Jovan szerint már csak a magyar lányok miatt is érdemes Budapesten tanulni. Igaz, a szülei valószínűleg nem elsősorban ezért küldték a magyar fővárosba. Ehhez a fontos információhoz egy gimnáziumi folyosón jutok hozzá, ahol a tizenegyedikesek a nagyszünet utolsó perceit élvezik. A langaléta Jovan mellett álló lány komolyabban veszi a kérdést: szerinte színvonalasabb, keményebb oktatást kap itt, mintha otthon maradt volna. Ivana egyébként a szerbiai Vajdaságból érkezett a Nikola Tesla Szerb Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium diákjai közé.

Boris Tadic szerb elnök óvodásokkal beszélget a Nikola Tesla Szerb Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthonban.
(Forrás: Koszticsák Szilárd/MTI)

Mit fordít egy negyedikes a matekórán?

Magyarországon főleg a Duna mellett élnek szerbek, de két nagyobb központot tartanak számon: az egyik a bánáti térség, Szeged környékén, a másik Battonya. 1948-ig szinte minden szerbek lakta településen létezett szerb nyelvű iskola, amelyben egy-egy tanító okította a gyerekeket. Az államosítás azonban véget vetett ennek – onnantól kezdve egyetlen délszláv általános iskola működhetett Pomázon, és egy másik Battonyán. A bentlakásos iskolába messziről odautaztatott kicsik is jártak egészen 1954-ig, meséli Radojka. Közben elindult a szerb gimnázium és a tanítóképző: a jelenlegi intézményt Pécsett alapították, onnan került a fővárosba. 1960-ban azután megszűnt a középiskolai tanítóképzés Magyarországon, így a gimnázium maradt – közben délszlávból előbb szerbhorvát, majd szerb iskolává „szerényedve.”

„Sokan azért iratkoznak ide, mert egy vegyes házasságban például fontosnak tartják a szülők, hogy mindkét nyelvet megtanulja a gyerek” – magyarázza Margaritovits Radojka, az általános iskoláért felelős igazgatóhelyettes. „A vajdaságiak közül sokan azért érkeznek hozzánk, hogy magyarul megtanuljanak, a magyarországi vegyes házasságokba született gyerekeket meg szerbül szeretnék megtaníttatni a szülők. Jórészt persze a határokon belülről kerülnek ki a diákjaink.”

A tanárok között is vannak olyanok, akik Szerbiából települtek át; ilyen például Mirjana, aki a háború alatt menekült át szerb férjével együtt. Ma szerb nyelvet és irodalmat tanít, hatodikosai brillíroznak az órán. Sonja és Radojka magyarországi szerb családból származnak, de akad a tanári karban olyan is, aki Szerbiában született és tanult, azután magyar férje miatt került át Budapestre. Vesna persze gyönyörűen beszél magyarul, nem okoz gondot neki, ha magyarul is el kell magyaráznia valamit az órán. Hiszen ilyesmi is előfordul.

Ljubinka, a negyedikesek tanító nénije odafigyel rá, hogy a szerbül zajló órákon a gyerekek se váltsanak át magyarra. „Ez egy szerb iskola” – mondja. Nos, a dolga nem egyszerű – már csak azért sem, mert a tankönyv magyarul van. „Lefordítjuk a feladatokat, nem nagyon tudunk mást tenni” – mondja. A gyerekek azután annyira hozzászoknak az efféle kétnyelvű matekhoz, hogy amikor egy versenyen nem kapták meg a feladatok szerb fordítását, megesett, hogy a magyar szöveg alá szerbül körmölték oda a megoldást.

Poszter és címer

„Dobro, deco. Šta piše ovde? Milica? Barnabaš?” Nem, nem véletlen, hogy egy Barnabás is betűzgeti az ábécét nagy gondosan a szerb iskola elsősei között. Megesik ugyanis, hogy olyan gyerekeket is a Nikola Tesla iskolába íratnak a szülei, aki „színmagyar”, csupán szeretnék, ha alaposan megtanulná egy szomszéd ország nyelvét.

Vesna tanító néni elsősei között is ülnek magyar gyerekek, de a különbség nem tűnik fel a külső szemlélőnek – egyrészt, mert a tanítónő kérdéseire mind szerbül válaszolnak, másrészt, mert egymás között felváltva beszélnek magyarul és szerbül is a kicsik. Épp most érnek majd az ábécé végére: a dzs (џ) betűnél tartanak. Az elsősök ugyanis a cirill ábécét tanulják meg előbb. A magyar írást is elsajátítják majd persze, egyelőre a magyar órákon azonban még nem írnak, így nem zavaró a kétféle írásrendszer.

Nagy komolyan hajolnak a kis fejek a padok fölé; mondatokat raknak össze éppen. Körbenézek: a falakon színes poszterek, a legtöbbje magyarul – szerb nyelven leginkább a maguk készítette plakátokat tudják kirakni a tanítók, nemigen kapnak nemzetiségi nyelvű oktatási anyagokat. Bábszínház – hirdeti egy színes paraván felirata, nem messze tőle egy Szerbia-térkép, rajta cirill betűs felirat: Az én Szerbiám. A szemben lévő falon békésen megfér egymás mellett a magyar és a szerb címer.

Előttem – akárcsak a gyerekek előtt – szép, színes olvasókönyv. Kiderül, a tanítónő írta meg a szerb nemzetiségi iskolák alsósai számára. „A tankönyvek bizony problémát okoznak” – mondja Xenia Markov, az iskola igazgatóhelyettese. A tantervnek megfelelően ugyanis a lefordított magyar tankönyvekből tanulhatnak a gyerekek – már ha van fordítás. Előfordult már ugyanis, hogy az oktatás elkezdődött, de tankönyvek sehol. „Ez persze nemcsak nálunk van így, hanem a nemzetiségi oktatásban általánosságban is jellemző ez a helyzet” – magyarázza Xenia. „A minisztérium irányításával zajlanak a fordítások, beosztják, hogy mikor mennyi tankönyvet fordíttatnak le. Képzeljük csak el, hogy egy kisgyerek előtt ott a magyar nyelvű tankönyv, a tanítás nyelve pedig a szerb.” A helyzet valószínűleg nem ismeretlen annak, akinek volt módja belepillantani a határon túli magyar nyelvű oktatásba – tankönyvek az állam nyelvén, a magyar gyerekek pedig pislognak a padokban. Úgy tűnik, a határ egyik vagy másik oldalán ebben nem nagy a különbség...

Persze az is egy megoldás, hogy Szerbiából kapott vagy vásárolt tankönyveket használjanak szükségmegoldásként – említi az igazgatóhelyettes. „Csakhogy nekünk nem az a célunk, hogy szerbiai könyveket használjunk fel. Az itteni gyerekeknek mást kell megtanulniuk, mint Szerbiában” – teszi hozzá Xenia. Radojka az anyaországi támogatásra is kitér. Mint mondja, össze sem lehet hasonlítani például azzal, amit a német iskola kap támogatásként Németországból – magyarázza. Nem kertel: szerinte a magyar állam talán kissé eltúlozza a határon túli kisebbség támogatását, a szerb állam pedig nemhogy túl keveset, de semmit sem költ erre. „Mi leginkább ígéretet kapunk” – mondja kategorikusan.

Tito, NATO, oktató

Érdekes lenne összehasonlítani, mi mindent tanul történelemből egy szerbiai és egy „teslás” érettségiző diák így néhány héttel a vizsga előtt. Persze huszadik századot. De hogyan? Mennyire lehet objektíven történelmet tanítani akkor, amikor a nyelvhez, kultúrához, népekhez kapcsolódó kérdések még nagyon is élő problémákat érintenek? A szerb gimnázium történelem tanára, Bojanka Simić kurzuson oktathatná a jó megoldásokat. A második világháború utáni Jugoszlávia igencsak kényes téma – besúgókkal, megtorlással, személyi kultusszal, az államok közötti növekvő feszültséggel... Ha valami, akkor Bojanka pártatlanságra törekvő órája megvilágíthat egyet s mást a mából is a tizenegynéhány érettségi előtt álló diák előtt. Szerb és magyar történelmet is ő tanít a tizenkettedikeseknek; a törióra szerbül indul, de itt-ott magyar kommentárra is szükség van – szinte diákonként változó a nyelvi háttér.

A végzős diákok helyzete igencsak visszás: szerbül tanulnak, szerbül érettségiznek – az egyetemet azonban magyarul kell végezniük, ha az országban maradnak. Ugyanakkor a jelenlegi érettségi-felvételi rendszer még mindig kedvezőbb a nemzetiségi oktatásban részt vevőknek, mint a korábbi – mondja Xenia Markov. „A régi rendszerben az anyanyelvi érettségi után ott álltak a gyerekek a felvételi előtt – úgy, hogy nem volt olyan egyetem, ami a tizenhárom magyarországi kisebbség nyelvén is megíratta volna a felvételit. Ebből a szempontból jobb a mostani megoldás, hiszen az érettségi egyben felvételi is” – magyarázza. A felvételizők és a tanáraik persze fel vannak készülve a helyzetre és a lehetőségekre, úgyhogy alternatív megoldást választanak: alaposan átveszik például egy-egy tantárgy magyar szakszókincsét is azokkal a végzősökkel, akik az adott területen tanulnak tovább.

Nagyon sokan tesznek hat tantárgyból vizsgát, mivel a szokásos tárgyak – magyar, történelem, matematika és a szerb mint anyanyelv – mellett a választott tárgyon felül még az angolt is bevállalják a diákok. „Az angol meg se kottyan nekik” – mondja büszkén Xenia.

Országos szinten is jól szerepelnek az iskola angolosai. Radojka magyarázattal is szolgál a gyerekek kiemelkedő nyelvtudására: „A Szerbiából vagy a határ közeléből érkezők kicsi koruktól kezdve nézhették a szerbiai tévéadásokat, rajzfilmeket – ezeket pedig nem szinkronizálják. Így rögzül bennük a nyelv dallama is.” Az igazgatóhelyettes szerint ráadásul a szerb nyelv szerkezetében jobban hasonlít az angolhoz, mint a magyar; az anyaországi angoloktatás pedig jobb módszerekkel is zajlik, így nem csoda, ha jobban tudnak angolul az onnan felvételiző gyerekek.

Megint csengő – diákok tódulnak a folyosóra elsőstől a végzős gimnazistáig. „Na én megyek kajálni!” „Ej, koliko je sati?” Amíg az elsősök termeitől a tanáriig, majd a portáig jutok, kicsik és nagyok szavai keverednek a szünet zajában, nevetés, ricsaj – mint bármelyik másik iskolában. Mégis egy kicsit másképp.