A nyomtatott és elektronikus médiumok sokat foglalkoznak a pedagógusok és a szülők tiltakozó akcióival, a Facebook hírfolyamában is egymást érik az ezzel kapcsolatos posztok. A reakciókat, kommenteket olvasva ugyanakkor mégis úgy tűnik, hogy azok számára, akik nincsenek napi kapcsolatban a közoktatással, még mindig nem teljesen világos, pontosan miért is kongatják egyre többen a vészharangot, ha a magyar oktatás helyzete kerül szóba.

Cikksorozatunkban a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) sztrájkbizottsága által megfogalmazott 25 pontos követeléslista, illetve a kormány által politikai alapon összehívott Közoktatási Kerekasztallal szemben létrehozott Civil Közoktatási Platform (CKP) által 12 pontban megfogalmazott azonnali követelések listájának néhány pontját vesszük górcső alá. Nem törekszünk a teljességre, azokat a követeléseket igyekszünk megvizsgálni, amelyek leginkább érintik az iskolai mindennapokat, illetve amelyek indokoltsága első ránézésre talán kevésbé egyértelmű, és ebből is adódhat, hogy kisebb támogatottsággal bírnak a laikusok, de még a pedagógusok körében is.

Ilyen neuralgikus pont például a tankötelezettség kérdése, mely a PSZ listájának első helyén áll:

1.Vissza kell állítani a 18. életévig tartó tankötelezettséget, megszüntetve a Híd-programokat.

A tankötelezettségi korhatár 16. életévre való leszállítása még a pedagógusok körében is a legkevésbé népszerűtlen döntések közé tartozik. Az iskolák ezzel tulajdonképpen jól járnak, a problémás gyereket, amint betölti a 16. életévét, anélkül távolíthatják el az iskolából, hogy foglalkozniuk kellene vele, mi lesz a további sorsa. Tanköteles korban ugyanis csak azután tanácsolható el diák, hogy befogadó intézményt találtak számára, és a szülőt meggyőzték a változás szükségességéről.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Minden gyakorló tanár ismeri a helyzetet, mikor egy kezelhetetlen diák pokollá teszi az osztály, olykor egy évfolyam vagy akár az egész iskola életét, megakadályozva a többi diák tanuláshoz való jogának érvényesítését. Egy-egy ilyen helyzetben a pedagógusoknak és az iskolavezetésnek rengeteg energiájába kerül a helyzet kezelése, különösen azokban az esetekben, amikor a szülő nem együttműködő, sőt alkalmasint bepanaszolja a fenntartónál a gyermeke ügyében eljáró iskolát. Nos, a tankötelezettségi korhatár leszállításával az ilyen típusú ügyek száma jelentősen csökkent. Miért szerepel hát mégis a követelések élén ennek visszavonása? A tanárok egy része talán ellensége önmagának?

Nincs gyerek – nincs probléma

Ennek az intézkedésnek az embertelen volta csak akkor tűnik elő igazán, ha egy kicsit hátrébb lépve, nagyobb összefüggéseiben vizsgáljuk a kérdést. Kezdjük azzal, hogy mi minden állhat a problémás viselkedés hátterében!

Megszoksz, vagy megszöksz
(Forrás: FORTEPAN / JULI / Creative Commons CC-BY-SA-3.0 )

Vannak esetek, amikor valamilyen tanulási nehézség, részképesség-zavar, olykor nem diagnosztizált, esetleg eltitkolt autizmus vagy értelmi sérülés akadályozza a beilleszkedést és a tanulást. Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem annak kellene lennie a megoldásnak, hogy a diákot kitesszük és sorsára hagyjuk, hanem a szülővel és a szakemberekkel (gyermekvédelmi felelős, nevelési tanácsadó, pszichológus, gyerekorvos) közösen megkeressük a megfelelő megoldást az iskola falain belül vagy kívül. Csakhogy ugyanez a kormány volt az, amelyik megszüntette a gyermekvédelmi felelős státuszt, központosította a pedagógiai szakszolgálatokat, szűkítette az EGYMI-k (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények) többségi óvodák és iskolák részére nyújtható szolgáltatásainak (pl. felzárkóztató foglalkozások, terápiák) körét, és folyamatosan nehezíti a különböző civil alapítványok működését.

Máskor a problémák hátterében nem (vagy nem elsősorban) valamilyen tanulási nehézség, hanem magatartási probléma áll. Vannak diákok, köztük olykor kiugróan intelligensek is, akiktől nem lehet dolgozni: hangosak, fegyelmezetlenek, olykor agresszívek, vagyis ellehetetlenítik az órai munkát. Az ilyen magatartási és beilleszkedési problémák mögött többnyire megint csak olyan okok húzódnak meg, melyek felderítése és kezelése korántsem reménytelen, viszont rendkívül idő- és szakemberigényes. Én közel két évtizedes gimnáziumi tanári pályám során még soha nem találkoztam olyan esettel, hogy egy diák ok nélkül, „jó dolgában” vált volna kezelhetetlenné. A problémák hátterében a mentális és a pszichés zavarok széles spektruma állhat, a depresszió és a különböző szenvedélybetegségek például nemcsak a felnőtt lakosság körében vannak jelen. A kiváltó okok között természetesen elsők között van az elégtelen családi környezet, és itt nem egyszerűen anyagi problémákra kell gondolni, döbbenetesen sok a jó körülmények között élő, márkás ruhákban járó, drága kütyükkel felszerelt, egyszersmind érzelmileg elhanyagolt fiatal.

De olyanok is vannak, akikkel semmi gond nincs az iskolában – eltekintve attól, hogy nincsenek ott. Ők a „lógósok”, akik a szülő tudtával vagy anélkül egész egyszerűen nem járnak rendesen iskolába. A jelenlegi szabályok szerint tíz igazolatlan óra után az iskola köteles értesíteni a szülőt és a gyámhatóságot, ötven igazolatlan óra felett pedig a pénzben fizetett családi pótlékot egy kirendelt családgondozó által természetben átadott juttatás váltja fel. Ez persze sok esetben visszatartó erővel bír, de mint említettem, nem mindig állnak anyagi gondok a nehézségek hátterében, ilyen esetekben a törvényi szigor önmagában nem sokat ér. Mindezek mellett az iskola 30 igazolatlan óra után külön fegyelmi eljárás nélkül megválhat nem tanköteles diákjaitól, vagyis aki elmúlt 16 éves, az ennyi igazolatlan órával automatikusan kiírja magát az iskolából.

Ha nem tetszik, el lehet menni
(Forrás: FORTEPAN / Berényi Márta / CC-BY-SA-3.0 )

Pedig akármi is áll a problémák hátterében, nagyon sok fiatal számára az iskola jelenti az egyetlen kapcsolódási pontot a társadalom, illetve a kiegyensúlyozott felnőtt élet felé. Ahogyan a mélyszegénységben élő gyerekek közül sokan egyáltalán nem jutnának meleg ételhez, ha nem járnának iskolába, létezik az a fajta (jobb szó híján) pszicho-szocio-kulturális mélyszegénység is, amelyből szintén csak az iskolán keresztül vezet út kifelé. A kormányzat azonban ahelyett, hogy megemelné a mentálhigiénés, gyógypedagógiai, szociálpedagógiai infrastruktúra eddig is elégtelen forrásait, pénzt von el, központosít, leépít, a problémát pedig nem megoldja, hanem a lehető leghamarabb megszabadul tőle.

Hová vezet mindez?

Visszatérő érv a tankötelezettségi korhatár visszaállításával szemben, hogy aki valamilyen okból képtelen, vagy ahogyan a sztereotípia sugallja: nem akar tanulni, azt ne pátyolgassa az iskola az adófizetők pénzén, menjen el dolgozni, és tartsa el magát. Nem tekintve a dolog lélektani oldalát, pusztán nemzetgazdasági szempontból még jogosnak is tűnhetne ez az érv, ha ez az állítólag dübörgő gazdaság hemzsegne az olyan ipari és egyéb létesítményektől, amelyek hosszútávon képesek felszippantani a képzetlen munkások ezreit. Ha azt látnám, hogy a gimnáziumból kimaradó tanítványaim legrosszabb esetben egy futószalag mellett három műszakban kénytelenek robotolni, sokkal kevésbé aggódnék. De ez a jelen Magyarországán nem a legrosszabb forgatókönyv, hanem kis túlzással a legtöbb, amit egy érettségizetlen, iskolarendszerből kihullott fiatal elérhet.

Az iskolából kimaradók nagy része egyáltalán nem tud elhelyezkedni, vagy gyorsan váltakozó, alkalmi munkákból él. Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy többségüket a szülők tartják el továbbra is, és csak annak lesz esélye egy hosszútávon is élhető életre, aki esti gimnáziumban le tud érettségizni. Természetesen nem egy erre szakosodott felnőttképzési intézményben erre szakosodott szakemberek segítségével, hanem általános és középiskolák tantermeiben, agyonterhelt, másodállásban dolgozó tanárok vezetésével, akik többnyire egy végigdolgozott munkanap után próbálják kihozni a helyzetből a maximumot.

Futószalag 1981-ben
(Forrás: FORTEPAN / Magyar Rendőr / CC-BY-SA-3.0 )

Az iskolapadot idejekorán elhagyó fiatalok rendkívül kiszolgáltatottak. Ha nincs mögöttük stabil családi háttér, sorsuk menthetetlenül a lecsúszás, az éhbérért végzett közmunka vagy a kriminalizálódás. Egy olyan fiatal pedig, akinek már nincs vesztenivalója, ezért bármire képes, hosszútávon sokkal többe kerül az államnak, mintha az iskolában „pátyolgatta” volna még pár évig, vagyis minden szakértő segítséget megadott volna neki ahhoz, hogy a társadalom egésze szempontjából hasznos, adófizető állampolgár válhasson belőle.

És akkor még egy szót sem szóltam arról, milyen érzés tanárként tehetetlenül végignézni, ahogyan a gyermekkort épp csak elhagyó, többre hivatott kamaszok kihullanak a rendszerből, pedig valójában  segítségre lett volna szükségük.