Andrew Wright közel húsz éve él Magyarországon. Tanárember lévén Gödöllőn nyitott nyelviskolát magyar feleségével. A világ negyven országában képzett tanárokat, még manapság, 72 évesen is gyakran utazik, a minap tért vissza Szerbiából. Bár nem beszél magyarul, szeret itt élni, nagyra becsüli a magyar kultúrát, és biztonságban érzi magát az otthonául választott kisvárosban. Valamit azonban nem talált meg nálunk. A rokonszenves, ősz hajú brit egy nagy múltú, Angliában ma is élő hagyomány művelője: született mesemondó.

Miközben magáról, a munkájáról és a családjáról beszél, több mesét is belesző a történetébe. Az egyikben a furfangos varga megleckézteti a rátarti lakodalmi népet, egy másikban a csellel rabul ejtett sellő végül kisiklik az örök szerelem hálójából, hogy visszatérjen a tengerbe. Mesélés közben szelíd, derűs hangja ezernyi színnel gazdagodik, és magával ragadja hallgatóságát.

– A mesélés minden kultúra sajátja – magyarázza. – Ugyanolyan gyakori, mint régen, csak most elsősorban a modern médiában, interneten, televízióban jelenik meg. Sőt mivel az embereknek ma már több a szabadidejük, talán több időt is töltenek mesékkel, mint annak idején. Mindannyian mesélők vagyunk. Amikor elbeszéljük valakinek a napunkat, hogy mi történt az irodában, vagy hogyan veszítettük el a kulcsunkat, egy csapásra mesélővé válunk.

Mint mondja, 45 éves korában lépett elő hivatásos mesélővé. Manchesterben dolgozott, és egy nap történetekkel szórakoztatta tanárkollégáit az ebédnél.

– Mulatságosnak találták, és nevettek. Más kollégák is megkértek, hogy meséljek. Aztán szerveztem egy estét, ahova hetvenen jöttek el. Nagyon örültem, mert láttam, hogy ők is élvezik, ezért újra és újra megtartottam – eleveníti fel.

Szerinte azért mesél, mint mindenki. – Mert meg akarom érteni, hogy mi történt. Érezni akarom, hogy osztozom másokkal, és része vagyok a közösségnek. Alapvetően azért van szükségünk a mesékre, mert az élet bonyolult. Kétségbeesetten vágyunk valami egyszerűre, amit megértünk – érvel.

Mint elmondja, Angliában minden héten százak gyűlnek össze, hogy meséljenek. A folklórból merített hagyományos és új mesék egyaránt elhangzanak a nyilvános rendezvényeken. A mesélőknek saját szervezetük van.

– Fél évre előre ki van nyomtatva a program, hogy melyik héten melyik brit városban lesz mesélés. Amerikában is dívik ez a hagyomány, de magyar mesélőkkel még nem találkoztam. Míg a népi táncnak továbbra is komoly kultúrája van itt, arról nem tudok, hogy ez a fajta mesélés élő kultúraként létezne – mutat rá. – Nagyon fontos számomra, hogy meséket mondjak, gyűjtsek, és magam is írjak. Ebből a szempontból fájdalmasan hiányzik, hogy nem tudok magyarul. Amikor Angliában vagyok, mindenkivel szóba elegyedek az utcán, és nagyon élvezem, hogy az emberek megosztják velem a történeteiket.

A rajz is egy nyelv

Amit az életéről mesél, az sem kevésbé kalandos. Huszonegynéhány évesen úgy érezte, világot akar látni, meg akar ismerni egy másik kultúrát. Jelentkezett egy hirdetésre, amelyben nyelvtudással rendelkező angoltanárokat kerestek Franciaországba.

– Az interjút készítő idősebb nő azonnal rájött, hogy nem tudok franciául. Aztán a jelentkezési lapomon meglátta, hogy művészeti iskolába jártam. „Á, a rajzolás, az is egy nyelv! Elküldöm magát!” – mondta, és abban a percben megfordult az egész további életem. Azt szeretem ebben a történetben, hogy a hölgy képes volt túllépni a szabályokon, és nagyvonalúan kezelni őket. Az egész sorsom eldőlt akkor: a családom, a barátaim, hogy negyven országban dolgoztam később, vagy akár az, hogy az interneten annyi emberrel tartom a kapcsolatot. Tizenhat évesen megbuktam az angolvizsgán. Aztán másodikra megcsináltam. Később számos könyvet – köztük tankönyveket – írtam, és egy japán egyetemen angolprofesszor lettem. Nem minden a papíron múlik. Ez nagyon fontos, mert sok tehetséges ember nem illik bele a szabályokba, ám ha lehetővé teszik számukra, hogy magukra találjanak, az csodálatos.

Jóllehet tizennyolc éve él Magyarországon, a magyart nem sajátította el.

– Több nyelven beszélek, franciául és németül is tudok. Szeretem Magyarországot és a magyarokat, bár úgy érzem, sokkal zárkózottabbak lettek, mint amikor idejöttem. Miért nem tanultam meg a nyelvet? Ha a magyarok fociznak, nekik szurkolok. Ugyanakkor valamiféle függetlenséget ad, ha nem értem, mit beszélnek, távol tudom tartani magam a mindennapi gondoktól. Ugyanakkor angolul rengeteg könyvet szedtem össze az országról, az irodalmáról, kész gyűjteményem van magyar költők köteteiből – sorolja. – De talán az lehet az igazi oka, hogy nagyon keményen dolgoztam. Rengeteget utaztam, hogy tanárokat képezzek. A nyelvtanulás fontos volt, de az autista lányommal, Alexandrával töltött idő még fontosabb. A munkám, a családom és a környezetem miatt nem volt létkérdés a nyelvtudás. A lányaimnak, Timinek és Alexandrának éppen az volt a fontos, hogy kétnyelvűek legyenek. Nem volt rajtam nyomás, semmi sem kényszerített.

Stílszerűen egy apró történettel érzékelteti, hogyan kerekedik felül a nyelvtudás hiánya miatti bonyodalmakon.

– Aladinnak volt egy lámpája, és ha megdörzsölte, jött a dzsinn. Van egy mobilom; ha megnyomom a 3-as számot, a feleségem, Júlia jelentkezik. Mikor pirosban mentem át az úton, és a rendőr megállított, gyorsan tárcsáztam, aztán átadtam neki a telefont. Bármivel szerelte is le Júlia, minden elrendeződött.

A kávéházi beszélgetés végére előkerül élete néhány fontos szereplője: két regényes sorsú, kopott játék mackó és egy kék kabát.

– Munkám során angoltanárok hívnak el óráikra, hogy meséljek az osztályuknak. Amikor felveszem ezt a kabátot, azonnal megtalálom a kapcsolatot a gyerekekkel. Felpattan, már ölti is magára a hímzett és varrott mesemotívumokkal díszített felöltőt, és szemünk előtt születik meg egy újabb mese.