Már többedéves angolszakos hallgatók voltunk, amikor végre egyszer két barátomnak sikerült rávennie, hogy menjek el velük Géher István műfordítás-szemináriumára, ahová ők régóta jártak. Innentől aztán nem volt választás: a szerda este hattól fél nyolcig szent időpont lett jó sok évre.

Minden héten másvalaki hozott fordítást, ő felolvasta-előadta, utána pedig általában egy-két oldalt betűről betűre rendesen kiveséztünk. Néha, év elején, a legnagyobb fordítók megjelent munkáival is ugyanígy elbántunk. – És hát, nekünk legalábbis úgy tűnt, azokban sem volt kevesebb a hiba, mint a mieinkben. (Mint azóta megtudtam, ez már harminc éve így ment minden szerdán.)

Géher István (1940–2012)
(Forrás: angolpark)

Volt ott minden, Shakespeare-szonettől steampunk novelláig, Joyce-írástól Ali G-jelenetig. Egyszerre tanultuk meg a szorosnál is szorosabb szövegolvasást, hasznos módon kritizálni egymást, és hogy mikor kell a fordítónak egy szójátékot feladni, és esetleg más helyen bepótolni.

Kiderült, hogy talán az egyik legnehezebb dolog a jól elhelyezett káromkodást valóban jól fordítani: meg kell tartani a képet, de illenie is kell a beszédhelyzethez. Meg...? Rá...? Ki...? Többször is előfordult, hogy 5–10 perce vitatkoztunk (csupa huszonéves) egy fuck-on, hogy most hogy is kéne, és akkor a legnagyobb tanácstalanság közepette ő valami olyan felvezetéssel, hogy „És mit szólnátok ahhoz, hogy...” bemondta a megoldást. Akkor vált világossá, hogy a közel 70 éves Géher István bizonyára mindennap utazik villamoson, érdeklődéssel hallgatja, hogy hogyan káromkodunk, és egy természetes mosollyal mentális jegyzetet készít róla, és utána, amikor kell (például a műfordításórán), előhúzza. Máshogy nem lehetett.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Shakespeare-elemzéseit olvasva vagy hallgatva előfordult, hogy a lázadó ifjú tiltakozni kezdett bennem, hogy de hát ez elavult, vagy nem is így van. Gondolatmeneteinek koherenciáját, paradoxonainak és szójátékainak meggyőző erejét jelzi, hogy a végére mindig leszerelt: mégiscsak neki van igaza, ha nincs is – erről a darabról épp úgy kell beszélni, ahogy ő. Aki kételkedik, mert még nem olvasta (vagy hallotta rádióban) a Shakespeare-esszéit, az bizonyosodjon meg róla. Tanulságos – főleg irodalmároknak, a többiek meg úgyis élvezik majd.

Emlékszem az egyik előadására, ahogy mondja, hogy képzeljük el, mi járhat Macbeth fejében, amikor a hamarosan elkövetendő gyilkosságot úgy látja lopakodni, mint ahogy „Tarquinius rabló lépteivel / megy, kísértetként, célja felé”. És egyre jobban lovalja bele magát, és mondja, hogy képzeljük el, ahogy áthalad egy termen, kinyitja az ajtót, keresztülhalad azon a termen is, és már nyitja is a következő ajtót, és így tovább, és így tovább, és a lépteiben, és az ajtók sorozatos nyitásában már benne van, ahogy Lucretiát erőszakolja... Akkor egy pillanatra láttuk, amit Macbeth, Shakespeare és Géher látott.

Macbeth látja Banquo szellemét
(Forrás: Wikimedia Commons / Théodore Chassériau)

Néhány éve ment a tévében egy adás mesterekről és tanítványokról. A stúdióban Géher István és már befutott költő-műfordító tanítványai ülnek. Mindenki a mestert dicséri – a dicséretek őszinték, de azért mégis kicsit kínos az egész –, és akkor megkérdezik őt, hogyan látja ezt a mester-tanítvány viszonyt. Mire ő valami olyasmit mond, hogy azt szereti a legjobban az óráiban, hogy mindig tanul valamit a tanítványaitól. Ezt meg is írta Shakespeare-könyvében:

A Shakespeare-könyv adatai:
Géher István: Shakespeare. Corvina Kiadó, Budapest, 1998.

„Így gondolkozom, így dolgozom: leéltem egynéhány évtizedet Shakespeare-rel (képletesen) egy koponyában, összeolvastam róla (valóságosan) egy könyvszekrényre valót. (...) Amit tudunk, mint mulandóságunkban a ránk örökített idő, mind mi vagyunk; vettük, ahol találtuk, és adjuk máris tovább, legjobb tudásunk szerint. Oda és vissza: tanulunk tanítványainktól, hogy legyen mire tanítanunk mestereinket. Mesterségünk szelleme, lévén természete társas, a gondolkodó együttlét közegében érzi otthon magát. Eleme a kölcsönösségével honosító és idegenítő gondolatközösség.”

Géher István 70. születésnapján volt tanítványai és kollégái előadnak egy jelenetet Nádasdy Ádám új Lear király-fordításából
(Forrás: angolpark)

A születésnapi kötet adatai:

 Kinek teszel milyen hitet / Who to Believe Expecting What. Ünnepi kötet Géher István 70. születésnapjára. Szerk. Pikli Natália. ELTE Papers in English Studies. Anglisztika Tanszék, Angol-Amerikai Intézet, ELTE BTK, 2010.

A két éve, Géher István hetvenedik születésnapjára megjelent kötet több mint kétszáz szerző és köszöntő nevét tartalmazza. Költők, műfordítók, szerkesztők, színháziak, nyelvészek, tanárok, anglisták, és ezek tetszőleges kombinációi. A legidősebb Göncz Árpád, a legfiatalabbak pedig talán mi a barátaimmal, a tanítványok harmadik vagy negyedik generációja.

Mindannyian tőle tudjuk: „Ahhoz, hogy társam legyél, olvasó, nem szükséges a nevemet megjegyezned: elég, ha továbbgondolod a gondolataimat”. Annyit talán megengedhetünk magunknak, hogy mi a nevét se feledjük.