A magyar nyelv finnugor nyelvrokonságának elméletét már a megszületésekor is érték támadások, és összehasonlító nyelvészet ide vagy oda, ezek a mai napig nem szűntek meg. Sőt. Legyen az akár okleveles kutató, „dilettáns nyelvészkedő” vagy laikus, mindenki úgy érzi, joga van kétségbe vonni (ha nem is tudományos tényekkel megcáfolni) azt, amit nyelvészek közérthető, tudományos és cáfolhatatlan érvekkel kőbe véstek előttük.

Most két olyan könyvet tartunk a kezünkben, amik a nyelvészeti, pontosabban a nyelvrokonság-kutatással kapcsolatos nem tudományos nézetek felszámolását, leleplezését tűzték ki célul: az először 1998-ban napvilágot látott Őstörténetünk kérdései – A nyelvészeti dilettantizmus kritikája című könyv Rédei Károlytól és a néhány hete megjelent, Honti László által szerkesztett A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című tanulmánykötet.

A finnugor-elmélet elleni ágálás a 21. században sem szűnik, sorra újulnak meg a romantikus eredetelméletek a sumer rokonságtól az eszkimóig; apró erecskékként hálózzák be az internetet, s újabb és újabb követőket szereznek. Valószínűleg nem is lenne ez baj, ha az ezoterikus nyelvrokonítás követői – minden médiahírverés és bulvárkodás ellenére – inkább kritikus érdeklődőként viselkednének, s ha az egész nyelvrokonságvita nem fajult volna hangos sárdobálásig egyes tudósok részéről is.

Igazából teljesen mindegy, hogy ki kezdte agresszívabban támadni a másikat, valahol nagyon el lett rontva a dolog.

Rédei Károly

Rédei Károly nyelvész, aki a Nyelvtudományi Társaság elnöke, majd a Tudományos Akadémia külső tagja is volt, 1998-ban írta meg Őstörténetünk kérdései címmel azt a könyvet, aminek bevezetőjében leszögezi programját, vagyis, szándéka a könyv megírásával kettős volt; egyrészt számot adni a finnugrisztika néhány alapkérdéséről, másrészt pedig kritizálni a “tudományalatti dilettáns nyelvészetet.”

Bárki írhat bármit?

Könyvet jóformán bárki megjelentethet, és abba bármit beleírhat. A baj az, hogy hajlamosak vagyunk elhinni a könyvben olvasottakat, csak azért, mert nyomtatott formában van a kezünkben. Így történhetett meg, hogy olyan művek is napvilágot láthattak és népszerűségre tehettek szert, amik a tudományosságot részben vagy teljesen nélkülözik. A bevezetőben Rédei azzal a nyilvánvaló példával él, hogy minden szakma – legyen az akár lakatos, orvos vagy mérnök – műveléséhez szakmai ismeretek kellenek. Miért lenne ez másképp a tudományokkal, esetünkben a nyelvtudománnyal is?

Bárki, aki nyelvrokonság-bizonyításhoz kezd, nem kerülheti meg a tudományos összehasonlító módszereket, és azt a néhány alapigazságot, amit már általános iskolában is tudni (tanítani!) kell(ene). Például azt, hogy „a nyelvek rokonsága nem jelent egyúttal antropológiai, genetikai rokonságot” – szögezi le Rédei könyvében.

Honti László

Honti László nyelvész (szakterülete az uráli nyelvészet), tudományos tanácsadó, tanszékvezető egyetemi tanár (Károlyi Gáspár Református Egyetem); a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának levelező tagja 2004-től, rendes tagja 2010-től.

Hitetlenkedő laikusok

Gyakori kérdés a laikusok szájából, hogy akkor miért nem értjük állítólagos nyelvrokonaink beszédét, vagy legalábbis miért nem fedezhető fel egyértelmű hasonlóság a magyar és a finn, udmurt, osztják stb. nyelvek között? Érdemes elgondolkodni azon, hogy az az állapot, amikor ezek a népek együtt éltek és az ősnyelvet beszélték, feltételezések szerint körülbelül ötezer évvel ezelőtt történt, azóta mindegyik nyelv külön fejlődött tovább, rengeteg hatás érte más nyelvektől (például török-magyar kontaktus), ráadásul a legtöbb nép olyan messzire került finnugor rokonaitól, hogy esélyük sem volt megőrizni egyértelmű hasonlóságaikat. Nézzük meg például a magyar nyelvet! A szakirodalom is gyakran említi, hogy mi, magyarok jártunk nyelvi szempontból a legszerencsétlenebbül itt a Kárpát-medencében, hiszen egyetlen finnugor nép sem él a közelünkben, sőt nyelvileg legközelebbi rokonaink, az obi-ugorok (a hantik és a manysik) is az Ob-folyó környékén, Nyugat-Szibériában laknak.

A nyelvészeti dilettantizmus kritikája

Mi lehet az oka az agresszív támadásoknak és miért nehéz – ha csak nem lehetetlen – olyan írást találni a témában, ami objektíven és higgadtan, az ellenvéleményen lévők jogtalan porba döngölése nélkül vázolja saját elméletét? A válasz a kérdés kényes voltában rejlik: abban, amit már 1770-ben Sajnovics János a magyar és a lapp nyelv rokonságáról szóló könyvének megjelenése okozott; a szégyenérzetben. A 19. századi közvélemény nem fogadta szívesen a „halzsíros atyafiság” elméletét, hiszen úgy tartották, a magyar nép ereje hajdan a kardforgatásban rejlett, és a magyar vitéz, a finn pedig gyáva nép. Sokkal inkább támogatták a Vámbéry Ármin, híres turkológus által is felkarolt magyar-török rokonsági elméletet. Ezzel kezdetét is vette az a hosszas és olykor tudósokhoz méltatlan „csatározás”, amit úgy hívunk, ugor-török háború.

Az ugor-török háború óta a legelterjedtebb ellen-elmélet a magyar-török nyelvrokonságé. Rédei leszögezi, hogy a magyar és a török nyelvet valós kapcsolatok fűzik egymáshoz, ez azonban nem jelenti azt, hogy közös a (nyelvi) származásuk. A magyarság az ugor egységből való kiválása óta folyamatos érintkezésben volt török népekkel. Ennek következményei a török jövevényszavak. Ha fogalmilag megvizsgáljuk ezeket a szavakat, jól leszűrhető belőlük a hatás, amit  a törökség a honfoglalás előtti magyarságra gyakorolt. Az állattartás, a földművelés, a szállásterület, a mesterségnevek, a társadalmi, erkölcsi, vallási élet, a testrészek nevei mind török hatás eredményei. Honfoglalás előtti török jövevényszavaink száma háromszázra tehető. Hasonlóság még a török nyelvek és a magyar között agglutináló (ragozó) voltuk; nem véletlen, hogy ezen felbuzdulva rengeteg kísérlet született a magyar-török nyelvrokonság bizonyítására.

Miért cáfolható mégis ez az elmélet? Fontos szempont a nyelvek rokonságának megállapításakor az alapszókincs számbavétele, márpedig az uráli (finnugor) és a török nyelvek alapszókincse gyökeresen eltér egymástól. Döntő fontosságú az a tény, hogy a grammatikai elemek, tehát az esetragok, számjelek, mód- és időjelek, birtokos személyjelek és az igeragozás területén „anyagi egyezések nem állapíthatók meg”. Ezzel le is zárhatjuk a magyar-török elmélet vizsgálatát, melynek az a végső következtetése, hogy a földrajzi közelség, együttélés miatt kialakult hasonlóságok és az azonos tipológiai kategóriába tartozás nem jelent nyelvrokonságot.

Még vadabb elméletek

Ahogy említettük, szinte nincs olyan nyelv, amivel a magyart ne próbálták volna meg rokonságba hozni. Közkedvelt például a törökön kívül a magyar-sumer rokonság feltételezése is, amit Rédei szintén dilettánsnak minősít. Aztán itt van a magyar-japán elmélet, amit mindössze két grammatikai egyezésre alapoznak, vagy a görög származtatás, melynek vezéralakja Aczél József, aki nem tagadja a finnugor rokonságot, de állítja: „Mi elsősorban görögök vagyunk”.

Baráth Tibor szerint a magyar nép Egyiptomból származik. Rédei is idézi a következő részletet a szerző 1973-ban megjelent füzetéből: „Európa tájaira a keleti magyar nyelvű népek zöme nem Mezopotámiából, hanem a közelebb eső egyiptomi kultúrkörből érkezett. Ezek a Régi Kelet nyugati feléből kiinduló és Európába dél felől behatoló magyar néprészek alkották a kontinens első állandó jelleggel letelepedett lakosságát, a magas kultúra meghonosítóit, ők lettek Európa feltárói, az első hiteles európaiak.” Tehát Európa nem kevesebb, mint a magyarok alkotása.

Csicsáky Jenő úgy tartja, a magyarok egy a Csendes-óceánban elsüllyedt földrész lakóinak leszármazottai; Kovács János pedig Fülöp-szigeti nyelvnek tartja a magyart, tudniillik visayan származású felesége egyszer így szólt hozzá: Baktass! A szó jelentése ugyanaz, mint a magyarban: ’lassú járás’, így Kovács János kutatni kezdte a fent említett rokonságot.

Talán a „legdélibábosabb” elmélet az, ami szerint a magyar nyelv az űrből érkezett a Földre –de akad olyan is, ami egyenesen azt mondja, hogy már Ádám és Éva is magyarul beszélt a Paradicsomban. Ez a megállapítás a múlt századi történésztől, Horváth Ivántól származik. Ha nem vettük volna észre, a Szentírás tele van mindenféle magyar nevekkel (Mózes, Simon, Áron stb.) és földrajzi nevekkel, mint például a híres Babilon=Bábolna megfeleltetés, de Stockholm is magyar város, eredeti nevén Istókhalma. Még sorolhatnánk az ehhez hasonló, hajmeresztő ötleteket, hiszen szép, terjedelmes irodalmuk van.

Lehetséges a semlegesség?

Semlegesen írni nyelvrokonsági kérdésben szinte lehetetlen, hiszen ha valaki az egyik oldalra áll, már elfogultnak van kikiáltva. Holott mivel a nyelvrokonsági kérdés tudományos és nem ideológiai természetű, a bizonyításnak is tudományosnak és objektívnek kell lennie. Legfeljebb azok állnak semlegesen a dologhoz, akiket nem érdekel a nyelvrokonság kérdése, úgymond „nem oszt, nem szoroz nekik”, hogy mi az igazság, és nem is értik, mit kell ezen ennyit vitatkozni.

Idő kérdése az egész?

Honti László tanulmányaiban és az általa szerkesztett kötetben többször, több szerzőnél is felmerül a hasznos időtöltés szempontja. Érdemes-e ennyi értékes időt, munkát szánni a téves és több szempontból káros elméletek cáfolására, mint amennyi idő, munka már elment erre a közel 70 éve tartó és sorra ugyanoda kilyukadó vitában: az összehasonlító nyelvészek tartják az álláspontjukat, a tudományosan nem bizonyított és nem bizonyítható elméletek művelői pedig ugyanúgy nem hiszik el (!) a finnugor rokonságot, és ugyanúgy hajtogatják a maguk igazát. A kutatásra szánt idő és pénz megy, de semmi nem változik.

Kinek kellene itt változni? Valószínűleg mindkét oldalnak. A téves elméletek követőinek, akik meghallgatni sem kívánják a finnugristákat, és rendíthetetlennek érzik saját(os) bizonyításaikat. De a nyelvészek is megtehet(né)nek annyit, hogy nem röhögik ki olyan hangosan a romantikus elméleteket. Kérdés: javítana-e a kétkedők hozzáállásán egy nyitottabb összehasonlító nyelvészeti műhely, ahol a finnugor rokonságot látványosan lehetne bizonyítani a kétkedőknek, a kétkedők elméleteiben pedig pontosan meg lehetne jelölni az „elcsúszás” helyét. Agresszió, sárdobálás, kiröhögés, sértődés és szurkálódás nélkül, tárgyilagos hozzáállással le tudnának-e ülni egy asztalhoz? Ebben az esetben a kompromisszumok nem jelentenek megoldást, hiszen nem lehet ilyesféle megoldásokat keresni a nyelvrokonság-kutatásban. A „megegyezést” csak úgy lehet elképzelni, hogy a kétkedők belátással elfogadják a finnugor rokonságot.

Egy ilyen nyitott műhely adna valami újat mindenkinek? Tudósoknak és nem tudósoknak egyaránt? Vagy ennyi publikáció után már teljesen értelmetlen, mert aki ennyiből nem ért, másból sem fog?

Persze, még mindig kérdés, hogy az egyértelműre érdemes-e ennyi időt, energiát és pénzt pazarolni. Főleg úgy, hogy „[…]a közelmúltban két olyan magyar származású külföldinek adtak magas állami kitüntetést a magyar nemzeti kulturális örökség ápolásáért, akik a magyar nyelv eredetével kapcsolatban bohózatba illő „teóriákat” adtak elő[…]” – olvashatjuk Honti László Anyanyelvünk rokonságáról című tanulmányában, amely szintén az említett kötetben található meg –, azaz úgy tűnik, magasabb szinteken is kevés foganatja van a tudományos magyarázatnak.

Meg hát kérdés az is, hogy kell-e itt még egy újabb forradalom. Az Európai Unió korában kell itt még eszményi őstörténet-kutatás? Hőbb lenne-e a nemzeti érzés, ha bebizonyosodna (persze nem valószínű, hogy fog) egy másik nyelvrokonság? Pozitívabb lenne-e a magyarok nemzetközi megítélése?

A cikk, de nem a történet, lezárásaként ugyanazt mondanánk el, amit Rédei Károly is megjegyez könyve utolsó bekezdésében: a bírálat a tudománytalan nézeteknek szól, a helyes tudományos ismeretterjesztés jegyében tisztába kell tenni a dolgokat, mielőtt a téveszmék elterjednek és veszélyeztetik a magyar azonosságtudatot. A méltánytalanul gyávának mondott finn nép megkövetése is jogos, szégyelljük-e most a (nyelvi) rokonságot az Európai Unió egyik gazdaságilag is legfejlettebb, kultúrájában sokszínű, oktatásában példaértékű országával?

Források:

Honti László (szerk.): A nyelvrokonságról. Az török sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010.

Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Balassi Kiadó, Budapest, 1998.

Róna-Tas András: A nyelvrokonság. Gondolat, Budapest, 1978.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése