Nagyon kevesen vannak azok, akik még sohasem káromkodtak. Szinte mindenhol halljuk, olvassuk, vagy mondjuk őket, lépten-nyomon kapcsolatba kerülünk velük. A magyart mint idegen nyelvet tanulók rögtön a híresen cifra magyar káromkodásokra kíváncsiak, és a gyerekeket is nagyon érdekli ez a téma. Már csak azért is, mert tabu: nem szabad hallaniuk, tilos mondaniuk – valahogy mégis megtanulják valahol.

Hogy az a...
(Forrás: sxc.hu/Rene Asmussen)

Ha definiálni szeretnénk, a káromkodás szoros értelemben a mások kárának, sérelmének, veszteségének kívánása; átkozódás; illetve vallással kapcsolatos személyek, tárgyak, helyek és más szent dolgok hiábavaló emlegetése is annak minősül (istenkáromlás). Tágabb értelemben ide sorolhatunk minden indulatos kifakadást, trágár beszédet, szidást, „beszólást”.

Hányféle káromkodást ismerünk?

A káromkodásoknak vannak kiváltó okai és funkciói is. Hogy milyen szituációkban hangzanak el? Kedveskedő káromkodásról, lágyan omló átkozódásról még biztosan nem hallottunk.

Először is kiválthatja egy negatív esemény elszenvedése, amit általában mi okozunk saját magunknak. Öncélú káromkodásnak is hívhatjuk, amikor véletlenül az ujjunkra ütünk a kalapáccsal, nem a szögre, és ennek következtében hagyja el a szánkat egy-két válogatott kifejezés. Vagy leejtettünk egy poharat, és az összetört a konyhakövön. Vagy nekimegyünk a rosszul elhelyezett asztal sarkának, és a combunkban érzett fájdalomtól összegörnyedünk. A káromkodás ebben az esetben elviselhetőbbé teszi a fájdalmat, oldja a váratlan stresszt.

Másik eset az, amikor valaki kárt okoz nekünk. Ekkor a kiváltó ok szintén a kár (lehet baleset, fizikai vagy érzelmi sérülés is, nemcsak anyagi veszteség), de ekkor harag is munkál bennünk a fájdalom mellett. Lehet, hogy oldja a stresszt, de a történtek elfeledtetéséhez nem elég a másik kemény megfeddése, durva leszidása. A káromkodás pedig ilyen esetben még növelheti is válaszunk agresszivitását.

Aztán vannak, akik szánt szándékkal kötnek bele embertársaikba gúnyos beszólásaikkal: ők a verbálisan inzultálók, provokátorok. Kiváltó oka, természetesen, ennek a típusú vulgáris beszédnek is van, de biztosan nem az emberszeretet az. Inkább a felgyülemlett, feldolgozatlan düh, keserűség, csalódottság. De van olyan is, aki már annyira megszokta a folytonos káromkodást, hogy ok nélkül is egyfolytában ilyen kifejezéseket mormol. Szinte észre sem veszi, ellentétben a környezetével.

Egy további szituáció, amikor a káromkodással inkább nevettetni, szórakoztatni akarnak az azokat produkálók, mintsem sértegetni. Humoristáink sokszor alkalmazzák a vulgáris kifejezéseket mondanivalójuk nyomatékosítására, viccek csattanójának erősítésére. Lehet valóságábrázoló szerepe is a káromkodásnak: a színészek, humoristák által felvett egyes szerepek, pl. egy durva figura megköveteli a megfelelő beszédstílust, cifrázó, vulgáris kifejezések használatát, különben hiteltelen az alakítás.

Elvárás is lehet a káromkodás. A focipályák nézőterén nem szurkol elég jól a közönség, ha nem nyomatékosítja a kívánságait vulgáris kifejezésekkel – persze pozitív kívánságait a csapatával, s negatív kívánságait az ellenfélével szemben. (tegyük hozzá, a csúnyán beszélő focisták ugyanakkor büntetést is kaphatnak a meccsen, ha elragadtatják magukat.) Primitív nyelvi divattá vált a bazmegnyelv: beszélője minden második vagy harmadik szava „bazmeg”. Ennek egy változata egy tévés humorműsorból is ismert „Vazze!”. A társalgás, amit a figurák folytatnak, mindig a következő mondattal zárul: „Gyúrunk, vazze?”

Lehet imidzsalkotó is a trágár beszéd: gyakran azonosítják a vagánysággal, keménységgel. Egy rockerhez vagy egy rapperhez „illik” a durva szókimondás, míg egy kifinomult művésztől eléggé lehangoló, kiábrándító ilyeneket hallani. Irodalmi művek szerzői pedig, akiket köztudottan intelligensként tartunk számon, éppen ezt használják ki: kifejezetten polgárokat szándékoznak pukkasztani az efféle nyelvhasználattal.

De a szó szoros értelmében önkéntelen is lehet a káromkodás: létezik ugyanis olyan idegrendszeri betegség, pl. a Tourette-szindróma, aminek következtében kényszeresen sokat beszél a beteg. Ezt a megállíthatatlan beszédfolyamot pedig szándékán kívül vulgáris szavakkal, káromkodásokkal tűzdeli tele.

Illik vagy nem illik?

Megérkeztünk az „illik vagy nem illik” kérdéskörhöz. Nagyon leegyszerűsítve: tulajdonképpen nem illik csúnyán beszélni semmilyen helyzetben. Társadalmilag elítélt, tabunak tekinthető minden vulgáris kifejezés és mondat, beszólás, káromkodás. Mégis érezhetően van különbség a különböző szituációkban elhangzott vulgáris beszéd megítélésében (pontosabban az elítélés mértékében).

A színterek, ahol komoly veszteségek és szankciók követik a kicsúszott csúnya szavakat: a diplomácia, a közigazgatás, a politika, az oktatás, az egészségügy és minden más hivatalos környezet. A médiában vegyes a helyzet. Igazából ott sem ajánlott káromkodni, mégis vannak olyan műsorok, ahol gyakorlatilag ez a műsor motorja (a kifütyülés ellenére is). Ezek sokszor közvetítik az előbb felsorolt színtereken elhangzott és megörökített vulgáris elszólásokat. Így lehetett és lehet sok televíziós tanúja a verbális agressziót nem nélkülöző politikai vitáknak és más konfliktusoknak. Nem mellékes, hogy a publicitással súlyosbodnak a köztiszteletnek örvendő személy káromkodásának következményei. A sor jó hosszú: presztízsveszteség, a társadalom bizalmának elveszítése, a népszerűség drasztikus csökkenése, a pozíció elvesztése, sőt akár államunk rossz nemzetközi megítélése...

A magánszférában elhangzott káromkodások általában nem járnak olyan súlyos következményekkel, mint a fent említettek, de a kapcsolatokat kétségtelenül formálják. Képzeljük el, hogy nagyszüleink mit szólnának ahhoz, ha egy vasárnapi ebéd közben keményen rákezdenénk, mert ráömlött a nagykarikás leves az új, drága ruhánkra, és a foltot valószínűleg még az intelligens mosóporok legintelligensebbje sem fogja eltüntetni.

Munkahelyi káromkodás

Már folytattak kutatásokat a munkahelyi káromkodással kapcsolatban is. A brit felmérések eredményei ellentmondani látszanak a magyar véleményeknek. A brit kutatók ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy a káromkodásnak a munkahelyen feszültségoldó, csapatépítő hatása van. Lehet úgy káromkodni a munkahelyen, hogy aztán közös nevetés legyen a vége, vagy úgy, hogy az növelje munkatársaink iránti szolidaritásunkat. Juhász Ágnes hazai pszichológus szerint ezzel szemben az agresszió szintjét növelheti a káromkodás: az agresszió ugyanis agressziót szülhet. Tehát önmagában nem elég a feszültség, a frusztráció oldásához.

A vélemények és az eredmények csak látszólag ellentétesek: a különbséget a társadalmi és kulturális különbözőség okozhatja. A társadalmi és kulturális tudás, amit a szocializáció során sajátítunk el, többek között meghatározza azt, hogyan viselkedünk a munkahelyen. Így aztán komolyan befolyásolja azt is, hogyan viszonyulunk a munkahelyi káromkodáshoz.

Valójában nem is kell az országhatárt átlépnünk ahhoz, hogy beláthassuk: a dolog nem fekete vagy fehér. Elég két eltérő jellegű munkahely vagy munkakör, két eltérő felfogású, korosztályú vagy képzettségű csapat, hogy a toleranciában, a viszonyulásokban, a kapcsolatokban különbségeket találjunk. Persze az egyéni jellemzők is árnyalják az eredményeket: például a nem, a kor, a társadalmi osztály, a káromkodó személlyel ápolt kapcsolat mélysége vagy az érzelmi vonatkozás.

A káromkodó munkahelyi pozícióját is figyelembe kell venni az ilyen típusú vizsgálatoknál. A hatalmi fölénynek látványos mutatója lehet a káromkodás. Akinek a kezében a hatalom van, úgy érezheti, joga van agresszív módon reagálni, ha netán valami gondja akad az alkalmazottjaival. Ez megfordítva természetesen nem fordulhat elő. Az alkalmazottnak nem ajánlott a főnökével szemben verbális agresszivitást mutatni, mert az bizony az állásába kerülhet.

Más szempontból nézve a kérdést, a hierarchiában magasabb helyen álló személynek, mint jó vezetőnek, példát kell mutatnia az alatta állóknak. Például azzal, hogy nem engedi meg magának a vulgáris beszédet. Többek között ilyen eszközzel tarthatja fenn a presztízsét. A finom modorral többet lehet nyerni és elérni, mint a közönségességgel – mutatják a tapasztalatok.

A kérdésre, tehát, hogy a káromkodás jótékony hatással van-e a munkahelyi légkörre, nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Az viszont biztos: ha valaki a magánszférában nem tolerálja a trágár beszédet, az a munkahelyen sem fogja.

Hogy a káromkodás, trágár beszéd már életünk számos területére beszivárgott, jól mutatja, hogy az autómentes, dohányzásmentes napok mintájára már többször hirdettek a világon káromkodásmentes napot. A kezdeményezők talán azt várják ezektől a „böjti” napoktól, hogy rádöbbennek az emberek: a szép beszéd önmagában felszabadít, és nincs szükség a káromkodásra semmilyen helyzetben. Hiszen, mondják az aktivisták, a verbális környezetszennyezéstől óvnunk kell a kapcsolatainkat.

Források:

Ambrus Lajos: A leghosszabb magyar káromkodás. In: Szókalauz, Kortárs Kiadó – Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996, 56-61.

Crystal, David: A nyelv enciklopédiája. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Paraszt Imre: Káromkodás a munkahelyen.