Az elmúlt években egyre nagyobb figyelem irányul a siket közösségekre és a jelnyelvekre. Azonban meglehetősen keveset tudunk a siket családba születő halló gyerekek speciális helyzetéről. Ezért mindenképpen hiánypótló a Tarinameri (A történetek tengere) című 2011-es finn dokumentumfilm, amely az érintettek visszaemlékezései és eredeti családi videofelvételek segítségével kísérli meg bemutatni ennek a csoportnak az életét és jellegzetes problémáit. Celen Riia filmje egy nagyon zárt világba enged betekintést, megdöbbentő sorsok és különös nyelvi helyzetek tárulnak fel előttünk.

Tengernyi történet
(Forrás: Wkimedia Commons / Kharlosluz / CC BY-SA 3.0)

Szitkokért fánkot

Összetett, ellentmondásos világba csöppenünk a filmben. A számos vidám történet mögött komoly identitáskérdések rejtőznek. Míg a film első felében inkább jópofa sztorikat hallunk, a második része már komolyabbra fordul, a megkérdezettek elfojtott haragról és kirekesztettségről számolnak be. Az interjúalanyok különbözőképpen küzdöttek meg speciális élethelyzetükből adódó problémákkal, a történetek végkicsengése mégis nagyon hasonló.

A film első részében sok humoros vagy keserédes sztori elhangzik. Az egyik interjúalany például arról mesél, hogy olykor ki is használta szülei siketségét. Egyszer például az iskolából hazafelé menet barátaival betértek a helyi kisboltba, ahova éppen akkor érkezett friss fánk. Mivel semmi pénz nem volt nála, és az iskolatársaitól sem akart kölcsönkérni, arra gondolt, fogadást köt velük, hogy ő bármit mondhat az apjának, akárhova is „küldi” el, az apja semmit sem fog reagálni. Ha tényleg így lesz, akkor meg kell hívniuk egy fánkra és egy üdítőre. Hazamasíroztak, és ő tényleg hiába szórt válogatott szidalmakat a háttal álló apjára, az meg sem rezzent. Így jutott hát a szemfüles (és szemtelen) kisfiú ingyen fánkhoz.

A jól megérdemelt fánk?
(Forrás: Wikimedia Commons / Angeldm / CC BY-SA 3.0)

Az is nagyon érdekes, ahogy a tágabb család, illetve a hatóságok viszonyultak a helyzethez. Általában az volt a jellemző, hogy a rokonság elfogadó volt. Mivel jelelni nem tudtak, papírt és a tollat ragadtak, és akár egész este élőben „cseteltek” egymással.

A tágabb környezet azonban már nem volt ilyen megértő, különösen a gyerekvédelem nem hagyta élni a siket szülőket. Emellett az orvosok és a tanárok is nyíltan, a gyerek(ek) füle hallatára süketnémának és retardáltnak nevezték a szülőket. A filmben minden megkérdezett azt tartotta a legnehezebbnek, hogy már gyerekfejjel sok sértést és gúnyolódást kellett végighallgatniuk, amikről nem beszélhettek a szülőknek. Sokszor próbálták is eltitkolni mások sértő megjegyzéseit. Különösen fájó volt, ha ezek a szurkálódások valamilyen közeli rokon vagy barát szájából hangzottak el. Ugyanakkor a hatósági személyek véleménye is sokat rontott a helyzeten. A tudatlanságból, tájékozatlanságból származó sértések a halló gyerekeknek sokáig elhúzódó traumát okoztak, amelyet különbözőképpen dolgoztak fel. Az egyik hölgy arról mesél, hogy Astrid Lindgren Harisnyás Pippi című könyvét olvasta terápiaként. Ha valami bántotta, újra és újra nekiállt a történetnek, mert a kifordult világban élő bátor kislány sztorija erőt adott neki.

Az erős kis Pippi
(Forrás: Wikimedia Commons / Smerikal / CC BY-SA 3.0)

Egy másik családban a hivatallal való összeütközés egész komoly következményekkel járt. Az apuka többször bajba került kíváncsisága miatt. A boltban mindent megnézett, és miközben kezébe vette, szemlélte a dolgokat, a szeme nagyon csillogott, és forgatta a fejét, hogy valakivel megoszthassa a felfedezéseit. Emiatt sok helyen azt hitték róla, hogy lopni akar. Egyszer le is tartóztatták, amikor az éjszaka közepén elment megnézni a faluban egy tűzesetet. A rendőrök a csillogó tekintetű ámuló-bámuló férfit ugyanis piromániásnak hitték...

„A halló mondta”

A halló gyerekek családon belüli státusza nagyon változó volt. Ahol a többi testvér is siket volt, a halló gyerekre nagy felelősség hárult. Neki kellett például telefonon ügyeket intéznie, anélkül, hogy valaha is hallotta volna, milyen a hivatalos nyelvhasználat. Ebből adódott, hogy a hivatalban telefonbetyárnak gondolták a hívót, és néhány mondat után letették a kagylót.

A szülők által nyújtott nyelvi példa mindenképpen meghatározó volt. Az egyik interjúalany például arról beszél, hogy a siketek által használt finnt tartja az anyanyelvének, hallássérült anyjával ugyanis ezen érintkezett, a jelnyelvet igazán sohasem tanulta meg. Anyja még altatódalt is énekelt nekik, a dalocska biztonságot és melegséget jelentett a gyereknek, csak később jött rá, hogy anyja valójában nem érzi a dallamot.

A filmben szereplők legfájóbb emlékei mégsem a kívülállóktól érkező bántó megjegyzésekhez kapcsolódnak, hanem a szüleik keserű félmondataihoz. A vita hevében sokszor vágták halló gyerekeik fejéhez, hogy „ezt te nem értheted, mert hallasz”. Persze olyan is megesett, hogy a siket házaspár veszekedése közben az anyuka végső érvként húzta elő azt, hogy a „halló mondta”, tehát az úgy van, mert a gyerek többet tapasztal a világból, mint ők. Ebből a felemás helyzetből adódik, hogy a családban kívülállónak érezték magukat a gyerekek, vagy azért, mert nem tanulták meg a jelnyelvet, vagy azért, mert ők a külvilággal is érintkeztek. Ugyanakkor életük későbbi szakaszában szinte kivétel nélkül visszatértek a jelelő közösségbe, mivel ez jelentette számukra az otthont.

A legtöbben arról számoltak be, hogy sokszor kívánták, bárcsak ők is siketen születtek volna, mert igazságtalannak érezték, hogy ők hallanak, míg szüleik nem. Másrészről akkor nem kellett volna olyan sok szörnyű megjegyzést végighallgatniuk. Emellett azt is kiemelik a siket családba született halló gyerekek, hogy nem volt igazán gyerekkoruk, hamar fel kellett nőniük. Egész kis koruktól fogva tolmácsoltak a szüleiknek. Nemcsak hivatalos helyzetekben kellett olyat hallaniuk, ami nem nekik való volt, hanem a baráti beszélgetéseken is, amelyeket szintén nekik kellett hangzó nyelvre átültetni. Az egyik férfi például azt mesélte, hogy tízévesen apja részeg horgászcimborájának történeteit tolmácsolta esténként.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A traumákon mindenki máshogy tette túl magát, Birgitta Wallvik könyvet írt, Päivi Rainò szakdolgozatot és cikkeket a siketek finn nyelvhasználatából, volt, aki terapeuta lett, mivel a szenvedések empatikussá tették. A jelnyelv akkor is az identitásuk része lett, ha ők maguk nem jelelnek. Päivi Rainò ezt a következőképpen fogalmazta meg: „ma is megérzem, ha valaki a közelemben jelel, például a szomszéd szobában vagy mögöttem a buszon, még akkor is ha nincs hangja. Egy bizonyos suhogás van a levegőben. Gyönyörű!”