Ha valakit arról kezdünk faggatni, mit is tud a finn irodalomról, valószínűleg először a Kalevala fog eszébe jutni: bár kétségtelen, hogy a finn irodalomból néhány más mű is világhírűvé vált, kétségtelen, hogy a Kalevala tekinthető „leginkább finnek”. Sokan hiszik úgy, hogy a Kalevala népművészeti alkotás – sőt a finn őstörténet hiteles forrása –, ebből csak annyi igaz, hogy Elias Lönnrot valóban saját népköltészeti gyűjtésére alapozta művét. Valójában a mű számos sorát maga írta, a különálló énekeket pedig ő szerkesztette egységes eposszá.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Lönnrot a 19. században gyűjtötte össze folklórszövegeit, amikor a finnek (és karjalaiak) már több évszázada keresztények voltak. Nem csoda, ha a gyűjtött anyagban számos keresztény motívum is felbukkan. Maga az eposz befejezése Mária teherbe esését és Jézus születését, a pogány idők végét mondja el jelképesen. Ez azonban nem tetszik mindenkinek.

Juha Pentikäinen, a Lappföldi Egyetem és a torniói Északi Kultúra Intézetének munkatársa egy samanisztikus eposzt szeretne összeállítani, mely a medvekultusz hagyományára épül. Pentikäinen szerint maga Lönnrot is elismerte, hogy akár hét különböző, „egyaránt érvényes” eposzt írhatott volna a rendelkezésére álló anyagból. Pentikäinennek azzal szemben is kifogása van, hogy Lönnrot lineáris eposzt szerkesztett, holott a rúnaénekesek világképe ciklikus volt.

Kimaradt a medve, ettől rossz a kedve
(Forrás: Wikimedia Commons / LadyofHats)

Pentikäinen „alternatív Kalevalájában” olyan szövegeket szeretne felhasználni, melyeket Lönnrot mellőzött – különösen olyan szövegeket, melyek az északi népek medvehitét, a Kalevalánál „igazabb hagyományát” tükrözik. A mű leírná a medve égi megteremtését, a megjelenését csillagkép formájában, a szent állat természetes megszületését és éves életciklusát a földön, az elejtett állat rituális halálát és temetését, mitikus menyegzőjét az égbe való visszatérése előtt.

Pentikäinen bejárta Karjalát, Lappföldet és Szibériát, járt nyelvrokon népek sámánjainál és énekeseknél, akik „megőrizték az ősi hagyományokat”. Szerinte a medvekultusz (tabu) nyomát őrzi, hogy a finnben a medvének számos elnevezése van: a ma általános köznyelvi karhu mellett előfordul a kontio, otso, otava, ohto, kouvo név is.

Pori söre, a Karhu
(Forrás: Flickr)

Más kutatók viszont nem értenek egyet azzal, hogy a finn népköltészetet a sámánizmus kontextusában kellene értelmezni. Valóban, Pentkäinen érvei nem tűnnek meggyőzőnek. Az, hogy a medve neve tabu volt, még nem jelenti, hogy a finneknél ugyanaz a hiedelemvilág kapcsolódott volna a medvéhez, mint az obi-ugoroknál. Márpedig valódi medvekultusz az uráli népek közül csak az obi-ugoroknál figyelhető meg, és náluk is valószínűleg más szibériai népek hatására alakult ki (bár más szibériai népeknél meglehetősen különböző formái figyelhetőek meg). Pentikäinen tehát egy olyan mitológiát szeretne a finnek számára visszahozni, mely valójában sosem létezett.

Ennek ellenére persze az „alternatív Kalevala” lehetne értékes irodalmi mű. Nehéz azonban elképzelni, hogy egy ennyire a 19. század szellemét, elképzeléseit tükröző irodalomfelfogás – mely valamilyen ősi, elveszett irodalmi mű és hitvilág rekonstruálását látja az irodalom feladatának –  a 21. században értékes, élvezhető irodalmi művet eredményezne.