Gáspárik Attila eddig a marosvásárhelyi színművészeti egyetem rektoraként szolgálta a szakmát, július elején nevezték ki a nemzeti színház élére, amely egy román és egy magyar színházból áll.

Az MTI-nek adott interjújában emlékeztet arra, hogy az intézmény 1976-ban kapta meg „nemzeti színházi státusát”, azóta soha nem volt magyar nemzetiségű igazgatója.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A marosvásárhelyi Népújság júliusban, Gáspárik kinevezése után így írt: „Áldatlan helyzet végére kerülhet pont..., éveken át ideiglenes jelleggel kinevezett vezérigazgatók álltak a színház élén, ami több szempontból sem tette lehetővé, hogy e fontos művészeti intézmény kimozduljon a válságból. Az a tény, hogy mostantól versenyvizsgával elnyert jogosítvánnyal rendelkező vezérigazgató foglalkozhat a színház ügyeivel, esély arra, hogy jól átgondolt, összehangolt munkával jótékony változásokat indítsanak el.

Gáspárik az MTI kérdéseire válaszolva úgy fogalmaz: nem csupán színházvezetésről van szó, szembesülni kell minden olyan helyi társadalmi problémával is, mint amilyen a szeparáció és a szegregáció. Hozzá kell járulni a román és a magyar lakosság megbékéléséhez. „Meg kellene vizsgálnunk, miként találhatjuk meg az egymáshoz vezető utakat, hogy a román és a magyar kultúra végre kölcsönösen megismerhesse egymást anélkül, hogy bárkinek is elvtelen kompromisszumot kellene kötnie alkotó munkájában” – mondja a vezérigazgató.

Úgy véli: tisztázni kellene, hogyan lehetne megvalósítani azt a multikulturalitást, amiről a politika színterén annyit beszéltek az elmúlt húsz évben, de amiért olyan keveset tettek. Igazi kulturális párbeszédet kellene elindítani – szögezi le Gáspárik. Szerinte ez különösen fontos egy olyan városban, ahol két évtizeddel ezelőtt magasra hágtak az etnikai indulatok.

„Mind a magyar, mind a román társulatnak szeretnénk ápolni a múltját, hogy megmaradjanak az értékek, emellett viszont a jövő építésére is összpontosítani kell” – fűzi hozzá.

A kérdésre, hogy partnerek-e ehhez a színészek Gáspárik emlékeztet: mivel a színház évek óta ideiglenes, átmeneti irányítás alatt állt, az intézménynek nem volt igazán gazdája, az emberek elbizonytalanodtak. Akkora űr támadt, hogy most mindenre partnerek azok, akik dolgozni akarnak. „Munkálkodni akaró társulatot találtam a színházban. Ez kevésbé mondható el az intézmény adminisztrációját végző apparátusról, amely lényegében átvette a hatalmat, és már csak a vezérigazgató erején múlik, hogy sikerül-e rendet teremteni a hierarchiában.

A dilemma ugyanaz, mint a világ más tájain: egy színház esetében mit jelent a „nemzeti”. Gáspárik szerint az ugyanis természetes, hogy a Tompa Miklós Társulat a nemzeti színházon belül magyarul játszik magyar színészekkel, magyar rendezőket alkalmazva. Mint ahogy az is érthető, hogy a román színészek a román színházban románul játszanak.

A „nemzeti” jelzőnek tehát ennek az intézménynek az esetében inkább az „országos” szó lenne a szinonimája – teszi hozzá. Vagyis egy nemzeti színháznak nemcsak a helyi, hanem a regionális és országos művészi igényeket is képviselnie kell, hiszen ez a nemzeti színház egyaránt a magyaroké és a románoké. „Kispályáról át kell menni  nagypályára – erről kell meggyőzni a művésztársaságot, és ez a legnehezebb feladat” vallja a vezérigazgató.

Felhívja a figyelmet: az utóbbi években szakmai hiteltelenség jellemezte a színház munkáját. „Bizonyítanunk kell tehát, hogy szakmailag igenis hitelesek vagyunk, ez viszont csak hosszú, kitartó munka eredménye lehet” – állapítja meg Gáspárik.

Mindez a darabok kiválasztásán is múlik. A közönség több rétegét szeretnék megszólítani, a klasszikus irodalmi művektől egészen az újdonságot jelentő, úgynevezett kísérletező darabokig bővíteni kívánják a választékot.

Így színpadra kerül Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című műve, Gotthold Ephraim Lessing Bölcs Náthán című drámai költeménye, Háy János A Gézagyerek című drámája. Ascher Tamás operát rendez (Verdi Álarcosbálját), Sepsiszentgyörgyről pedig „importálnak” egy klasszikust is, mégpedig a Bocsárdi László rendezte Bánk Bánt.