A szerzői jogi törvényekkel és gyakorlattal kapcsolatban napjainkban, a digitális világban leginkább a kalózok, az illegális letöltők ügyei kerülnek előtérbe, pedig az indokolatlanul szigorú szabályozás más hátrányokat is okozhat, például azt, hogy a felbecsülhetetlen értékű korai hangfelvételek megmentése, átörökítése is veszélyeztetett – állítja a világ legnagyobb könyvtárának, az amerikai Kongresszusi Könyvtárnak egy évtizednyi munka alapján megszületett jelentése. A felmérés készítői egy hatályos törvény, a felvételek nemzeti kincsként kezelését előíró 2000-es szabályozás végrehajtásának feltételeit vizsgálták meg, és végkövetkeztetéseik igen borúlátóak.

Az amerikai archivátorok közel 200 oldalas tanulmányukban arra panaszkodnak, hogy már az is rengeteg gondot okoz számukra, hogy a hangrögzítés 150 éves történetének korai időszakából származó felvételeket megmentsék, archiválják, digitalizálják, de munkájukat roppant mód megnehezíti az USA szerzői jogi szabályozása: „Ha betű szerint követnénk a szerzői jogi törvény előírásait, alig-alig tudnánk megőrző munkánkat végezni. A szigorú törvények miatt az audioanyagok megőrzése mondhatni illegális tevékenység” – írják a tanulmány összefoglalójában, ahol kitérnek arra, hogy a jelenlegi jogi keretek anakronisztikusak, egy korábbi társadalmi, gazdasági állapotnak megfelelőek, gúzsba kötik a kulturális kincsek megőrzési szándékával fellépőket – akiket egyébként a már említett másik törvény kötelez is erre.

Az egyik gond az, hogy maga a kiadói ipar nem értékelv alapján végez állagmegőrzést, digitalizálást, hanem – természeténél fogva – gazdasági szempontok döntik el, hogy mire fordítanak figyelmet, és mire nem. Ha értékesíthető terméket látnak a felújításban, megőrzésben, megteszik, de egyébként nem – épp ezért van szükség olyan állami intézményekre, akiket más szempontok vezérelnek. Rengeteg olyan régi audiofelvétel létezik, melyek tudományos, kulturális, társadalmi szempontból kiemelkedőek, ám jelenleg realizálható gazdasági hasznuk elhanyagolható. Emellett az amerikai szerzői jogi szabályozás elképesztő helyzeteket hozott létre, előfordulhat, hogy egy 1890-es hangfelvétel nem tehető közzé, mert a jogszabályi környezet  miatt 177 éves védettséget élvez.

A hozzáférés is komoly gond. Egyrészt a régi felvételek digitalizálása és karbantartása nagyon drága mulatság, az ezzel foglalkozó intézmények folyamatosan finanszírozási problémákkal küzdenek, arról nem is beszélve, hogy sok, magángyűjtők birtokában lévő tartalomhoz nem férnek hozzá, mivel a gyűjtő attól tart, hogy az esetleges internetes közzététel a birtokában lévő felvétel értékvesztéséhez vezet. Ez utóbbi bizonyos mértékben igaz is, ám ha az ezzel foglalkozó szakemberek nem jutnak hozzá ezekhez az anyagokhoz, akkor a gondozás hiánya miatt szinte biztos, hogy ezek a roppant értékes felvételek (illetve hordozóik) rövid időn belül annyira tönkremennek, hogy lehetetlen lesz a restaurálás.

A könyvtár tanulmányának megoldási javaslatai jórészt arra világítanak rá, hogy e téren mennyivel jobb a helyzet Európában, így Magyarországon is. Az amerikai könyvtárosok szeretnék töröltetni a szerzői jogi törvényből az 1972 előtt készült hanganyagok 2067-ig szóló védettségét, az úgynevezett árva művekre szóló szigorú közzétételi tiltások oldását kérik, az európai gyakorlat bevezetését szeretnék elérni (a szerző halála után 70, előadók esetében a hangfelvétel első forgalomba hozatalát követő év első napjától számított 50 éves védettség), a digitalizálás szabadságát kívánják. Nem lesz könnyű dolguk, mivel az Obama-kormányzat – választási ígéreteinek megfelelően és a támogatóknak teendő szívességek folytán – a korábbiaknál is határozottabban akar fellépni a kalózkodás ellen, és ennek egyik eszköze a szigorú törvényi szabályozás.

Magyarországon sokkal jobban állunk

Ahogy fentebb is említettem, nálunk korántsem ilyen szomorú a helyzet. Információink szerint azoknál az intézményeknél, akik archiválással, digitalizálással, internetes közzététellel foglalkoznak, folyamatos és magas színvonalú munka folyik – igaz, állandó finanszírozási gondjaik vannak, mivel gyakran kemény összegeket kell kifizetni a jogtulajdonosoknak, illetve a jogkezelőknek. A magyar szabályozás az európaival van összhangban, így az 50, illetve 70 éves védettség az érvényes. A hazai jogkezelők viszonylag kompromisszumképesek, időnként a törvény által megadott keretek között külön alkukba is belemennek, ami a feldolgozók számára jelentős anyagi könnyebbséget jelent.

Ugyanakkor érdemes arra is utalni, hogy már évek óta napirenden van az amerikainál ebből a szempontból sokkal liberálisabb európai szerzői jogi rendszer reformja is, ugyanis sokan vélik úgy, hogy a 70 év is túlságosan sok, túl hosszú idő – hogy azokról a radikális véleményekről ne is beszéljünk, amelyek szerint  minimalizálni kéne a szerző halála utáni védettséget, maximum a szerző gyerekeinek nagykorúságáig járjon a leszármazottaknak jogdíj. (A reform szükségessége mellett szól az magyarországi példa is, amikor Bartók Béla egyik leszármazottjának lehetősége van abba beleszólni abba, hogy a zeneszerző egyik operáját hogyan és miképp adják elő egy színházban – holott erre józan ésszel nézve sem racionális, sem irracionális érvet nem tudnánk találni, csakis a szerzői jogi törvényt.)

De a kalózellenesség, a szerzői jog szigorításának igénye ugyancsak ebben az időszakban Európában is jövedelmező politikai jelszóvá vált, melyet a közös jogkezelők és a kiadók természetesen lelkesen támogatnak, vagyis számottevő liberalizációra nem számíthatunk a közeljövőben.