A mai Vietnamban csak el-elvétve lehet olyasvalakit találni, aki értője és ismerője a sok száz éves vietnami írásmódnak, a nomnak. A nom története a 13. századra nyúlik vissza: a részben kínai (han) karakterekre, részben az ezt a mintát követő vietnami jelekre épülő írást akkor kezdte használni a vietnami elit. A hivatalos iratok többnyire klasszikus kínai írással készültek; a nom inkább az irodalmi művek rögzítésére szolgált. A gyarmatosító franciák azonban nem nézték jó szemmel a számukra érthetetlen írásjelhalmazt, ezért az ő nyomásukra az lassan kiszorult a használatból – egészen addig, hogy ma már minden vietnami a latin ábécére alapuló írásmódot használja.

Kivéve egy kis művészcsoportot, amely célul tűzte ki, hogy új életet leheljen az ősi írásmódba, mintegy elegyítve így hazája történelmi és művészi hagyományait. A Zenei néven ismert avant-garde kalligráfus csapat, amelynek kiállítása nemrég nyílt meg Ha Noiban, öt tagból áll, és a tagok mindegyike egyéni módon közelít a nom jelekhez.

Tran Trong Duong például nem törődik sokat a jelek szó szerinti jelentésével; számára a karakter „lelke” a fontos – írja a Vietnam News. Átírja, továbbgondolja, transzformálja az írásjeleket, mígnem azok egyedi kompozícióba állnak össze, megőrizve a leírt szó spirituális gyökerét.

Nguyen Quang Thang ezzel szemben megszívleli a mondatok tartalmát, mielőtt megfestené őket – aztán amikor munkához lát, nem foglalkozik többé a nyelvi aspektussal, csak hagyja magát „sodortatni az árral”.

Pham Van Tuan a fekete-fehér színek összjátékára koncentrál, saját fizikumával is küzdve eközben. „Általában gyenge a testem, de amikor írok, akkor nagyon erősnek érzem magam. Tulajdonképpen a testem ellen dolgozom” – mondja.

Le Quoc Viet, a negyedik művész nem is nom írással, hanem annak gyökerével, a han írásjegyekkel dolgozik. A két írás – bár szoros rokonságban vannak – nem azonos. Viet installációkat készít: kerámialapokra és labdákra festi a szimbólumokat, amiket állandó mozgásban lévő tükrök elé helyez, így a visszaverődések is egy folyamatosan változó, dinamikus, modern nyelvet teremtenek.

Az ötödik művészt, Nguyen Duc Dungot szintén a fekete és a fehér színek játéka foglalkoztatja, ami szerinte egyfajta egyensúlyt fejez ki a lét és a nemlét között.

„Összerakván és szétbontván, teremtvén és újrateremtvén az írás elemeit, a Zenei csoport egy élő látványélményt hoz létre, teljesen egyéni formával, hanggal és jelentéssel” – fogalmaz a társulás munkájáról a kiállításnak otthont adó galéria vezetője.