Borbándi Gyula 1951 és 1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1951-ben részt vett az emigránsok által szerkesztett Látóhatár folyóirat megindításában, később ennek főmunkatársa, majd főszerkesztője, 1958 és 1990 között pedig az Új Látóhatár felelős szerkesztője, de úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai – olvasható az özvegy, Juhász Olga megbízásából az MTI-hez eljuttatott közleményben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az MTI Sajtóadatbank összeállítása szerint Borbándi 1919. szeptember 24-én munkáscsaládban született Budapesten. A közügyek és az irodalom iránti érzékenységet fiatal korából hozta magával, rendszeresen olvasta a népi írók műveit és részt vett a Széchenyi Szövetség falukutató munkájában, a szervezetnek alelnöke is volt. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemet munka mellett végezte el, 1942-ben szerzett jogi diplomát. 1941 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője volt, közben 1942-45-ben katonai szolgálatot teljesített.

A Nemzeti Parasztpárt Kovács Imre nevével jelzett irányvonalához csatlakozva kapcsolódott be a politikai életbe. 1949 januárjában a politikai mozgástér beszűkülése miatt hagyta el Magyarországot. Rövid ausztriai tartózkodás után Svájcban telepedett le, majd 1951 nyarán Münchenbe költözött. Ettől az évtől 1984 szeptemberéig Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa, 1979-84 között a magyar osztály helyettes igazgatója volt. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár című folyóirat megindításában, amely a nyugati magyar emigráció meghatározó szellemi műhelyévé vált. 1953 januárjától a folyóirat főmunkatársa, 1957 novemberétől egyik szerkesztője, 1958 júliusától 1989 végéig az Új Látóhatár felelős szerkesztője volt. (A folyóirat archívuma tavaly digitális formában is elérhetővé vált.)

Borbándi Gyula
(Forrás: mek.oszk.hu)

A Hontalan Írók PEN Központja német nyelvterületi csoportjának 1970-től tíz éven át volt alelnöke. Publikált az Irodalmi Újságban, a Katolikus szemlében, a Magyar Híradóban, a Bécsi Naplóban, a Szivárványban, a Nyugati Magyarságban, az Életünkben, és az Ungarn-Jahrbuchban, utóbbinak 1991-től szerkesztőségi tagja volt.

Először 1987-ben látogatott haza, a rendszerváltást követően idehaza is publikált. 1990-92-ben a budapesti Hitel védnökségének tagja, 1991 és 2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja, 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja, 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja is volt.

Munkáiban főleg irodalomtörténeti, történelmi és politikai kérdésekkel foglalkozott, amelyek nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai. A hetvenes évek elején kezdte el írni a magyar népi irodalom és mozgalom bemutatását és értékelését, a kiadási lehetőségekre tekintettel német nyelven. A magyar népi mozgalom című kötet német változatát 1976-ban Münchenben, a magyar változatot 1983-ban New Yorkban adták ki – Budapesten csak 1989-ben jelenthetett meg.

A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című munkája, a külföldre szakadt magyar politikusok, írók tevékenységének lexikális alaposságra törekvő összefoglalása Bernben 1985-ben, Budapesten 1989-ben látott napvilágot. 1987-ben jelent meg a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, majd 1992-ben az évtizedes gyűjtőmunka eredményeit összegző Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. 1997-ben adták ki a Magyar politikai pályaképek 1938–1948 című, több mint háromszáz politikus életrajzát tartalmazó könyvét. 2003-ban jelent meg a Két világban. Életem és pályám című kétkötetes önéletrajza.

A rendszerváltás után, 1991-ben három elismerésben is részesült: megkapta a Magyar Művészetért Díjat, a Pro Cultura Hungarica kitüntetést és a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. 1992-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Nagy Imre Emlékplakettet vehetett át. A Széchenyi-díjjal 1999-ben tüntették ki „esszéírói, történészi munkásságáért, a nyugati magyar emigráció kutatásáért”. 2000-ben a Magyar Örökség kitüntető címét kapta meg, 2007-ben Hazám díjjal tüntették ki. 2011-ben példaértékű irodalmi, történészi életműve elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkereszt a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.

Borbándi Gyula életfilozófiáját egy interjúban így foglalta össze: „Mindig az elérhetőre törekedtem, és nem kínoztam magam megvalósíthatatlan vagy reménytelen dolgokkal. Ragaszkodtam a családomhoz, azokhoz az embertársaimhoz, akik szerettek és akiket szerettem. Békére és belső harmóniára vágytam, nem volt bennem semmilyen küldetéstudat, de mindig igyekeztem nemcsak a magam javára, hanem a köz hasznára is dolgozni.”