A Tartui Egyetemen, Észtország nemzeti egyetemén 2012-ben tíz nemzeti professzori helyet hoztak létre. Ezeknek az új szervezeti egységeknek az a feladatuk, hogy az észt nyelvet és kultúrát ápolják és kutassák, valamint hogy a nemzeti örökséget megőrizzék. Az egyetem a 2013–2014-es tanévben azt a célt tűzte ki, hogy nyilvános (és az egyetemi tévé honlapjáról felvételről is megtekinthető) előadásokon bemutassa, mivel foglalkoznak ezek a professzorátusok. Egy-egy ilyen esemény több részből állnak. A vezető oktató által tartott ismeretterjesztő előadás után következik a rendezvény interaktív része, kérdéseket lehet feltenni az előadónak, vagy a közönség kvízjátékban teheti próbára a tudását. Az előadásokon a professzorok nemcsak „kinyilatkoztatnak”, hanem igyekeznek a hallgatóságot is bevonni például annak megvitatásába, mi a szerepe a finnugor nyelvrokonságnak az észt nemzeti identitásban, vagy hogy egyáltalán ki miként értelmezi a „nemzeti tudomány” elnevezést.

A nemzeti egyetem
(Forrás: Tulikas)

Fókuszban a nyelv

Az előadássorozat Tartuban 2013. szeptember 19-én indult Art Leete Mis teeb rahva suureks? Eestlastest ja soome-ugrilastest (Mi tesz naggyá egy népet? Az észtekről és a finnugorokról) című előadásával. Aki nem az egyetemi városban lakik, a tallinni Nemzeti Könyvtárban is meghallgathatja az előadásokat, illetve az élő közvetítést nézve, vagy a tartui alkalmakon készült videófelvétel segítségével virtuálisan is részt vehet az eseményen.

A művészettörténeti és történelmi témájú előadások mellett a nyelv kérdéseivel foglalkozó prezentációk vannak túlsúlyban. Többek között felmerült a kérdés, hány észt nyelvről beszélhetünk, vagy hogy egyáltalán hova tartozik az észt nyelv, milyen rokonsági, tipológiai és areális vonásai vannak,  és hogy milyen helyzetben van az észt nyelv, ha globális szempontból vizsgáljuk, hányan tanulják idegen nyelvként, milyenek az esélyei a megmaradásra. Ezeken az előadásokon mindig előkerül a nyelvrokonság kérdése is. A magyar közbeszédre jellemző, éles vitákkal ellentétben az észt kontextusban a nyelvrokonság nem mint megkérdőjelezendő vagy vitatandó dolog jelenik meg, sokkal inkább mint evidencia. Érdekes módon azt a kérdést, hogyan viszonyulnak az észtek a finnugor nyelvekhez és népekhez, a professzorok nem a nyelvészeti témájú előadásokban fejtették ki a leginkább (hiszen azokban evidenciaként kezelték a nyelvrokonságot), hanem a néprajzi kérdéseket boncolgató nyitóelőadásban. A továbbiakban erről az alkalomról számolunk be részletesebben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mivel nemzeti tudományokról van szó, az előadások észtül hangzottak el, és a kutatók számos alkalommal hangsúlyozták, milyen fontos, hogy a tudományokat anyanyelven is művelni lehessen. Érdekes ellentmondás, hogy jelenleg az észt felsőoktatás egyik legnagyobb célkitűzése a nemzetközivé válás, ennek érdekében újabb és újabb angol nyelvű képzések indulnak, és jelentősen támogatják a kifejezetten a külföldi hallgatóknak meghirdetett órákat. Ugyanakkor ez a törekvés oda is vezetett, hogy a doktori értekezések túlnyomó többsége angol nyelven készül. Ennek ellensúlyozására a nemzeti tudományok művelői az észt nyelv használatát kívánják erősíteni, így az előadássorozat nyelve is az észt volt. Azok kedvéért, akik nem tudnak észtül, az alábbiakban összefoglalom a gondolatébresztő és helyenként provokatív előadás legfontosabb állításait.

A levedlett kígyóbőr és az etnofuturizmus

Art Leete előadásában az észtországi néprajzi kutatásokról beszélt, amelyek egyrészt az észt hagyományok és kultúra vizsgálatára összpontosítanak, másrészről viszont a finnugor (uráli) népek néprajza is foglalkoztatja az észt tudósokat. Art Leete azt is boncolgatta, vajon ezek a témák csak a kutatók számára fontosak, vagy a finnugor (nyelv)rokonság tudata a hétköznapi emberekben is mélyen gyökerezik, fontos része a nemzeti identitásnak.

Nemzeti színekben
(Forrás: Wikimedia Commons / Soerfm / CC BY-SA 3.0)

Az előadás elején Leete áttekintette a finnugor népekről szóló korai feljegyzéseket, amelyek furcsa szörnyekként ábrázolták az ismeretlen népeket. Mivel a középkori utazók még sílécet sem láttak korábban, így azt hihették, hogy északon az embereknek hosszú, sima lábuk van, amelyen gyorsan tudnak siklani a havon. A 19. században indultak meg az első (észtországi) gyűjtőutak a finnugor nyelvrokonok földjére. Ezeket a korai kutatásokat az jellemzi, hogy balti németek szervezték őket, és nem volt céljuk a nyelvrokonság vizsgálata, sokkal inkább felfedező jellegűek voltak. Az utazók vegyes érzelmekkel viszonyultak például a szibériai őslakos népekhez, egyrészt primitívnek tartották őket, másrészt szimpátiát éreztek irántuk.

A kifejezetten a nyelvrokonság vizsgálatára indított expedíciók csak a 19. század végén indultak meg, a magyar (Reguly Antal) és finn (Matthias Alexander Castrén) gyűjtőutak mintájára. A finnugor (nyelv)rokonság kérdése leginkább a húszas években, az immár függetlenné vált Észtországban létfontosságúvá. A nyelvrokonságon túl egyfajta szellemi rokonságról, gondolkodásmódbeli párhuzamról is beszélni kezdtek ebben az időben. Észtországban mind a mai napig fel lehet fedezni ennek a gondolatnak a nyomait. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy számos híres író, köztük Lennart Meri is „felkarolta” az ügyet (Hõbevalge – Ezüstfehér című könyvét 2012 karácsonyán a Rénhírek is „ajánlotta”). Ezekben az olykor kissé homályos és ködös elképzelésekben a nyelvnek és a „finnugorságnak” mágikus erőt tulajdonítanak, amely nélkül nem lehet teljes az életünk.

Art Leete kritikusan viszonyul ezekhez az irányzatokhoz, ugyanakkor elismeri, hogy megtermékenyítették az észtországi kulturális életet, és olyan mozgalmak létrejöttéhez járultak hozzá, mint az etnofuturizmus, amely a finnugor örökséget használja fel és formálja újra a modern kultúra megteremtésének érdekében. Az etnofuturista mozgalom egyik fontos alakja, Kauksi Ülle dél-észt nyelven író költőnő hangsúlyozta azt, az ősi kultúrát úgy kell a mai világ igényeihez alakítani, hogy annak eredeti lényege megmaradjon. Ahogy a kígyó is levedli időnként a bőrét, de azért kígyó marad, úgy kell a finnugor kultúrá(k)nak is folyamatosan megújhodnia.

A kultúra megújul
(Forrás: Wikimedia Commons / Pinkpasty / CC BY-SA 3.0)

Az előadás után feltett kérdések azt mutatták, hogy – legalábbis a hallgatóság körében – többen éreznek a nyelvrokonságon túl is közösséget más finnugor népekkel is. A beszélgetés moderátora kiemelte, hogy az egyik ilyen közös vonás a sajátos fekete humor, amely olyannyira jellemző a finnugor népek irodalmára. Az észt szerzők közül Andrus Kivirähket emelte ki, mint a finnugor gondolkodásmód egyik jellegzetes képviselőjét.

Leete hangsúlyozta, hogy a finnugor népekkel kapcsolatos kutatások óhatatlanul politikai kérdéseket is érintenek, a néprajzosoknak azonban amennyire lehet el kell határolódniuk az aktuálpolitikától. Ugyanakkor azt is kiemelte, hogy abból a szempontból fontos szerepük van az oroszországi uráli népeket kutatóknak, hogy nemzetközi porondon is fel tudják hívni a figyelmet például az őslakos népek helyzetére, és támogatni tudják őket a jogaikért való küzdelemben. Az előadás és a közönség kérdései után Leete ezért megemlékezett a 2013 szeptemberében elhunyt erdei nyenyec költőről és aktivistáról, Jurij Velláról, aki műveiben az olajtársaság visszaéléseiről, megszegett szerződéseiről és az általuk tönkretett természetről ír. A következő videóban Liivo Niglas Jurij Vella világa című filmjéből láthatunk egy részletet:

Mivel az előadó az Észt Nemzeti Múzeum finnugor anyagának gondozója is, ezért többen rákérdeztek arra, hogyan fog kinézni a tartui Raadi-kastély mellett megépülő új múzeumkomplexum finnugor kiállítása. Leete hangsúlyozta, hogy a hétköznapi élet bemutatására fognak összpontosítani, és a korábbi kiállításokkal szemben nem az lesz a céljuk, hogy csak egyfajta értelmezési lehetőséget adjanak a kiállított tárgyakhoz, hanem arra törekednek, hogy támpontokat biztosítsanak a nézőknek a látottak szabad értelmezéséhez. Észtország rendelkezik a világon az egyik legnagyobb finnugor néprajzi anyaggal, ami részben az a1960-as évek lázas gyűjtőmunkájának köszönhető, amikor is a sztahanovista mérce volt a domináns a néprajzkutatásban, vagyis ebben az időben csupán a tárgyak mennyisége számított...