot annyi honfitársunkban ez az önvallomás: nem az értékekkel, hanem a konformitással volt itt probléma.

Nem lehet érv a csalódottság és mellőzöttség érzésével kapcsolatban, hogy én teljesítem azokat az előfeltételeket, amelyeket egy kurzus ideálisnak állít be. Az, hogy valaki vallásos, értelmet és célt talál a spiritualitásban, nagyszerű dolog. Ha valakinek sok gyereke van, az is szenzációs dolog. Ha gyermekeit egyházi iskolába adja, és ott a gyerekek kiteljesülhetnek, az egy jó szülői döntés lehet. De ezek szubjektív dolgok. És még azzal sincs baj, hogy ha egy kurzus az általa elképzelt ideális embert példaként állítja a társadalom elé. Azzal van baj, amikor ezek az értékek előfeltételekké válnak.

Amikor egyre inkább kizárólag a jól tipizálható ideális embertípus érvényesülhet a társadalomban. Amikor a közös javaink, az oktatás, az érvényesülés és a mobilitás lehetősége az adott kormány vagy uralkodó szellemi irányzat értékrendjéhez kezd kötődni, amikor ezek az ideák feltételekké válnak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar társadalom sajátos módon évszázadok óta szembesül az entitlement (kb. a ’feljogosítottság’) káros hatásaival. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, a konformitást jutalmazó, a konformitásért elvárt és kikövetelt entitlement jelensége az oka például annak, amikor az adott politikai kurzussal konformmá váló egyén elvárhat bizonyos előjogokat – míg szélsőséges esetekben az állam úgy használhatja ki a jelenséget, hogy igyekszik kizárni a nem konform személyeket. Ezt a végtelenül káros gondolkodást a magyar történelem során számtalanszor megtapasztalhattuk. A „szocialista” embertípus kizárólagossága, a „liberális” véleményterror, a „nemzeti” gondolkodás kikényszerítettsége – ezeket sokan átélhettük már – ki így, ki úgy.

Az entitlement elleni harcnak közös harcnak kell lennie. Közös ügyünk, amivel saját érdekünkben foglalkoznunk kell. Közös érdek, ami össze kell kössön a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenkit. Ha úgy tetszik, ez egy érvényes kiindulási pont, egy valós nemzeti minimum. Ez tehet arról, hogy hazánkban egy-egy kurzus eltűnésével eltűnnek a kurzus tárgyi emlékei, ledőlnek szobrai, az emlékek megkopnak és az új konform megjelenésével szinte kizárólag ellenállók, antifasiszták, antikommunisák és – valamikor szinte bizonyosan – Orbán-ellenesek országává válunk. Amikor nem tudunk és nem merünk emlékezni, mert tartunk attól, hogy a beismerés, a jó emlékezet sérti majd érvényesülésünk lehetőségeit. Amikor nem lehet nyilvánosságra hozni az ügynöklistákat, amikor új szobrokat állítunk a régiek helyett és amikor az emlékek új kontextusba helyeződve már teljesen más emberekről szólnak: az új konfromnak megfelelőekről. Nem emlékezni viszont nem jó. Nem emlékezni azt jelenti, nem tanulhatunk a régi hibáinkból.

Visszatérve Ürge-Vorsatz Diánához. Igazságtalan volt rajta elverni a port azért, mert megnyilvánulásában a kontraszelektív, magyar történelmi entitlement elemei köszönnek vissza? Amiért úgy gondolja, hogy az uralkodó kurzussal való konformitása révén többre lett volna hivatott? Amiért némileg szem elől vesztette a lényeget, és nem saját – ráadásul kétségtelenül jelentős – személyes, konkrét eredményeivel és az azokkal kapcsolatos csalódottságával kampányolt, ahogy azt Illés, Lukácsi, Hadházy tette, hanem a kurzus által kijelölt ideális embertípus személyiségjegyeivel?

Igen. Igazságtalan volt. Hiszen sokan vannak így ezzel, és Ürge-Vorsatz nem érdemli meg, hogy kizárólag őt pellengérezzük ki ezért. Ugyanakkor amikor ikont állítunk, és amikor az ikon elfogadja a jelölést, fel kell készülnie arra, hogy kijelentéseit patikamérlegen mérik majd. Ez okozta a kognitív disszonanciát, a zavart, amit megtapasztalhattunk  az utóbbi napokban. Pedig fontos dolog rámutatni, hol áll gyenge lábakon egy ikon stratégiája. Ezt szenvedte el – tőlünk is – most Ürge-Vorsatz Diána. 

Az entitlementről szóló diskurzus ugyanakkor nem a liberális eszköztár része. Nem a liberáltalibánság sajátossága. Sőt.

Az entitlement elleni harc közös ügyünk, és azt, hogy elkezdtünk beszélni erről a kérdésről, Ürge-Vorsatz Diánának és – ezek szerint – kurtára sikerült Facebook-posztjának köszönhetjük, amit ő első dühből, elkeseredettségből írt, majd később törölt is. Ez volt az oka a felháborodásnak, nem valami vak lincshangulat. Mindez pedig pedig arra mutat rá, hogy illene alaposan feldolgoznunk a kérdést, beszélnünk az entitlementről, arról, meddig mehet el egy kurzus a saját ideáljai érdekében, és arról, hogy hol vannak objektív határai. Hogy olyan értékrendet alakíthassunk ki, aminek köszönhetően nem kell kormányváltások után szobrokat döntögetni. Hogy mindannyian érvényesülhessünk úgy, hogy tudjuk: az adott kormány értékrendjétől és a leadott voksunktól függetlenül a kormány a mi kormányunk, az ellenzék a mi ellenzékünk, mindenki közös érdekünkben követheti saját értékrendjét. Hogy az értékrend csak eszköz legyen a társadalom jobbítására és ne fegyver.  Hogy az, ha épp nem vagyunk konformok az uralkodó értékrenddel, ne csorbíthassa érvényesülési lehetőségeinket, és hogy a konform emberek ne pusztán azért kapjanak előjogokat, versenyelőnyt, hitbizományt, mert konformizálnak vele.

Mert egy hajóban evezünk, még ha ezt néha szem elől is veszítjük.