Ez az írás nem a magyar helyesírásról vagy annak oktatásáról szól, mégis ezzel kell kezdenem. Vigyázat! Radikális véleményt fogok megfogalmazni ebben a bevezető részben, „megosztót”, ahogy mondani szokás. Állításom lényege az, hogy a jelen formájában abba kellene hagyni az általános iskolában a helyesírás tanítását. Több kára van ugyanis, mint haszna.

Ehhez a következtetéshez egyszerű logikával jutottam el. Ennek első lépése a következő. A „magyar nyelv és irodalom” nevű tantárgyon belül a „magyar nyelvtan” nevű résztárgy tananyagának nagy része nem felel meg a megcélzott korosztály igényeinek, érdeklődésének és képességeinek. Arra gondolok, hogy legfőképpen a 3–5. évfolyamban olyan elvont nyelvtani fogalmakat, jelenségköröket tárgyalnak (szófaji osztályozás, „hangtörvények”, mondattípusok stb.), amelyeknek a megértése messze meghaladja ennek a korosztálynak a képességeit, ráadásul a célja sem érthető, nem világos, hogy milyen képességeket, készségeket fejleszt. Szegény pedagógusok puszta lelkiismeretességből be szokták magoltatni az ezekre a jelenségekre vonatkozó ismeretközlő részeket a tankönyvből, az áldozatkészebbek pedig hősies erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a gyerekek valamit meg is értsenek belőlük.

 

A gondolatmenet második lépése az, hogy megvizsgáljuk, vajon milyen megfontolásból kerülhettek bele ezek az ismeretek a tananyagba. Nem nehéz belátni, hogy ennek egyetlen oka az, hogy a helyesírási szabályok hivatkoznak az inkriminált nyelvtani fogalmakra. A szófaji osztályozásra például a helyesírásnak szinte minden részterületén hivatkoznak, a „hangtörvényekre” a kiejtéstől eltérő ún. „szóelemző” írásmód eseteinél, a mondatfajtákra és a mondat szerkezetére a központozásnál, és így tovább.

A konklúzió tehát az, hogy ha ki akarjuk küszöbölni a tananyagból az életkori sajátosságokhoz nem illeszkedő témákat, akkor kénytelenek leszünk egészen más alapokra helyezni a helyesírás oktatását. Például a központozási szokások magyarázatában sokkal inkább a gyerekek hallására kellene támaszkodni (a mondatdallamok, a szünetek megfigyelése), és a mondatok szerkezeti sajátosságaitól függetlenül a hallottak megfigyelésére alapozni. A magyar központozási szabályok ugyanis néhány érthetetlen (és szerintem hosszabb távon megváltoztatandó) kivételtől eltekintve megfelelnek a kiejtésnek. (Ilyen kivétel például az, hogy a hogy kötőszó elé mindig kell vesszőt tenni, attól függetlenül, hogy tarthatunk-e ott szünetet, és emelkedik-e a mondat dallama.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hasonulások és a helyesírás

Vajon általában kell-e mélyebben, nyelvészeti alapossággal ismerni a legváltozatosabb nyelvi jelenségeket ahhoz, hogy a velük kapcsolatos helyesírási szokásokat elsajátítsuk? Akár egy mondattal is elintézhetném a választ: Nem, nem kell, mert a helyesírást készségszinten úgyis csak sok-sok olvasással tudjuk elsajátítani, a legfontosabb tényező ugyanis nem a szabályok tételes ismerete, hanem az, hogy az agyunkba „beégjenek” a leírt szóalakok és mintázatok. De nem akarom ennyivel elintézni, inkább egy konkrét példán, a hasonulások példáján próbálom meg bemutatni, hogy mire alapozom ezt.

A magyarban a mássalhangzó-hasonulások különböző fajtái két esetben okoznak helyesírási problémát. Az egyik eset a helyesírásban nem jelölt hasonulások esete. „Másképp írjuk, másképp mondjuk” – néhány hagyománykövető kivételtől eltekintve ez leginkább a hasonulásokra jellemző, méghozzá elsősorban a leggyakoribbakra, az obstruensek (zár- és réshangok) zöngésség szerinti hasonulására, meg a nazálisok képzéshely szerinti hasonulására. Úgy írjuk, hogy házfal, de (nagyjából) úgy ejtjük, hogy [hászfal], úgy írjuk, hogy mészben, de (nagyjából) úgy ejtjük, hogy [mézben], úgy írjuk, hogy különben, de (nagyjából) úgy ejtjük, hogy [külömben]. A másik eset az, amikor a szóelemző írásmód miatt nem a szokásos betűkkel írunk le egy bizonyos beszédhangot, például a hosszú [ccs] hangot nem ccs-vel, hanem ts-sel (például taníts).

Ennek fényében például teljesen felesleges a viszonylag rendszeres és szabályszerű hasonulások között foglalkozni a -val/-vel és a -vá/-vé toldalékok viselkedésével (lánnyal, nem pedig *lányval). Ezek érdekes, nagyon kivételes jelenségek (hogy valóban „hasonulások”-e, azt most hagyjuk), de helyesírási problémákat nem okoznak, hiszen például a lánnyal szót pontosan „úgy írjuk le, ahogy ejtjük”, vagyis mintha egy hosszú [nny]-t tartalmazó tőszó lenne. Magyar anyanyelvű gyerekben más alternatíva (például a *lányval írásmód) nyilván fel sem merül.

 

Tankönyvek, hasonulások

Néhány ötödikes tankönyvben megnéztem, hogyan foglalkoznak a hasonulásokkal. Az alábbiakban a szó szerinti idézetek a Sokszínű magyar nyelv (SMNY) című tankönyvből származnak, de meglepő módon szinte pontosan ugyanezek a szövegek szerepelnek mindegyik tankönyvben, így a Magyar nyelv és kommunikáció 5–6. címűben is, meg az OFI új kísérleti tankönyvében (aminek szintén Magyar nyelv és kommunikáció a címe, ezt OFI-nak fogom rövidíteni), csak ebben van még gagyi animáció is, meg hangfile, amin felolvassák a definíciókat!

Az első észrevételem az az érdekesség, hogy a hasonulást egyöntetűen folyamatként tárgyalják, amelyben két szomszédos mássalhangzó közül „a könnyebb kiejtés érdekében egyikőjük vagy mindkettő megváltozik” (SMNY). Ha én iskolás lennék, és idáig eljutnánk, miután az olvasmányban megfigyeltették velem a hangya szó helyesírását, én bizony megkérdezném, hogy honnan tudjuk, hogy ebben a szóban valaha [n] hang volt, és volt-e egyáltalán valamikor? Ha ugyanis nem volt, akkor értelmetlen azt mondani, hogy [ny]-nyé változik. (Ha pedig véletlenül idegen nyelveken beszélő iskolás lennék, akkor megkérdezném, hogy bírják például az angolok leküzdeni azt a „nehézséget”, hogy a nazálisokat nem hasonítják az őket követő mássalhangzókhoz, és hogy tudják szenvedés nélkül kiejteni mondjuk azt, hogy pinball 'flipper', anélkül, hogy [mb]-nek ejtenék azt, amit -nb-vel írnak?)

Egyébként a tankönyvek által sugallt válasz is igen érdekes, hiszen szerintük kiejtéskor változik meg az egyik vagy mindkét mássalhangzó másmilyenné. A sztorit tehát úgy kell elképzelni, hogy valamikor régen a nyomdász bácsi vagy néni még [n] hangot írt le a hangya szóban, és később, amikor mi kiejtjük, ez az [n] hang átalakul [ny] hanggá. Ezzel az én iskolás alteregómnak az lenne a problémája, hogy a nyomdász bácsi vagy néni csak betűket tud szedni, nem pedig hangokat. Azért szedett n betűt, mert a hangya szót így kell írni, és kész. Sose volt az [n] hang (úgy tudom, még etimológiailag sem, de nem is az az érdekes). Egyszerűen csak egy n betű volt, az is maradt, csak valami [ny]-félének ejtjük. Egyébként a különben szóról se mondhatjuk, hogy ott „eredetileg” vagy „korábban” [n] hang „volt”, ami [m] hanggá „válik”, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a -ben toldalék nélküli külön szóban [n] hangot ejtünk.

Részleges hasonulások

Meglepően szakszerűtlen a hasonulási „folyamatok”, „hangtörvények” leírása, meghatározása is. Így „zöngésség szerinti részleges hasonulásnak” nevezik azt, amikor „egy szóban egy zöngés és egy zöngétlen mássalhangzó áll egymás mellett”, és ezek „kiejtéskor hatnak egymásra, egyik hasonul a másikhoz zöngésség tekintetében. Vagy elzöngétlenedik a zöngés (kérdezték – [kérdeszték]), vagy zöngéssé válik a zöngétlen (papirosba – [papirozsba]).” Ebből szinte egy szó sem igaz, és hiányos is.

Kezdjük az elején. Mi az, hogy „egy zöngés és egy zöngétlen mássalhangzó áll egymás mellett”? Igazából csak a máskor ilyeneket jelölő betűk állnak egymás mellett, hiszen a hasonulásnak pont az a lényege, hogy nem ejtjük őket eltérő zöngésséggel. És miért „egy szóban”? Talán nem következik be ugyanez a hasonulás a szavak határán? Hát hogy a fenébe ne következne be: a visz banánt szókapcsolatban a visz végén bizony zöngés mássalhangzót ejtünk. (Ebben egyébként az OFI forradalmian újító, mert megemlíti a szóhatáron át végbemenő hasonulásokat is.)

És hogy még egy szarvashibára rámutassak ugyanebben a mondatban: egyáltalán nem mindegy, hogy milyen zöngés és zöngétlen mássalhangzót jelölő betűkről beszélünk, hiszen csak az obstruensek (a zár- és a réshangok) vesznek részt ebben a hasonulásban. (Külön érdekesség, hogy a nyugati és részben a déli nyelvjárásterület kivételével a [v] hasonul ugyan az őt követő zöngétlen obstruenshez, de hozzá nem hasonulnak az őt megelőző zöngétlen obstruensek.) Rejtélyes, az is, hogy miért kíméli meg a tankönyv a gyerekeket a keserű igazságtól, hogy mindig az első mássalhangzó igazodik az őt követőhöz, soha nem fordítva. (Az OFI ugyan a rendszerezés kedvéért megemlíti, hogy van „előreható” és „hátraható” hasonulás, de hogy melyik merre hat, azt nem mondja ki.)

Külön emeljük ki a részleges és a teljes hasonulások megkülönböztetését. Ezen azt értik a nyelvtankönyvek, hogy a „megváltozó” hang csak hasonlóvá válik-e a szomszédjához, vagy pedig teljesen azonossá. Fogalmam sincs, hogy miért fontos megtenni ezt a megkülönböztetést (egy kicsit arra emlékeztet, mintha a számtanban megkülönböztetnénk azt a szorzást, ami páros számot ad eredményül, attól a szorzástól, ami páratlant). De ha már megteszik, akkor nem kellene a zöngésségi hasonulást részlegesnek hazudniuk, hiszen például az adta szóban a d nem részlegesen, hanem teljesen hasonul az őt követő t-hez ([atta]). A hazugság egyébként sem szép dolog, de tankönyvben kifejezetten bosszantó.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a teljes hasonulások tárgyalásánál azt látjuk, hogy ott óvatosan elkerülik a zöngésség szerinti hasonulást (hiszen azt részlegesnek hazudják), de ez nem mindig sikerül. Például az SMNY-ben becsúszik egy mondta szó a teljes hasonulásokról szóló fejezet olvasmányába. Az iskolás alteregóm ennél a szónál valószínűleg a padból kiesve jelentkezne, hogy tiltakozzon.

Megjegyzem, a mondta szót ebben a fejezetben egy külön „hangtörvény”, a „kiesés” illusztrálására használják. Szerintük a d „kiesik” az n és a t között. Fel nem foghatom, miért van szükség erre a „hangtörvényre”, hiszen a [monta] kiejtés már következik a zöngésségi hasonulásból és a „rövidülés”-nek nevezett „hangtörvényből” (amely megállapítja, hogy mássalhangzó szomszédságában csak rövid mássalhangzó állhat, bár nem így mondja ki, hanem a többihez hasonlóan ezt is folyamatként fogja fel).

Hasonló ostobaságokat látunk egyébként a képzéshely szerinti hasonulások tárgyalásánál is, nem érdemes azokat is végigtárgyalnom. A lényeg az, hogy helyesírási szempontból maguk a hangtani jelenségek teljesen érdektelenek, hiszen az esetek egy részében úgyis muszáj megtanulni a kiejtéstől eltérő írásképet (pl. hangya, rögtön), és teljesen érdektelen, hogy miért kell ezeket így írni, a többi esetben pedig egyszerűen a „szóelemző írásmód” eseteiről van szó, aminek úgyis a legáltalánosabb szabályait kell a helyesíráshoz elsajátítani. Teljesen felesleges ezeket a hangtanilag sajátos, a helyesírás szempontjából viszont teljes egészében a „szóelemző írásmód” alapelvéhez illeszkedő alakokat tárgyalni.

Teljes hasonulás? Összeolvadás?

Nem nagyon érthető, hogy a teljes hasonulások esetében miért hagyja cserben a magyar tankönyv-hagyományt az amúgy eszeveszett osztályozó kedve. Hiszen a teljes hasonulások (mivelhogy, mint említettem, amúgy is elég önkényesen kiemelt fajtája ez a hasonulásoknak) elég heterogén jelenségkört foglalnak magukba. Ott vannak az elhallgatottak, amik valójában a zöngésségi hasonulásnak (pl. adta [atta]) vagy képzéshely szerintinek (pl. én mondom [ém mondom]) köszönhetőek. Aztán ott vannak azok, amelyek a palatális és posztpalatális képzéshelyű mássalhangzókkal kapcsolatosak (pl. anyja, hallja, átcsúszik), és végül néhány olyan, ami egyes morfémák teljesen sajátos viselkedéséhez kapcsolódik – ezeket egyébként a helyesírás is a kiejtés szerint írja –, mint a -val/-vel és a -vá/-vé már említett esete, az az/ez névmás ragozott alakjai (akkor, ahhoz stb.), meg a kötő-felszólító mód toldalékának sajátos viselkedése (mossák, hozz stb.).  (Az első kettő egyébként is inkább pótlónyúlás, mint hasonulás: nem ejtjük az egyik mássalhangzót, cserébe hosszan ejtjük a szomszédját.) Talán könnyebb lenne megérteni, ha ezeket külön kezelnék – bár nekem az a véleményem, hogy egyáltalán nem is lenne szükséges tárgyalni őket. A helyesírásban is jelölt, egyes morfémákhoz kapcsolódó hasonulásszerű izék pedig egyáltalán nem vetnek fel helyesírási problémát, tehát azoknak a megtanulása kiáltóan felesleges.

Arról is hallgatnak a tankönyvek, hogy a (poszt)palatális képzéshelyhez kapcsolódó hasonulások nagyon sokszor nem igazán teljesek, és nem is mindig kötelezőek. Például a hallja szót szerintem nem csak [hajja]-, hanem [halja]-szerűen is ejtik a magyarok, ahogy az átcsúszik szót sem feltétlenül ejtik [áccsúszik]-nak.

Az is rettentő problematikus, hogy – a részleges és a teljes hasonulás mesterséges megkülönböztetéséhez hasonlóan – miért kell az „összeolvadást” megkülönböztetni a teljes hasonulástól. (Azt nevezik „összeolvadásnak”, aminél a kiejtett hosszú mássalhangzó nem olyan, mint amilyet a helyesírásban szereplő két szomszédos mássalhangzó valamelyike jelölni szokott.) Például a segítség szó kiejtésében ugyanazt a posztpalatális képzéshelyhez kapcsolódó jelenséget tapasztaljuk, mint mondjuk a hat csomó kiejtésében, és ebből a szempontból teljesen esetleges, hogy az utóbbi esetében a kiejtett hosszú [ccs] (ha egyáltalán így ejtjük) éppen a csomó kezdő mássalhangzójának hosszú változata. Nem a csomó[cs]-je miatt kaphatunk [ccs]-t, hanem ugyanazért, amiért a segítség-ben is, mert a tővégi t után posztpalatális képzéshelyű mássalhangzó áll.

Nyelvész-szemmel különösen bántó, hogy az olyan szavakban, mint az anyja, teljes hasonulásról beszélnek, amelyben „a [j] [ny]-nyé válik”, holott az [ny] és a [j] lényegében homorganikusak (azonos képzéshelyűek), és valójában inkább az [ny] pótlónyúlásáról lehet ebben az esetben beszélni (a [j]-t az azonos képzéshely miatt nem ejtjük, és cserébe az [ny]-et hosszan ejtjük). Ezzel szemben a kínja-szerű szavakban megfigyelhető jelenséget „összeolvadásnak” nevezik, pedig ezekben pontosan ugyanaz történik, mint az anyja szóban, azzal a különbséggel, hogy az n betűt itt (a képzéshely szerinti hasonulás miatt) [ny]-nek, illetve a pótlónyúlás miatt [nny]-nek ejtjük.

Tanulság

Nem kétséges, lenne bőven átdolgoznivaló a forgalomban levő nyelvtankönyvekben. De még ha az összes magyarázatukat és meghatározásukat szétcincálnánk és valamennyire helyrepofoznánk, akkor sem lenne világos, hogy mi indokolja, hogy mindezt a fonológiai és morfo-fonológiai ismeretet a gyerekek nyakába zúdítsuk. A helyesírás elsajátításához ugyanis bőven elég, ha megszokják a szóelemző írásmód szabályszerűségeit, megtanulják a kivételes (hagyományőrző) alakokat (mint a mindjárt meg a rögtön), az írásban is jelölt furcsaságok pedig (mint lát ~ láss, tanít ~ taníts, hoz ~ hozz párok) a helyesírás szempontjából érdektelenek.

Nem azt mondom, hogy ne foglalkozzanak helyesírással. A pedagógus (nemcsak a magyartanár!) jelöljön meg minden hibát a gyerek szövegében (javítás nélkül is lehet, nézzen utána maga, hogy mi a hiba), tanítsa meg az önálló szótárhasználatra, és főleg: szerettesse meg vele az oktatást. Ez a legtöbb, amit tehet.

Felhasznált irodalom

Bernáth Magdolna, Lénárd Judit, Patonaié Kökényesi Katalin: Sokszínű magyar nyelv. Mozaik Kiadó.

Baloghné Biró Mária, dr. Baranyai Katalin: Magyar nyelv és kommunikáció 5. Kísérleti tankönyv, OFI.

Antalné Szabó Ágnes – Raátz Judit: Magyar nyelv és kommunikáció 5–6. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése