Cikksorozatunk előző részében arról írtunk, miért gondoljuk embertelennek a tankötelezettségi korhatár 16. életévre történő leszállítását. Az alábbiakban azt tekintjük át röviden, miért elhibázott az a mód, ahogyan a köznevelési törvény kijelöli az iskolai oktató-nevelő munka kereteit. 

A diákok túlterheltsége és a kerettantervben elvártak teljesíthetetlensége a pedagógusok tiltakozási mozgalmának kezdetektől fogva kardinális elemei. Ez az, ami a szülők tömegeit is a tiltakozások mellé állította, és elsősorban az efelett érzett elégedetlenség öltött testet a február 29-ei „Nem leszek suliban” akcióban, melynek napján az e-napló tanulsága szerint nálunk, a Budai Nagy Antal Gimnáziumban pl. a diákok 78%-a maradt távol.

A PSZ követeléslistájának több pontja is érinti az iskolai munka szervezését:

2. A tartalmi szabályozás felülvizsgálatával radikálisan csökkenteni kell a tananyagot. Lehetővé kell tenni az egyéni tanulási utak kialakításának lehetőségét.

3. Jelentősen csökkenteni kell a kötelező tanulói óraszámokat. Az időkereteket a választható tanórai foglalkozásokhoz, illetve a szakkörökhöz kell áttenni.

4. Meg kell szüntetni az általános iskolában a tizenhat óráig tartó kötelező benntartózkodást.

5. Szülői kérésre kell biztosítani a napközit, a tanulószobát. A feltételek biztosítása mellett az egész napos iskolát kell megszervezni. Az egész napos iskolai ellátásban részt vevő tanulók részére házi feladat nem adható.

A CKP (Civil Közoktatási Platform) azonnali követeléseinek 3. pontjában részletesebben kitér arra is, milyen azonnali intézkedésekkel lehetne még az oktatási rendszer egészének újragondolása előtt csökkenteni a tanulók terheit: kötelező bent tartózkodás helyett választható és államilag finanszírozott foglalkozások, a kötelező mindennapos testnevelés, illetve hit-és erkölcstan megszüntetése.

Pálmák a teher alatt

Egy normál tantervű osztályba járó tizenegyedikes tanítványomnak két érettségi előkészítővel (leánykori nevén fakultáció) együtt heti 33 órája van. Faktot persze nem kötelező választani, de az emelt szintű érettségin kicsi az esély jó eredményt elérni enélkül. Azoknak a tizenegyedikes tanítványaimnak pedig, akik annak idején nyelvi előkészítő évfolyammal kezdték gimnáziumi tanulmányaikat, és egy idegen nyelvet emelt óraszámban tanulnak, heti óraszáma elérheti a 36-ot. Sokan, sokszor, sok nézőpontból érveltek már amellett, hogy ez mennyire megterheli a kamaszok szervezetét, a kimerültség, a szorongás, a pánikrohamok és egyéb fiziológiás tünetek lassan mindennapossá válnak már a középiskolában is. Ez a magas óraszám azonban a tartalmi szabályozás egyenes következménye, a Nemzeti Alaptantervben, illetve a 2012-ben elfogadott új kerettantervben foglaltak teljesítése még elméletben sem lehetséges ennél alacsonyabb óraszámokkal.

Google Classroom, a jövő osztályterme
(Forrás: Google - Official Google Blog)

Nézzük például az irodalmat! A kerettanterv két évfolyamos etapokban határozza meg a tananyagot, ezen belül az egyes iskolák helyi tantervei elvileg különbözőek lehetnek, gyakorlatilag az esetek nagy részében a használt tankönyv beosztását veszik alapul, amit ugye megint csak egy központilag meghatározott listából választhatnak ki a pedagógusok. Az irodalom tantárgy óraszáma kilencedikben és tizedikben heti három, tehát 37 tanítási héttel számolva a két évfolyamban összesen 222 irodalomóra van. A két évre számolhatunk 20-22 órát témazárókra, illetve az ezeket megelőző rendszerező, összefoglaló órákra, tehát marad nettó kb. 200 irodalomóra. Ennyiszer 45 perc alatt kell eljutni onnan, hogy mi az irodalom odáig, hogy a diákok teljes terjedelmében elolvasnak és sokrétűen elemeznek egy Jókai-regényt. Mindeközben olyan teljes művek ismerete is elvárás, mint az Antigoné, egy-egy Shakespeare és Moliére-dráma, a Csongor és Tünde és a Bánk bán. Petőfitől 10-12 vers és a Helység kalapácsa vagy Az apostol ismerete és értő elemzése, illetve az ezekről alkotott vélemények értelmezése a követelmény. Három-négy mű ismerete szükséges többek közt Janus Pannoniustól, Balassitól vagy Berzsenyitől. Ha a kedves olvasó számára esetleg nem világos, mi a fentiekkel a probléma, javasoljuk, hogy olvassa végig Janus Pannonius Lelkemhez c. versét vagy Berzsenyi egyik A magyarokhoz c. ódáját, és próbálja meg 15 mondatban összefoglalni, miről szól. Nem, nem elemezni, csak elmondani, mit olvasott.

Félreértés ne essék: meggyőződésünk, hogy a fentebb említett szövegek egytől-egyig remekművek, és egyenként bármelyikük alkalmas lenne arra, hogy rajtuk keresztül elindítsuk a diákokat az értő olvasóvá válás útján, megismertessük őket alapvető stilisztikai és kultúrtörténeti fogalmakkal, vagy fejlesszük a szövegalkotási kompetenciájukat, illetve a kritikus gondolkodást. De ilyen erőltetett tempó mellett esélye sincs az elmélyült munkának, megkockáztatjuk, ezekkel a szövegekkel a jelenlegi szabályozás szerint foglalkozni alig több elvesztegetett időnél.

Rádiós szakkör 1968-ban
(Forrás: FORTEPAN / MHSZ)

Természetesen arról sincs szó, hogy valójában már megint a tanárok akarnak kevesebbet dolgozni, ezért küzdenek ekkora elánnal a diákok óraszámának csökkentéséért. A valódi cél a kötelező tanulói óraszámok csökkentése, az így felszabaduló kapacitást sokszínű, megfelelő körülmények között megvalósuló, és a tanulói igényekhez igazított szabadon választható foglalkozásokra kell fordítani. Ugyanannak a diáknak, akinek lenyomom szegény Berzsenyit a torkán, lehet, hogy valójában inkább helyesírási korrepetálásra volna szüksége, de az is lehet, hogy szívesebben venne részt színjátszókörben, érdekli a slam poetry, vagy egy régész szakkörben töltené inkább az idejét.

Apád helyett apád: a minisztérium

Úgy véljük, alapvető problémája az érvényben lévő köznevelési törvénynek, hogy nem kezeli felnőtt emberként a szülőt, nem tételezi fel róla, hogy képes felelősségteljes döntést hozni a saját gyermekéről. Ez a hozzáállás már a hároméves kortól történő kötelező óvodáztatás, és a hatéves korban kötelező iskolakezdésben is tetten érhető. Milyen jövő vár arra az országra, ahol egy minisztérium jobban tudja, hol jobb egy hároméves gyereknek, mint a szülő és/vagy a gyermekkel kapcsolatban álló különböző szakemberek? Ahol alapvetően nem az iskolaérettség (vagyis a gondolkodási, finom- és nagymozgásos, szociális és kommunikációs készségek sora), urambocsá a gyerek személyisége vagy a szülő szándéka határozza meg, hogy mikor menjen a gyerek iskolába, hanem az, hogy mikor született?

Az egész napos iskolának csúfolt kötelező bent tartózkodással nagyjából ugyanaz a probléma, mint a mindennapos testneveléssel: egyrészt kötelező, másrészt nem az, aminek mondják. Az egész napos iskola egyébként egy remek oktatási forma, pont alkalmas lehetne arra, hogy a gyerekek terhelését és az iskolával járó stresszt csökkentse. De a kötelező napközi önmagában még nem egész napos iskola, ahhoz megint csak megfelelő anyagi és személyi feltételekre lenne szükség, nem pedig arra, hogy a délelőtti munkában leharcolt pedagógusok felügyeljenek egy vagy több osztálynyi gyereket úgy, hogy a differenciálásnak, az egyéni szükségletek figyelembe vételének ismételten semmi esélye nincs. Az pedig végképp nonszensz, hogy egy általános iskolás úgy megy haza nyolc órányi iskolában tartózkodás után, hogy otthon még házi feladatot kell csinálnia. De a legfőbb érv a kötelező bent tartózkodás eltörlése mellett az, hogy valójában nem jelent semmit, egy szülői kérvénnyel semmissé tehető, az egész ismételten csak arra jó, hogy megmutassa, hogyan kiskorúsítja az oktatásirányítás a szülőket.

Mindennapos testnevelés Roxfortban
(Forrás: Warner Bros.)

Ha minden iskolás korú fiatal mindennap legalább egy órát sportolna, egy boldogabb világban élnénk, ez egészen bizonyos. A kamaszok nagy része ugyanis szeret mozogni. Aki nem hiszi, tegyen ki egy iskolafolyosón egy pingpongasztalt – hamarosan akkor is pingpongozó diákok fogják körülállni, ha ütőről és labdáról maguknak kell gondoskodniuk. A jó idő beköszöntével pedig nincs az a bekockult, mobilon csüngő fiútársaság, amelyik egy-egy nem szakszerű helyettesítés alkalmával ne könyörögne azért, hogy kimehessen focizni. Azonban ahogyan a kötelező bent tartózkodás nem egész napos iskola, úgy a mindennapos testnevelés sem mindennapos sportolás. A testnevelő tanárok leleményessége határtalan, de az utcai cipővel használt iskolafolyosón való gimnasztikázást (ahol még az oldalsó kartartás is komoly akadályokba ütközik a helyszűke miatt) vagy az Egerszegi Krisztináról szóló portréfilm megtekintését nem neveznénk az egészséges életmódra nevelés hatékony módjának. Bár utóbbihoz legalább nem kell átöltözni, ami öltözők híján megint csak nem kis kihívás.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kötelező hit- és erkölcstannal is a kötelezőség a legfőbb probléma (amellett, hogy növeli az óraszámot, így a diákok terhelését). Arról nincs vita, hogy egy jól működő társadalomhoz erkölcsileg tudatos állampolgárok kellenek, a maga teljességében megélt, boldog egyéni életnek pedig alapfeltétele nemcsak a fizikai, hanem a pszichés és lelki kondíció folyamatos karbantartása is. Az is bizonyos (az én tapasztalataim legalábbis azt mutatják), hogy mind az egyes egyházak lelkészei és hittantanárai, mind az erkölcstant tanító kollégák lelkiismeretesen igyekeznek ezt az időt a diákok épülésére felhasználni. Az iskolák többsége azonban eddig is nyitva állt az egyházak előtt, ahol eddig erre igény mutatkozott, eddig is lehetett szabadon választható hittan foglalkozásokat szervezni, bár úgy tűnik, hogy a hitélet valódi terepe az az egyházközösség, ahová a hívő családok kötődnek, ezen nem sokat változtat a kötelező hit- és erkölcstan. Mindemellett nem nagyon van olyan tantárgy, amelynél ne lenne mód etikai kérdések megvitatására. A testneveléstől a fizikán és a történelmen át az irodalomig számos olyan téma adódik, ami erre teret enged. De ehhez megint csak egy olyan kerettantervre volna szükség, ami lehetővé teszi az elmélyült munkát, az önálló véleményalkotást és az interdiszciplinaritást, vagyis a hagyományos tantárgyi keretek fellazítását.

Elsőáldozó 1946-ban
(Forrás: FORTEPAN / Lissák Tivadar)

Sokan, sokféleképpen gondolkodunk arról, milyennek kellene lennie a közoktatásnak. Az azonban egészen bizonyos, hogy egy olyan oktatáspolitika, amelyet a gyerekek fizikai, szellemi, lelki szükségletei és az ország jövőjének érdeke helyett a jelen politikai céljai határoznak meg, kudarcra van ítélve, és hosszútávon teljes anyagi és morális csődhöz vezet.

Cikksorozatunk első része