Francois Mitterrand és felesége, Danielle, akivel a későbbi elnök még az antifasiszta ellenállás idején ismerkedett meg, összebarátkozott a vidéki rezidenciájuk közelében élő tehetős Pingeot famíliával. A család 18 éves lánya, Anne Párizsba készült, hogy ott művészettörténeti tanulmányokat végezzen. Az aggódó szülők megkérték a negyvenes éveiben járó szocialista politikust, hogy vigyázzon rá a távoli fővárosban. Mitterrand azonban beleszeretett a nála 27 évvel fiatalabb egyetemistába, és ő teljes szívvel viszonozta érzéseit – először csak a könyvbarát mentor által kedvelt Mazarin-könyvtár (Bibliothèque Mazarine) olvasótermében találkozgattak, aztán már másutt is.

A Mazarin-könyvtár olvasóterme
(Forrás: Wikimedia Commons / Remi Mathis & Marie-Lan Nguyen / GNU-FDL 1.2)

Anne Pingeot 1974-ben egy vidéki városban a világra hozta Mitterrand kislányát, akit – nem véletlenül – Mazarine-nak kereszteltek el, de anyja nevén anyakönyveztek. Csak a szocialista vezető legközelebbi barátainak volt tudomásuk arról, hogy ettől fogva a politikusnak, aki akkor már két kamasz fiú apja volt, volt egy másik, gondosan elrejtett, nagy szeretettel övezett családja is. A hatvanas-hetvenes évek Franciaországában Mitterrand pályája szinte bizonyosan véget ért volna, ha ez kiderül (manapság a közvélemény kevésbé érzékeny…)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

 Elintézte a kompromittáló fotók visszavásárlását 
 

Így Mazarine-t születésétől kezdve titok és – mint ő maga írta később önéletrajzi könyvében – hazugság övezte, apjáról nem beszélhetett őszintén szinte senkivel. Pedig Mitterrand rendszeresen felkereste őket az asszony lakásában, figyelemmel kísérte kislánya tanulmányait. A tisztségét két cikluson át (1981–1995) betöltő elnök „hivatalos” családjában, bár tudtak róla, a kapcsolat tabu témának számított. Az újságírók és politikusok között többen sejtettek vagy tudtak valamit, de akkoriban még nem volt szokás politikusok magánéletét megszellőztetni.
 

1981-ben Mazarine elsős volt, amikor édesanyja belvárosi lakásán együtt nézték a televízióban az apja megválasztásáról szóló közvetítést – és nem értette, hogy amikor mindenki ünnepel, édesanyja miért sír. Az elnök még a győzelem éjszakán módot talált arra, hogy rejtve felkeresse őket – árulta most el a tévénézőknek az államfő akkori sofőrje. Ám ha addig a lány létezése titok volt, ettől a pillanattól fogva egyenesen államtitokká vált. A France 2 dokumentumfilmje így Mazarine sorsán túl a francia államról is szólt, kimondatlanul ugyan, de igen kritikus módon.
 

Az Elysée-palota apparátusának több tagja, a francia kormány vezető tagjai és háttéremberei foglalkoztak a „második” család elrejtésével. Közéjük tartozott Francois de Grossouvre, az elnök régi barátja és bizalmasa, aki a titkosszolgálat egyik vezetőjeként főleg afrikai ügyekkel foglalkozott – emellett pedig az elnök rejtett családjával is. A „kettes számú” asszonyt már a Mitterrand győzelme utáni első napokban sikerült lesipuskás fotósoknak lencsevégre kapniuk az államfő társaságában: Grossouvre volt az, aki elintézte a felvételek visszavásárlását.  

 Titkosügynökök vitték iskolába 

Külön bonyolította az elnök kettős életét, hogy Anne Pingeot közben folytatni kívánta művészettörténészi munkáját az Orsay Múzeumban, kislánya pedig tovább járt ugyanabba az előkelő belvárosi iskolába. 

A biztonsági szervek számára kényes feladatot jelentett Anne és Mazarine biztosítása. Mitterrand felmérte, hogy lánya veszélybe kerülhet, hiszen akár el is rabolhatják, hogy megzsarolják őt, egy nagyhatalom államfőjét. A lányt ettől fogva titkos ügynökök vitték autón az iskolába, és az épületet is folyamatosan, de feltűnés nélkül őrizték. És hiába szerette volna megtartani régi lakását az asszony, a szolgálat átköltöztette egy az Elysée-palota közelében, a Quai Branlyn lévő nagy házba (Grossouvre, az elnök barátja és afrikai árnydiplomáciájának embere ugyanabban az épületben, a Pingeot-ék alatti lakásban élt). Így az elnök könnyebben álcázhatta a második családjánál tett viziteket: mintha csak barátjához indult volna az Elysée-palotából egy kis beszélgetésre...

A France 2 filmje azonban már indító képsorában jelezte, hogy milyen kínos helyzetet teremtett ez a „megoldás”, illetve maga a titok. Amikor Grossouvre 1994-ben – feltehetően – öngyilkos lett, az elnök első gondja még a hír bejelentése előtt az volt, miként lehet elkerülni, hogy a hírre kivonuló sajtó felfedezze a Quai Branlyn élő „második” család létezését.

Rober Badinter, Mitterrand első kormányának igazságügyi minisztere maga fedte fel a nézőknek, hogyan készült el a legnagyobb óvatosság mellett az a közjegyzői okirat, amelyben az államfő 1983-ban saját gyermekének ismerte el Mazarine-t. Hosszas kutatás után választották ki a legmegbízhatóbb közjegyzőt, és a biztonság kedvéért a nyilatkozatot maga Badinter felesége gépelte le. Az elnök mindvégig az Elysée-palota egyik rejtekhelyén tartotta a kényes iratot.

Az elnök és Anne, illetve Mazarine Pingeot számára külön berendezték a francia állam egyik vidéki tulajdonát, egy patinás, fallal körülvett kastélyt a Párizstól 40 kilométerre lévő Souzy-la-Briche kisvárosban. Itt a hétvégeken találkoztak, de az elnök bizalmas barátai is vendégeskedtek ott – sőt Mazarine szintén meghívhatta néhány legkedvesebb osztálytársát, akik nem voltak fecsegők. A Minute című szélsőjobboldali hetilap nyomára jött ennek a búvóhelynek, de cikke végül is visszhang nélkül maradt, mert a francia média nem vette komolyan a szélsőséges orgánumot, és nem indult el a nyomon.

Éjjel-nappal megfigyelték 

Az Elysée-palota számára veszélyesebb volt Jean-Edern Hallier író-publicista fellépése. A televíziós műsorban a néhai elnök bizalmi emberei – Roland Dumas külügyminiszter, Pierre Joxe belügyminiszter és Mitterrand főtestőre – több történetet is felelevenítettek arról, hogy miként vetette be az író elnémítására az államfő a titkosszolgálatot is.

Hallier egy időben a politikus baráti köréhez tartozott, de aztán szembefordult vele, és könyvet írt, amelyben összegyűjtötte az elnökről keringő – igaz és hamis – híreszteléseket, így a Mazarine-sztorit is. Az Elysée-palota először bizalmasai révén megpróbált egyezségre jutni az íróval, de hiába. Hallier-t ezért éjjel-nappal megfigyelték, telefonját lehallgatták, és mivel az írónak számtalan kapcsolata volt, az akció a francia sajtó és közélet számos szereplőjére is kiterjedt. Mitterrand minden nap részletes, 20-30 oldalas kivonatot kapott a titkos lehallgatási jegyzőkönyvekből, ezeket nem egyszer személyesen is átnézte. Az író végül akkor mondott le a könyv publikálásáról, amikor egy feltehetően titkosszolgálati egység a kinyomtatott példányokat a megjelenés előtt egyszerűen lefoglalta és megsemmisítette.

A végjáték 

A France 2 felelevenítette a történet végét is. 1994 szeptemberében két lesifotós tudomására jutott, hogy az elnök egy párizsi vendéglőben találkozik Anne és Mazarine Pingeot-val. Egy távoli kőkorlát mögött rejtőztek el teleobjektíveikkel. Tudták – mesélték most el a filmben –, hogy csak egy-két másodpercük lesz a fotózásra, de szerencséjük volt. A szeptember 21-én készült képet hosszabb alku után adták el a Paris Match magazinnak, amely nem akart Hallier sorsára jutni: elküldte a felvételt az Elysée-palotának. Mikor kézbe vette, Mitterrand megjegyezte, hogy a kép jó, viszont meg akarta akadályozni a publikálást. 

Aztán változtatott álláspontján. Már csak hónapok voltak hátra második mandátumából, végül is, miért ne? A Paris Match történetének egyik legnagyobb szenzációja lett az 1994. november 3-án címlapján közzétett, a nagy távolság miatt kissé életlen fotó, amelyen jól felismerhető volt a húszéves lányát szeretettel átkaroló Mitterrand és Anne Pingeot: a „második” család.

A szocialista politikus 14 éven volt Franciaország első embere. 1996. január 8-án halt meg – életében titkok embere volt, és sok titkát magával is vitte a sírba. Az azonban aligha volt ellenére, a Mazarine létezése nem maradt titok. Temetésén, végakaratának megfelelően, megjelent életének mindkét nagy szerelme, valamint két fia mellett a későn megvallott lány, Mazarine is (először és utoljára voltak egy helyen). Danielle Mitterrand, a történet néma vesztese, végig nagy méltósággal viselte az előbb titkos, majd nyilvános történetet (ő 2011 novemberében hunyt el). 

Mazarine Pingeot (2006-os felvétel)
(Forrás: Wikimedia Commons / Marie-Lan Nguyen / CC BY-SA 2.5)

Anne Pingeot a politikus halála után folytatta tudományos munkáját; ma már visszavonult. Nyilvánosan soha nem nyilatkozott vagy írt kettejük kapcsolatáról. Mazarine viszont, aki írónő és publicista lett, számos könyv szerzője. Bevarrt száj címmel megírta titkos ifjúságának történetét is, feltárva, hogyan élte meg különös, ellentmondásos kapcsolatát apjával.

A France 2 filmje azonban – érdekes módon az ügyben intézkedő egykori, ma is nagy tekintélyű hivatalosságok készséges közreműködésével – túllépett a személyes történeten. Szándékosan vagy sem, kiegészítette a képet az érem másik oldalával: milyen torzulásokra vezet, ha az állam gépezetét egy magántitok védelmezésére használják – akkor is, ha az államtitokká vált. 

A Le Figaro című lap megítélése szerint a történet szereplői súlyosan vétettek a törvény és a közéleti erkölcs ellen. Ám csak a konzervatív napilap reagált ilyen egyértelműen: a franciák többsége számára Mazarine titkos élete mára ugyanolyan romantikus történetté vált, mint történelmi királyaik és vezető politikusaik megannyi más bonyolult szerelmi históriája. Megbocsátották nekik.