A képzőművészetnek is van anyanyelve – állapította meg Murádin Jenő, az egyik legrangosabb erdélyi magyar művészettörténész, aki szerint a Romániában élő magyar közösség identitása a festmények és szobrok színeiben és formáiban ugyanúgy tükröződik, mint az anyanyelvben. A Barabás Miklós Céh megalapításának 80. évfordulója alkalmából Sepsiszentgyörgyön szervezett tárlaton és konferencián az előadók mindegyike érzékeltette: a Trianon utáni erdélyi magyar képzőművészet nem egyszerűen csak a műélvezőknek nyújtott esztétikai táplálékot, hanem ugyanolyan szerepet töltött be és tölt be ma is egy kisebbségben élő nemzetiség számára, mint az anyanyelv. Vagyis önazonosságának őrzője is egyben.   
Számunkra mindig fontosabbak voltak a művészetek – nem csak a képzőművészet, hanem a színművészet vagy az irodalom is –, elsősorban a kisebbségi lét miatt. A nemzeti identitás megőrzésére ugyanis nem volt más lehetőség, mint a kultúra ápolása. Ezen a hatalom számára viszonylag semleges területen próbáltuk megvalósítani önmagunkat, megmutatni világunkat – mondta Murádin Jenő.
A művészettörténész ezzel kapcsolatosan utal a többségi társadalomhoz tartozó román kollégák sokszor hangoztatott felvetésére, amely szerint a magyar képzőművészetnek ez a fajta ápolása Romániában vajon nem egyszerűen szeparatizmus, különállás-e. Hiszen a művészeteknek nincsen anyanyelve – vallották.
„Nos, ez nem igaz. Van anyanyelve, csak rejtettebben mutatkozik meg. Egy művön az ember inkább csak érzi, hogy az alkotó magyar, román vagy más nemzetiségű” – húzta alá Murádin Jenő, aki előadásában szemléletes példával is szolgált. Valamikor a hetvenes években mozgalom indult abból a célból, hogy Nagyenyeden, az ősi Bethlen Kollégiumban Bethlen Gábort ábrázoló szobrot állítsanak. A kommunista rendszer nagy későre engedett is a kérésnek, de egy román művészt bíztak meg a rendkívül elismert moldvai Ion Irimescu személyében. Csakhogy ez a művész ártatlan jóindulattal olyan Bethlen Gábort mintázott a kollégium udvarára, amely semmiben sem különbözött a román vajdák szokásos képmásainak bármelyikétől.

Nyomot hagy a szülőföld

Murádin Jenő felhívta a figyelmet arra, hogy a különbség még az erdélyi és a magyarországi művészet között is megmutatkozik. Emlékeztetett az 1944 tavaszán Budapesten megnyílt erdélyi kiállításra, amelyről az egyik korabeli kritikus, Farkas Zoltán így írt:  „Valami áttetsző fanyarság fűzi össze Erdély mai művészeit, akármilyen festői irány hívei legyenek is. Talán az érzékiségük is hűvösebb, mint a Budapest képzőművészeti életében forgolódóké. Kissé talán elvontabbak, kissé talán szárazabbak is. Látásuk viszont fiatalosabb, derűsebb. Technikában tartózkodók, de bizonytalanabbak. Kapcsolataik a természet világával igen elevenek, a néphez is eléggé közel állnak”.
Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárának restaurátora az MTI-Press kérdésére azt felelte, hogy valóban érvényesül a magyarság tudata saját műveiben is.
„Főleg pályám kezdeti szakaszában, a hetvenes és nyolcvanas években hagyott nyomot a tájakat és embereket ábrázoló munkáimon a szülőföld, az erdélyiség. A figuratív művészettől később lassan kezdtem eltávolodni, mai stílusom inkább meditatív, de a színekben most is tetten érhető ez a fajta kötődés” – mondja a festő.
A soknemzetiségű Romániában vajon van-e formai „átjárás” a romániai magyar és a román képzőművészet között, hatnak-e egymásra?
Vinczeffy szerint nem lehet letagadni a román művészet hatását, hiszen az erdélyi magyar festők zöme a román művészekkel együtt az 1950-ben alapított, két tannyelvű Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben tanult, román tanáraik is voltak.
Murádin Jenő úgy fogalmazott, hogy a román és a magyar művészet formailag valóban hat egymásra. Ráadásul bizonyos műfajokban – mint például a sepsiszentgyörgyi kiállításon is bemutatott video-installációkban – nincsenek határok, művelői már „nemzetközi nyelvet” használnak a művészettörténész szerint.