Picasso, Baudelaire, Oscar Wilde, Lord Byron, Hector Berlioz, Ady Endre, Csáth Géza – sokak mellett ők azok a kiváló művészek, akik életük némely szakaszában bizony nem mentek volna át a drogteszten. Volt, aki betegségére szedte gyógyszerként, és rákattant, más tudatosan fogyasztotta, hogy alkotni tudjon, megint mások azért „drogoztak”, mert ez egyszerűen a kultúra része volt akkoriban.

„A droghasználat kultúrája egyidős az emberiséggel” – kezdte Dr. Zacher Gábor a Betépett álmodozók című előadását, amelyet 2014 nyarán volt szerencsénk élőben is meghallgatni egy fesztiválon, és amely a YouTube-on is megtalálható többféle változatban is. Zacher – aki talán a legismertebb orvos Magyarországon – toxikológus, azaz a mérgekkel és a mérgezésekkel foglalkozik. Ezek közé az anyagok közé tartoznak az általában függőséget okozó kábítószerek: azok, amelyeket drogoknak nevezünk a hétköznapi nyelvben, de például az alkohol is, amit a hétköznapokban talán nem nevezünk drognak.

Ezekkel a kábítószerekkel, hallucinogén anyagokkal az emberiség az ősidők óta él meghitt viszonyban. Annak nyomát, hogy például a gombákat már időszámításunk előtt használták tudatmódosításra őseink, különböző kultikus emlékek, barlangrajzok, metszetek és szobrok őrzik – a világ legkülönbözőbb pontjairól. Az őskori sámánok – ahogy Zacher fogalmaz – „minőségi droghasználatot” műveltek: egyszer-egyszer betéptek, hogy így más állapotba kerülve találkozhassanak az istenekkel, az ősökkel, akik ilyenkor átadták nekik a tudást. Ennek a fajta szerhasználatnak sem a közösségre, sem a gazdaságra, sem az egyén egészségére (ha túlélte) nem volt kártékony hatása. Persze a megítélésük a történelmi korokban változott: míg a 4. században még a varázsgombákat „Isten gyermekeinek” nevezték, addig a középkorban már az „ördög átkának” tekintették őket.

A szerhasználat – mondja Zacher az előadásában – csak a 20. század közepén változott meg radikálisan. 1955. június 29-éről 30-ára virradó éjszakáján Gordon Wasson, a J. P. Morgan alelnöke egy mexikói indián városban egy sámánasszony segítségével begombázik. Ez persze még nem változtatta volna meg a dolgokat, de az élményt nem sokkal később megírta a Life magazin, ami akkoriban az egyik legnépszerűbb képes újság volt. A modern kori szerhasználat elterjedése innen datálódik – mondja a toxikológus.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A különböző drogok hatásait nagyon jól lehet szemléltetni azzal, hogy beadjuk a szereket egy póknak, majd megvizsgáljuk, milyen hálót sző. Mi is írtunk már korábban erről, és Zacher Gábor is bemutatja ezeket az ábrákat az előadásában.

Szerhasználó művészek és tudósok persze nem kizárólag a 20. században éltek. Ők olyan „mázlista” zsenik, akikre jól hat a szer, akik a szerrel, a szer által képesek valamilyen nagy teljesítmény elérésére. Annak, hogy ez összejöjjön, nagyon kicsi az esélye – figyelmeztet Zacher. Nem érdemes tehát azért rákattanni valamilyen kábítószerre, mert nagy művészek akarunk lenni. Ugyanis attól nem leszünk azok. Vannak azonban a kultúrtörténetben, illetve a művészettörténetben jó néhányan, akiknek sikerült, akik nagyon nagyot tudtak alkotni úgy, hogy közben kábítószert használtak. Zacher Gábor előadásának második felében őróluk hallhatunk.

Viktor Oliva (1886–1928): Az abszintivó
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az abszint fogyasztásának különleges kultúrája volt a 19-20. században. Maga az anyag azonban nem modern kori találmány: már Hippokratész is használta. Zacher adatai szerint a 19. század végére az abszint eladása meghaladta a 100 000 litert; a 20. században a franciák pedig 220 millió litert ittak meg. A Párizsi Abszint Klubba mások mellett olyan hírességek tartoztak, min Manet, Toulouse-Lautrec, Gauguin, Oscar Wilde, Baudelaire, Edgar Allan Poe, Rimbaud, Apollinaire, Verlaine, Alfred Jarry. De rendszeresen fogyasztott abszintot Picasso és Van Gogh is – és ezt meg is örökítették képeiken. Az abszint kékeszöld lángjáról azt tartották, hogy elemészt, ugyanakkor sokakat megihletett „a zöld múzsa”.

Oscar Wilde állítólag így fogalmazta meg az abszint hatását:

Az első pohár után olyannak látod a dolgokat, amilyenek. A második pohár után olyannak látod őket, amilyennek szeretnéd őket. A harmadik pohár után olyannak látod őket, amilyenek valójában, és ez a legszörnyűbb dolog a világon.

A zeneszerzők közül Zacher Hector Berliozt ajánlja figyelmünkbe, és az ő talán leghíresebb művét, a Fantasztikus szimfóniát, annak is a 4. és az 5. tételét. Ezek ópiumos mámorban készültek, és azt is jelenítik meg. De ne higgyük, hogy csak a művészek drogoznak! Ó, nem, a tudósoknál is előfordul a szerhasználat. Talán kevéssé ismert tény, hogy Erdős Pál világhírű matematikus amfetamint használt serkentőszerként, hogy ébren tudjon maradni több napig, és ne kelljen alvással megszakítania a gondolkodását. Állítólag ő mondta egyszer: „Csak azért nem reklámoztam, nehogy a matematikuspalánták azt képzeljék, a droghasználat a tudomány része”.

Az irodalomórákról ismerős angol romantikus költő, Coleridge ópiumot használt – először csak fájdalomcsillapításra. A Mester és Margarita szerzője, Bulgakov pedig diftériájára kapott morfiumot, amire sikeresen rászokott – erről szól Morfium című műve; leszokáskor pedig kokaint használt.

William S. Burroughs a beat nemzedék híres írója saját heroinvízióit írta meg; tőle ered egyébként a junkie [dzsánki] szó is, ami eredetileg kizárólag ’heroinistá’-t jelentett, majd innen szélesedett ki a jelentése, és mára általában jelent ’droghasználó’-t. Majd egy századdal korábban, 1803-tól Thomas De Quincey a laudanum nevű anyagot használta, ami 10 százaléknyi ópiumot tartalmazó alkoholos kivonat; ő így írt a szerek hatásairól:

A bor szétzilálja, [...] az ópium kellő mértékben élvezve soha nem sejtett rendbe hozza szellemi képességeinket, tökéletes rendet, harmóniát hoz létre közöttük.

Baudelaire-nek is született műve a hasis és ópium hatásairól – a tapasztalatit első kézből gyűjtötte, és Mesterséges mennyországok címen meg is írta. Aldous Huxley pedig a meszkalinról írt Az észlelés kapui (Doors of Perception) című művében. Ennek a műnek az angol eredeti címe ihlette a The Doors zenekar névválasztását. (A zenekar frontembere, a 27-esek klubjának tagja, Jim Morrison szintén olyan szerhasználó volt, aki művészetével nagyot alkotott.)

Rajtuk kívül még az előadásban szó van Allen Ginsberg, Graham Green, Robert Louis Stevenson, Philip K. Dick, Ken Kesey, Lewis Carroll, Stephen King, Arthur Conan Doyle szerhasználatának és alkotói tevékenységének összefüggéseiről.

Utolsóként a Grimm-testvérek történetét emeljük csak ki az előadásból: a békakirály történetének (és valószínűleg más meséknek is) hátterében kábítószeres élmények állhatnak. Az óriásvarangy (Bufo marinus) által termelt bufotoxin ugyanis hallucinogén hatású: ezek után érdemes újragondolni, mi is történik a királylánnyal, aki megcsókolja a békát, aki királyfivá változik...

Zacher előadása jól bemutatja, milyen sokféleképpen hatja át az emberi kultúrát a kábítószer-használat. Véleménye szerint ezt nem eltussolni, elhallgatni kell, hanem éppen ellenkezőleg: beszélni róla. A drogozás megelőzése ugyanis az elrettentéssel, a használat kriminalizálásával nem eredményes: a tájékoztatás, az informálódás azonban segít abban, hogy ki-ki okos döntést tudjon hozni akkor, amikor választania kell, kipróbálja-e valamelyik anyagot vagy sem.