A magyar ezüst (nem az alumínium) permi eredetű szó. Finnugor nyelvből, de nem a finnugor alapnyelvből származik, hanem a kenyérrel együtt későbbi átvétel a permi alapnyelvből. A lehetőségtől felbuzdulva a kutatók további nyelvi bizonyítékokat kerestek az egykori permi‒magyar kapcsolatok alátámasztására.

A magyar és a permi (komi, udmurt)  másodlagos érintkezésének kártyavárát az 1930-as években Zsirai Miklós kezdte összerakni. Az impozáns építményt többen toldozgatták, alakítgatták, például Ligeti Lajos, Bárczi Géza, Pais Dezső, Lakó György. Mások viszont elkezdték lebontani ‒ először Erkki Itkonen, aztán pedig Hajdú Péter. Végül Rédei Károly húzta ki az alapokat a permi‒magyar nyelvi kapcsolatok egykor oly takaros konstrukciója alól. A romok közül csak egy-két újrahasznosítható elemet sikerült kimenteni: megmaradt a kenyér és az ezüst, valamint az -nc a kilenc és a harminc végén.

Innen kezdte továbbgombolyítani a történet fonalát a nyest Honnan jön a kenyér? című írása, felhasználván egy kiváló alkalmat, Szent István királyunk új kenyerének ünnepét. A régi kenyér, vagyis az udmurt kenyir azonban megfeküdte az ünnepre készülő magyar gyomrokat.

Az etimológiát elutasító olvasói hozzászólások három fő típusba oszthatók:

1. a hozzászólón kívül mindenki ostoba vagy hazudik,
2. a gyöknyelvészet mást mond,
3. történetileg elképzelhetetlen, hogy az ezüst a permiből került volna a magyarba és az oszétba, sőt éppen az oszétból származik.

Ezután szokás szerint a vita elkanyarodott a cikk témájától. A hozzászólások első két típusával nem tudunk mit kezdeni, azokban sem nyelv, sem tudomány nincsen. A kommentelők problémáit leginkább Dr. Bubó tudná orvosolni.

A harmadik típusú hozzászólások figyelemre méltóak. Habár egy történelmi érv önmagában nem cáfolhat meg egy etimológiát, de megingathatja, vagy alátámaszthatja azt. Most mi is arra készülünk, hogy föllebbentsük a függönyt a nyelvi kapcsolatok történeti hátteréről ‒ a permi‒magyar érintkezés színfalai mögé fogunk pillantani. A kérdésünk az, hogy az alapnyelv felbomlása utáni évezredekben az ősmagyarok élhettek-e valamikor szorosabb kapcsolatban a permi atyafiakkal. A történeti és a régészeti források alapján erre leginkább az i. sz. 1. évezred második felében kínálkozott lehetőség.

Az eurázsiai távolsági kereskedelem és a permi finnugorok

Az eurázsiai távolsági kereskedelem kezdete az évezredek homályába vész. A finnugor népek az első csereüzletek megkötésétől aktív résztvevői voltak ennek a kapcsolati hálónak. Először Hérodotosz írt az erdei népekkel folytatott kereskedelemről, és régészeti leletek is bizonyítják, hogy egyes finnugor csoportok saját szükségleteiket meghaladóan vadásztak a prémes állatokra, tehát a prémeket minden bizonnyal exportálták. Az üzleti kapcsolat azonban akkor fordult komolyra, amikor a kazárok megszervezték a saját államukat és átvették a karavánutak ellenőrzését. A Kazár Kaganátus nem nomád típusú állam volt, nem rabló hadjáratokból finanszírozta a kiadásait, hanem a távolsági kereskedelmet vámolta meg, illetve az alávetett népeket adóztatta.

A kazár állam meggyengülése, majd bukása után egykori alattvalóik, a Volga és a Káma találkozásánál önálló államot alapító bulgárok szerezték meg a finnugorokkal folytatott kereskedelem ellenőrzését. Ebben a bizniszben legfőbb partnereik a permi finnugorok voltak.

A soknemzetiségű volgai bulgár állam kulturális hatása tükröződik a permi finnugorok régészeti leleteiben is. Ez régebben arra indította László Gyulát, hogy a Káma mentén keresse a magyarok őshazáját. A permiek gyűjtötték össze és továbbították a volgai bulgárokhoz a távolabbi finnugor területek áruit. Ezt a témakört korábban érintette a Rénhírek egyik írása (A finnugor világ a muszlim geográfusok műveiben). Most az akkor vázlatosan leírt tények kicsit részletesebb kifejtése következik.

A volgai bulgárokhoz érkező kereskedők vagy a volgai vízi utat használták, vagy pedig szárazföldön érkeztek. Bizáncból, a Közel-Kelet felől vagy pedig Közép-Ázsiából indultak útnak. A volgai bulgárok a hozzájuk érkező karavánokat nem nagyon engedték tovább, vigyáztak a saját árubeszerzési forrásaikra.

Közép-Ázsia ‒ Khorezm/Hvárezm ‒ területe egykor Perzsiához tartozott, de aztán a Bagdadi Kalifátushoz került, később azonban névleg Bagdadtól függő helyi dinasztiák vették át az uralmat. A mohamedán vallás és kultúra azonban itt is uralkodóvá vált. Ennek azért van jelentősége a mi számunkra, mert a sokat utazó és író arab geográfusok információi tájékoztatnak a finnugor népekről is. Közép-Ázsiában perzsául is írtak geográfiai műveket.

Az arab és perzsa nyelvű muszlim geográfiai irodalom a 10. századtól tartalmaz leírásokat a finnugor népekről, éspedig a következőkről: al-artáníja, víszú, arú, júrá.

Az al-artáníja népnév valószínűleg az erza-mordvinokat takarja, ezért ebben az írásban velük nem foglalkozunk. A víszú és arú népnevek feltehetőleg a permi finnugorokra vonatkoznak, ez részben az említett népek földrajzi elhelyezkedéséből, másrészt a népnevek etimológiájából következtethető ki.

Abú Hámid al-Garnátí, 12. századi arab utazó ezt írja a prémekkel kereskedő őslakos népekről:

Bulgar városa fennhatóságot gyakorol egy Víszú nevű terület fölött, amelynek lakosai adóznak nekik. Ez a tartomány egyhavi járóföldre fekszik tőlük. Van egy másik [adózó] tartományuk is, ezt Arú névvel illetik. Itt hódra, hermelinre és szürke mókusra vadásznak. A nappal arrafelé nyáron huszonkét óra hosszat tart. Tőlük kerülnek ki a legkitűnőbb minőségű hódprémek. …

Víszún túl terül el a Júrá néven ismert ország, a Sötétség Tengere partján. Náluk nyáron a nappal olyan hosszú, hogy a kereskedők szerint a nap negyven napig le sem bukik. Télen viszont az éjszaka hasonlóan hosszú. A kereskedők mesélik, hogy a Sötétség [földje] közel terül el, s Júrá népe rendszeresen bemegy a Sötétségbe, kandelábereket víve magukkal. …

Júrá népe nem bocsátkozik háborúkba, nincsenek is hátasállataik vagy egyéb négylábúik, csak óriási fáik és vadonjaik, amelyekben sok méz van. Országukban sok a coboly, amelynek megeszik a húsát. A kereskedők elhozzák nekik a fent említett kardokat, valamint marhacsontot, juhcsontot, s ellenértékként cobolyprémeket visznek el, s ebből [a kereskedelemből] nagy haszonra tesznek szert. …

A korábban említett kardokat az iszlám birodalmából viszik a kereskedők Bulgarba, nagy hasznot húzva belőlük; aztán a bolgárok továbbviszik Víszúba, ahol a hódbőrök vannak, majd Víszú népe Júrába szállítja, ahol cobolyprémért vásárolják meg azokat, esetleg rabszolgákat vagy rabnőket adnak értük cserébe. Júrában ugyanis minden embernek szüksége van esztendőnként egy [új] kardra, amelyet aztán a sötétség tengerébe dob.

(Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában. 1131–1153. Közzétette: O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt. Budapest,1985: 45‒49.)

A szövegből megtudjuk, hogy Víszúból lehet Júrába menni, Arú pedig másfelé lehet, nem a Víszún át Júrába vezető útvonalon. Amennyiben Júrát azonosítjuk az orosz forrásokban ugyanekkor (1096-ban) felbukkanó Jugrával, akkor Víszú a Felső-Káma vidékén kereshető, megközelítése is a Kámán fölfelé hajózva történt. Jugra ugyanis ez időben még egyértelműen európai terület, az Északi-Urál nyugati oldalával, a Pecsora mellékével azonosítható. Csak a későbbi orosz források helyezik át Jugrát Nyugat-Szibériába.

Arú tartomány nevében talán az ar népnév rejlik, amely csuvas nyelven azt jelenti: udmurt. A fenti leírás és egyéb földrajzi-etnográfiai ismereteink alapján így képzelhetjük el Arú, Víszú és Júrá elhelyezkedését:

Magna Hungaria és a permi finnugorok

A régészeti és történeti forrásokból levonható következtetések szerint az i. sz. 1. évezred második felében az ősmagyarok Magna Hungaria területén, vagy pedig már Levédiában tartózkodhattak. E kettő közül Magna Hungaria határos volt a permi finnugorok területével.

A történeti források alapján Magna Hungariát Baskíriával azonosította a kutatás. Amennyiben elfogadjuk azt az elképzelést, hogy őseink több száz évig éltek Levédiában, akkor Magna Hungariából már az 5-6. században el kellett költözzenek. Ebben az esetben a permiekkel nem kerülhettek különösebben élénk kapcsolatba, hiszen a 6. században Víszú népe még nem közvetítette a kereskedelmi termékeket a délebbi területek és a finnugor őslakók között.

Egy nyelvészeti paleontológiára alapozott újabb koncepció szerint az ősmagyarok évszázadokig éltek az úgynevezett Don‒kubáni őshazában. Ennek alapján ugyancsak nem lehettek különösebben szoros permi‒magyar kapcsolatok. Mindkét esetben azt kell feltételeznünk, hogy a Julianus által az 1230-as években a volgai bulgárok szomszédságában megtalált magyarok nem voltak őslakói annak a területnek, hanem a honfoglalás körüli időkben költöztek oda.

Amennyiben viszont Bíborbanszületett Konstantín bizánci uralkodó beszámolójának hiszünk, miszerint a magyarok csak három évig éltek Levédiában, akkor a Magna Hungariában töltött időszak hosszabb lehetett, és közben szívélyes és baráti permi‒magyar kapcsolatok alakulhattak ki.

A történeti források és a nyelvészeti következtetések értékelése után tehát választhatunk két lehetőség közül: a) az ősmagyarok évszázadokig éltek Magna Hungaria területén, b) az ősmagyarok rövid ideig éltek Magna Hungaria területén, avagy még addig sem, csupán egyes csoportjaik költöztek oda a honfoglalás idején vagy már utána.

A régészeti adatok azonban nem engednek ilyen választást. Azok alapján csak arra gondolhatunk, hogy az ősmagyarság huzamos ideig élt a permi finnugorok, közülük is leginkább az udmurtok, valamint a komik permják etnikai csoportjának szomszédságában. A baskíriai és tatárföldi régészeti kultúrákat már röviden bemutattuk a Rénhírekben. A kultúrák neve és korszakolása itt tekinthető meg:

A karajakupovói és kusnarenkovói kultúra a Magna Hungariában élt magyarok hagyatéka (is) lehet. E két kultúra leletei a Dnyeper melléki, feltehetőleg ősmagyar temetőkben (Szubotca-horizont) és a Kárpát-medencei honfoglalók sírjaiban is jó párhuzamokkal bírnak. Ugyanakkor e kultúrák népességének a baskírok etnogenezisében is szerepük lehetett, mely jelenség egyelőre elég rejtélyessé teszi az egykori baskír‒magyar viszonyt.

A karajakupovói kultúra nyugati határa a Káma folyó partjainál volt. Egyik ottani emléke a Bolsije Tigani határában talált ősmagyar jellegű temető, melyet azonban még a 895-ös honfoglalás után is használtak. Hogy ne legyen olyan könnyű a dolgunk… Tehát látjuk, hogy ott éltek elődeink a permi finnugorok mellett, nyilván nemcsak átintegettek egymásnak a Kámán, hanem össze is jártak, csak éppenséggel ők mégsem az elődeink, mert hasonlóan sok mai magyarhoz, úgy vélték, hogy a Kárpát-medencén kívül mégis csak jobb az élet, és nem indultak el hont foglalni.

Feltételezhetjük, hogy a permiek szomszédságában élt más magyarok viszont felkerekedtek, és 895-ben belovagoltak Vereckénél. Feltételezhetjük. És várjuk a további régészeti bizonyítékokat.

A permi ezüstök

Az egykori másodlagos permi‒magyar érintkezést tehát inkább a régészeti és kevésbé a történeti adatok igazolják (illetve csak egyes történeti adatok igazolják, míg mások nem). Kenyér szavunk permi, azon belül udmurt származása mellett csak a nyelvi adatok szólnak. A ’tíz’ jelentésű -nc elem átvételére van egy gyenge kultúrtörténeti érvünk: valószínűleg a kereskedelmi tranzakciók során kerülhetett át a magyarba: a permi átvevő és a magyar átadó együtt számolhatta át a tízesével kötegelt mókus- és egyéb kisállatprémeket. Az ezüst esetében régészeti leletekre alapozott komolyabb kultúrtörténeti érveink is vannak a permi eredet mellett.

A Rénhírekben öt éve jelent meg a 100 éves a „Keleti ezüst” című írás. Ebben a Szaszanida dinasztia által uralt Perzsiában kialakuló, majd Szogdia területén folytatódó ötvösművészet finnugor vonatkozásairól volt szó. Emlékeztetőül: a szaszanida-szogd fémművesség emlékeinek többsége Oroszország permi tájairól került elő! Feltehetőleg a kereskedők ezekkel az edényekkel fizettek a permi finnugoroknak (a víszúknak és arúknak) a prémekért. Az edényeket általában nem mélyen, szinte az avarban találták meg, lakott helyektől és temetőktől távol. Ez arra mutat, hogy a szent ligetekben, kultikus célokra használták őket. Ez a fajta használat az obi-ugoroknál napjainkig fennmaradt, ott még most is gyűjthetnek ilyeneket a néprajzosok (erről lásd az Istenek és falovacskák című írásunkat).

Feltehetőleg az anyaguk után ezeknek az edényeknek ‒ korsóknak, tálaknak ‒ az ezüst volt a közös nevük, vagyis komiul ezi̮ś, udmurtul azveś. Az oroszok ezt az elnevezést vették át és fordították le ‒ ők mind a mai napig az ezüst orosz megfelelőjét ‒ серебро [szerebro] ‒ használják ezen edények közös megnevezésére. Ezt terjedt el a szakirodalomban is, lásd a Keleti ezüst ‒ Восточное серебро ‒ könyvcímet. A szaszanida-szogd edények másik két orosz elnevezése szintén az ezüstön alapul: permi ezüst ‒ Пермское серебро, Kámán túli ezüst ‒ Закамское серебро.

Az ezüst a permiekkel szomszédos magyarokat is lázba hozta, nemcsak a szót vehették át, hanem ötvöseikkel adaptáltatták a szaszanida-szogd fémművesség növényi motívumait saját használati tárgyaikra: a női hajkorongokra, az övveretekre, a tarsolylemezekre, a szablyák markolatára és tokjára stb. Ennek első lépései már a karajakupovói emlékanyagban is megfigyelhetők. Aztán, ha aranyhoz jutottak, akkor aranyozták vagy aranyból készíttették el kedvenc tárgyaikat. Magna Hungariában azonban ez még nem volt jellemző. A legnagyobb szaszanida jellegű edénysorozat aranyból készült, a Kárpát-medencéből került elő, és nagyszentmiklósi kincs néven ismeretes.

Az oszét ezüst

A fent vázolt kultúrtörténeti kapcsolat igazolhatja ezüst szavunk permi eredetét. A szó eredetileg a permi finnugorok által importált, ezüstből készült edények gyűjtőneve lehetett. Tekintettel arra, hogy ezek az edények a perzsa kultúrkörből származnak, logikusan gondolhatunk arra, hogy az ezüst eredetije valamilyen iráni nyelvből került a permi nyelvekbe, s onnan a magyarba. Csakhogy nagyon gyanús, hogy az iráni nyelvek közül egyedül az oszétban található meg a magyar és permi ezüst megfelelője.

Az alánok, a mai oszétek egykori ősei, a Kaukázusban éltek, majd az arab támadások elől részben elmenekültek a Don és a Donyec középső folyásának mellékére, a sztyepp és az erdőövezet határára. Itt közvetlen szomszédai lettek a 9. század közepén ideérkező magyaroknak, akik ekkor már díszítőművészetükben alkalmazták a szaszanida motívumokat, sőt kisebb csészéket és tálakat is készítettek (lásd a korobcsinói leleteket ‒ Szubotca-horizont).

Az áttelepült alánok magyar közvetítéssel ismerkedtek meg a szaszanida motívumokkal. A Kaukázusba visszatérve már a magyar honfoglalás után bontakozott ki magyar ihletésű fémművességük: a szaszanida-szogd eredetű növényi motívumok szablyákon, tarsolyokon, övvereteken bukkantak fel. Ez alapján egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy az oszét æzvīst, æzvestæ a magyarból származik.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése