A Rénhírek fellegvárának őrtornyából kitartóan fürkésszük a messzi (közeli és távoli) kelet végtelen tájait ‒ vajon hová vezetnek őseink lábnyomai, honnan indultak, s merre tartottak vándorlásuk során? Találtunk már nyomokat Nyugat-Szibériában, és kicsit közelebb, a Dnyeper és mellékfolyói partján is.

Most az Isim és a Tobol folyóktól a Dnyeper és az Ingul vizéhez vezető nagy utazás egyik közbenső állomására fókuszáljuk messzelátó távcsövünk lencséjét. A szamarai Volga-kanyart pillantjuk meg múltba néző eszközünk lencséjében, és az egykor ott tanyázó magyarokat. Szórványos régészeti emlékeik már évtizedek óta ismertek, de a kép csak most kezd összeállni. Egyre élesebben látjuk daliás elődeinket napközben a folyó menti fövenyen mokány lovaikat ugratni, s a holdfényes Volga parti estéken Emeséik oldalán álmosan andalogni.

A nagy folyó ködös emléke

Egykor volt történetírók több folyót is emlegetnek őseink vándorlásával kapcsolatban. Mindenhol és össze-vissza. Olvastak és hallottak ezt-azt, próbálták megérteni, de rendes térképük nem volt, amin ellenőrizhették volna adataikat. A honfoglalás előtti eseményekhez időben legközelebb (i. sz. 950 k.) Bíborbanszületett Konstantín bizánci császár műve, a De administrando imperio áll.

A jó nevű szerző műve 38. fejezetében (A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak) leírja az „Etelküzü nevezetű helyek” folyóit:

A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch (Dnyeper), második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz (Dnyeszter), negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.

A leírás pontos, helyes sorrendben tartalmazza a Fekete-tenger melléki füves övezet folyóit keletről nyugat felé haladva. Hurrá, tudjuk merre volt Etelköz! A művet tovább olvasva, rövidesen eljutunk a 40. fejezetig (A kabarok és a türkök törzseiről). És ott ezt olvassuk:

Azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik…

És akkor már semmit sem tudunk. Ha Etelközben öt folyó volt, akkor a tájegységet miért éppen egy hatodik folyóról, az Etelről nevezik el? Illetve, ha Etelközben csak egy folyó volt, annak miért van két neve?

A magyar történetírás ezt a problémát nagyon egyoldalúan kezelte: csakis arra koncentrált, hogy az ellentmondásos adatokból valahogy megpróbálja Etelköz helyét megállapítani. A kutatás sokáig abban is egységes volt, hogy a De administrando imperio magyarokra vonatkozó összes adatát a Bizáncba látogató magyar vezérek, Bulcsu és Termacsu meséiből eredeztette.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kapitánffy István azonban 1997-ben azt bizonyította, hogy Konstantín művének megírását megelőzte a császári irattár vonatkozó dokumentumainak összegyűjtése, és a magyarokat tárgyaló rész is szinte kizárólag korábbi feljegyzéseken alapul. A szerző szerint „az így összegyűlt anyagot a császár vagy egy szerkesztő rendezte, felületesen »modernizálta«”.

Az egyik megtalált iratban az állhatott, hogy a magyarok Etelközben laktak, ahol öt folyó található (38. fej.). A 40. fejezetben pedig azt olvassuk, hogy mégsem ott, hanem az Etel folyó mellett. Ez az adat nyilván egy másik följegyzésből származik. A történetiség iránt érzéketlen, az idő múlását meg nem értő császári szerkesztő a két különböző hírt ugyanarra a területre vonatkoztatta, és az ellentmondást feloldandó, a 40. fejezetbe beleírta, hogy a folyónak, amelynek mentén egykor a magyarok éltek, két neve volt: Etel és Küzü. A különböző korú források összedolgozása, az idősíkok összezavarása akkoriban általános jelenség volt, a muszlim geográfusok is rendre elkövették (lásd a leírást a magyarok határairól, pl. Ibn Rusztánál és Gardízinál). Bizáncban tehát tudták, hogy a magyarok valaha az Etel – más forrásokban Etil, mai nevén a Volga mellett éltek.

Ugyanezt tudta Anonymus is. És szintén nem értette, szintén összekombinálta más forrásból származó információival is. Anonymus hallott a Don folyóról is:

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernek hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival…

A leírásban szerepel a ’magyar’ népnév (Dentü-mogyer) és a Don folyó, azt azonban nem írja Anonymus, hogy a magyarok a Don mellett laktak volna. Másutt az Etelről ír, és ez az Etel nem a Don, de még csak nem is a Dnyeper, hanem egyértelműen a Volga:

…a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. … Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak.

A fenti részletből következően Anonymus sejthette, hogy az Etel valahol az orosz föld közelében folyik, azt pedig bizonyosan tudta, hogy arrafelé van egy Szuzdal nevű fejedelmi székváros, és ezt a két információt összekombinálva írta le, hogy a magyarok Szuzdal érintésével jöttek hont foglalni. A város említéséből következik, hogy az Etel néven ismert folyók közül ez az Etel csak a Szuzdaltól kb. 140 kilométerre csordogáló Volga lehet. Szuzdal egyébként csak 1157-ig volt fejedelmi székhely, Anonymus idején már nem, de hát akkoriban ritkásan szállingóztak a hírek. Az viszont, hogy a magyarok Szuzdalnak kanyarodtak volna, aprócska butaság. Bizonyosan nem kerültek akkorát.

Mellesleg Anonymus azt is tudta, hogyan szoktak a magyar deszantosok átkelni a folyókon. Talán az ő idején még a hadseregben rendszeresítve voltak a kétéltű átkelőtömlők, avagy olvasta János diakónus leírását a kalandozók tömlőháton végrehajtott velencei támadásáról.

A Volga folyó emlékét később Kézai Simon felülírta. Nála az Etil a Don:

A Don Szcítiában ered, s ezt a magyarok Etülnek nevezik, de amint a Rifei hegyeket átszelvén előfolyik, Don a neve, végül is a síkságra kiérvén az alánok földjén fut…

Kézainál szinte semmi sem stimmel: a Don nem a „Rifei hegyekben” ered (lett légyen az a Kaukázus vagy akár az Urál – így sem, úgy sem passzol), és nem „az alánok földjén fut”. A régészeti adatok alapján az ősmagyarok vándorlásuk során nem érintették Dentü-mogyeriát, vagyis a Don alsó folyásvidékét.

A történeti források áttekintése után lássuk, vajon a Volgának melyik szakaszán kelhettek át vándorló őseink! Legvalószínűbb, hogy a szamarai Volga-kanyarnál, ahonnan egyre több magyaros jellegű régészeti lelet kerül elő:

A szamarai Volga-kanyar

A Kazany városa után pár kilométerrel dél felé forduló Volga Uszolje településénél ütközik bele a Zsiguliba, másik nevén a Zsiguli hegyekbe. Kénytelen egy nagy fordulatot leírni, hogy kikerülje. Az u betűre hajazó kanyar Szizrany városánál ér véget.

Az Alsó-Volga vidéke az orosz történelem nagy eseményeiből ismert. A 17-18. századi parasztlázadások mind a Volga mellékén robbantak ki. 1773-ban a városok közül Szamara állt elsőként Jemeljan Pugacsov felkelése mellé.

A forradalmi hagyományok tovább éltek. Ezen a tájon született Vlagyimir Iljics Uljanov, a szimbirszki tankerület igazgatójának fia, aki később Lenin néven szép karriert futott be. (A KLIK-nél tudják ezt? Figyelni kell a kádergyerekeket!) Szülővárosa, az egykori Szimbirszk neve 1924 óta Uljanovszk. A Volga-kanyar visszafordulásánál található Szamara, Lenin és az Uljanov család lakóhelye 1889–1893 között. A város a szovjet időkben nagy szülöttének, Kujbisevnek a nevét viselte. Miként a Szamaránál épült nagy gát is a kujbisevi vízi erőmű néven vált ismertté. Elképzelhető, hogy a felduzzasztott víz mennyi régészeti emléket semmisített meg a Volga két partján. Most már tudjuk, hogy magyar emlékeket is.

Mordvinok a szamarai Volga-kanyarnál
A népszámlálási adatok szerint a szamarai kanyarulat nagy városaiban mordvin nemzetiségű kisebbség is él (Szamara: 12542 fő – 1,14%, Togliatti: 12356 fő – 1,78%, Uljanovszk: 7641 fő – 1,3%). A mordvinok a nyugat felől betelepülő oroszok miatt kezdtek a középkor évszázadaiban keletre vándorolni. De ott is utolérték őket.

Az 1960-as években a nagy kanyar kezdeténél álmosan és porosan elterülő Sztavropol (nem keverendő össze a Kaukázus északi előterében ma is Sztavropolnak nevezett várossal, Mihail Gorbacsov ott volt megyei párttitkár, nem a Volga melletti Sztavropolban) új nevet kapott: az olasz kommunista vezető után egyszer csak Togliattiként tűnt fel a térképeken. Sok ember érkezett, hatalmas épületeket emeltek, nagy hajók és hosszú vonatok hozták Itáliából a gépeket, és az új gyár elkezdte ontani az autókat. Mivel Lenin szelleme még mindig ott lebegett a volgai táj fölött, először úgy gondolták, a Togliattiban gyártott autók neve legyen Vilszto (megfejtés: V. I. L(enin) + szto ’100’ – mivel Lenin az autógyár felépítése előtt éppen száz éve született). De aztán valaki kinézett az ablakon, meglátta a Volga túlpartján a Zsiguli hegyet, és azt mondta: elvtársak, nem kell ez a személyi kultusz, legyen az autó neve Zsiguli. És lőn. Ezt a nevet azonban a külföldi vásárlók nehezen tudták kiejteni. Ezért a nevezett elvtárs ismét kinézett az ablakán, és megpillantott egy fából készült, régi típusú volgai vitorláshajót, egy Lagyját a vízen. És hogy a külföldiek is ki tudják mondani, Lada lett az autó új neve. Ez a hajótípus látható az autó emblémáján is:

A szamarai táj átalakítása nem az autógyár építésével kezdődött, hanem a Volga felduzzasztásával. A kujbisevi erőmű 20-30 méterrel emelte meg a vízszintet. Ezzel nemcsak régészeti lelőhelyek semmisültek meg, hanem eltűntek azok a gázlók is a folyón, amelyek évezredek óta vonzották ide az embereket, és forgalmas utak találkozásává tették ezt a vidéket. A legjobb átkelőhely a kanyar alsó végénél, a mai Szizrany város környékén volt.

Az első leletek Szamara közeléből

A keleti magyarság első és máig legfontosabb leletegyütteséről, a Káma menti Bolsije Tiganiban talált temetőről 1976-ban jelent meg az első publikáció. Egy évre rá G. I. Matvejeva közzétette a szamarai körzetben talált nyemcsankai sír leleteit. A sírban szablyát és kerekaljú kengyelt találtak, valamint lószerszámhoz tartozó szíjelosztó veretet, és egy olyan függesztőfüles övveretet is, amelynek levélmotívumai Bolsije Tigani temetője és a Baskíriából ismert karajakupovói és kusnarenkovói régészeti kultúrák felé vezetnek.

Ezután évekig nem találtak semmi magyart Szamara környékén. Megnézték a szamarai múzeum raktáraiban, hátha van még valami. És volt. Aztán jöttek az újabb leletek is. Jelenleg mintegy 10 temetkezés és néhány szórványlelet tartozik abba a 9. századi körbe, ami a magyarokhoz kapcsolható. A lelőhelyek a Szok és a Szamara folyók mellett, az erdő és a sztyeppövezet határán találhatók.

Még egy-két lelőhely

Palimovka falu mellett 1988-ben mezőgazdasági munkák során találtak egy női sírt. Régészek csak 1995-ben jutottak el a helyszínre, a sír helyét már nem lehetett rekonstruálni, annyi azonban bizonyos, hogy környezetében nem volt több temetkezés. Az arab dirhemek, a „szaltovói típusú” gyűrűk a 9. század első felére datálják a sírt. A különleges formájú veretek nem rendelkeznek pontos párhuzammal, de a magyar kultúrkör felé mutatnak. A sír publikálói Bolsije Tiganiból idéznek hasonló motívumú veretekkel díszített női fejdíszt.

Magányos sír az 1997-ben talált lebjazsinkai is. A lelőhely a Szok folyó partján terül el, kb. 40 km-re Szamarától. A nomád pásztor teljes fegyverzetében őrizhette nyáját, úgy is temették el: nyílcsúcsokkal, harci baltával. Ma is azt látjuk a tévében, hogy a pásztorok felfegyverkezve járnak – lakjanak Dél-Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában. Csak a fegyverzet uniformizálódott: mindenkinél Kalasnyikov van.

Az elhunyt öltözetéhez és felszereléséhez tartozott még egy „szaltovói típusú” gyűrű és fülbevaló, egy tömör bronz karperec, karikás zabla, valamint egy vasból készült függesztőfül, talán a tegezé. Ezek így együtt egy nagyon magyar nomád vitézre utalnak.

2008-ban igen vékony 9. századi kultúrréteget is találtak a Vlaszty Truda (Munka Hatalma) nevű falu mellett. A magyaros jellegű leleteket összefoglaló D. A. Sztasenkov szerint ez arra utal, hogy az errefelé nomadizáló őseinknek itt csak ideiglenes nyári szállásaik voltak. Ugyanerre következtethetünk a magányos temetkezésekből is.

Határvidék

A területeik határán található Szamara környéki gázlókat ismerhették az ősmagyarok is. Amikor – talán besenyő nyomásra – elindultak nyugat felé, feltehetőleg valahol itt úsztatták át a Volgát. Az útvonalat Türk Attila térképén követhetjük:

V. A. Ivanov már 1995-ben megjelent művében úgy értékelte, hogy a Szamara környéki 9. századi magyar jellegű leletek (akkor még csak Nyemcsanka és Romasino lelőhelye volt ismert) a Kárpát-medencébe vezető útvonal egyik állomását jelölik ki. A szerző 1999-ben önálló kötetben is foglalkozott a témával.

Úgy tűnik, hogy elődeink mindig az erdő és a füves legelők határán igyekeztek megtelepülni. (Lám, már akkor is két világ határán sodródó Kompország voltunk…, lásd Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára – „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” A révészt mi fizetjük…)

A vándorlás útvonala is feltehetőleg ebben az átmeneti sávban keresendő. Tehát a magyar törzsek északról kerülhették meg a kazár felségterületeket. Így jutottak a szamarai Volga-kanyartól a Dnyeper és bal parti mellékfolyóinak vidékére. Onnan pedig már csak egy ugrás a Kárpát-medence.

Irodalom

Az idézett források innen származnak: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Györffy György. Budapest, 1975.

Иванов, В. А.: Мадьярский путь на Запад. In: Культуры степей Евразии второй половины I тысячелетия н. э. Самара, 1995.

Иванов, В. А.: Древние угро-мадьяры в Восточной Европе. Уфа, 1999.

Kapitánffy István: Konstantinos magyarokra vonatkozó tudósításainak forrásai. Antik Tanulmányok 43 (1999) 283–285.

Матвеева, Г. И.: Погребения VIII‒IX веков у разъезда Немчанка. In: Древности Волго‒Камья. Казань, 1977.

Перепелкин, С. Б., Сташенков, Д. А.: Палимовское погребение. In: Культуры степей Евразии второй половины I тысячелетия н. э. Самара, 1995.

Сташенков, Д. А.: Памятники мадьярского круга в Самарском Поволжье. In: Форум Идель‒Алтай. Казань, 2009. 228‒229.

Сташенков, Д. А., Турецкий, М. А.: Погребение эпохи раннего средневековья у хутора Лкбяжинка (К вопросу об этнокультурной ситуации в Самарском Поволжье в IX в.) In: Охрана и изучение памятников истории и культуры в Самарской области. Вып. 1. Самара, 1999.

Türk Attila: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Doktori (PhD) disszertáció. Kézirat. Szeged, 2011. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1167/

Köszönet Türk Attilának a segítségért.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése