A finnországi nyelvpolitika az utóbbi években egyre erősödő vitáiról ír Pasi Saukkonen a The London School of Economics and Political Science blogján. Írásában vázolja, hogyan alakult ki Finnország példaértékű nyelvpolitikája, és melyek azok a változások, melyek arra kényszerítik az országot, hogy megváltoztassa eddigi gyakorlatát.

Amikor Finnország 1917-ben függetlenné vált, a svéd anyanyelvűek aránya elérte a 15%-ot. Bár kisebbségi nyelv volt, jelentős részben a felső osztályokhoz tartozók beszélték anyanyelvként, jelentős szerepe volt a felsőoktatásban és a közigazgatásban. A többség anyanyelveként beszélt finn csak nem sokkal korábban vívott ki magának a svédhez hasonló jogokat. A függetlenné váláskor Finnországot kétnyelvű állammá nyilvánították: a hivatalokhoz finnül és svédül egyaránt lehetett fordulni, a hivatalos dokumentumok kétnyelvűek. A helyi önkormányzatok lehettek finn vagy svéd nyelvűek, de kétnyelvűek is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bár a modell jogilag a lehető legtöbbet biztosította a kisebbség számára, mégsem működött tökéletesen. Annak ellenére, hogy a svéd nyelvűeket nem sújtották előítéletek, sehonnan nem rekesztették ki őket, és számuk sem mutatott jelentős csökkenést, arányuk 5%-ra csökkent. Ennek részben a kisebb gyerekszám, részben a kivándorlás, részben a nyelvcsere volt az oka. A korábban tisztán svéd nyelvű területekre finn anyanyelvűek költöztek, a kétnyelvű területeken pedig egyra nőtt a többségi nyelvet beszélők aránya.

A nyelvtörvény 2004-es változásai felszínre hozták a korábban kevésbé feltűnő feszültségeket. A változások során biztosították a számik egyes nyelvi jogait is: ők is használhatják anyanyelvüket a bíróságokon és a hivatalokban, és a számik lakta területeken joguk van az anyanyelvi alapfokú oktatáshoz is. Egyre többen emeltek szót az ország kétnyelvűsége, különösen a kötelező svédoktatás ellen. (A finn iskolákban svédül, a svéd iskolákban finnül kell tanulni.) Különösen ott tiltakoztak hevesen a kötelező svédoktatás ellen, ahol nem él számottevő svéd kisebbség. Az ellenzők hatásosan kampányoltak az interneten, egyes politikusok is elkezdték pedzegetni a korábban tabunak számító nyelvpolitikai kérdéseket.

Az Åbo Akademi svéd nyelvű egyetem Turkuban (svédül Åbo)
(Forrás: Wikimedia Commons / Samuli Lintula / CC BY-SA 3.0)

Ezzel párhuzamosan a svéd nyelvű közösséget frusztrálta, hogy az új szabályozás sem járt számottevő eredménnyel. A közigazgatási reformok gyakran központosítással járnak, így nehezítik a svéd közösségek nyelvi jogainak érvényesülését.

Ugyanekkor még egy jelentős változás ment végbe. A bevándorlás következtében Finnország kétnyelvű országból soknyelvű országgá vált. 2011-ben már 36 nyelvnek élt több mint ezer beszélője a Finn Köztársaságban. A legnagyobb közösséget hatvanezer fővel az oroszok alkották, de mellettük jelentős volt az észt és a szomáli anyanyelvűek száma is.

Az Uszpenszkij katedrális Helsinki központjában. A közös államiságnak köszönhetően az oroszok már régebben is jelen voltak Finnországban
(Forrás: Wikimedia Commons / Sam Segar)

A vegyes házasságoknak, a külföldön töltött idő növekedésének, illetve annak köszönhetően, hogy a kisebbségi nyelvek beszélői a többségi nyelv elsajátítása mellett tovább használják anyanyelvüket, egyre több a kétnyelvű ember, aki emellett két közösséggel is azonosítja magát. A finn nyelvpolitika azonban mindenkit egy (a finn vagy a svéd) közösséghez tartozóként kezel. Azzal a ténnyel, hogy a polgárok jelentős számban kétnyelvűek, a társadalom pedig soknyelvű, a jelenlegi rendszer nem számol – éppen ezért szükséges a teljes nyelvpolitika átgondolása. Mivel azonban a probléma nem csupán Finnországra jellemző, Finnország előtt arra is megnyílik a lehetőség, hogy ismét példaértékű modellt alkosson.