A Jugra folyóirat 1992. júliusi számában Jevdokija Kuzakova különös beszámolóját olvashatjuk 1955-ös kondai útjáról. Kuzakova keleti-manysi nyelvjárási szövegeket gyűjtött a Konda mentén, gyűjtésén alapuló szótára csak két évvel később, 1994-ben jelent meg. Beszámolója számos olyan adatot tartalmaz, mely már 37 évvel az útja után is meglepő lehetett, és az azóta eltelt negyed századnak köszönhetően mi még különösebbnek láthatjuk ezeket.

A keleti-manysi nyelvjárások már 1992-re eltűntek. A manysi ezen változatát a ma is beszélt északi manysitól délkeletre, Hanti-Manszijszktól délnyugatra beszélték a Konda és a Jukonda, illetve ezek mellékfolyói mentén. 

Kékkel az északi manysi, pirossal a keleti manysi nyelvjárásterület egykori területe

A két nyelvjárás között szókincsben és nyelvtanban is meglehetősen nagy eltérés mutatkozott, a két változat nem is volt kölcsönösen érthető. Míg az északi manysiból már kiveszett a magánhangzó-harmónia (hangrendi illeszkedés), addig a keleti manysi megőrizte. A keleti manysik sokkal korábban kerültek közeli kapcsolatba az oroszokkal, mint az északiak. Életmódjukban is eloroszosodtak, már a 19. században sem különböztek az oroszoktól. Kuzakova feljegyezte, hogy fő ünnepük a Péter-nap (július 29., mai naptár szerint július 12.) volt, akárcsak az oroszoknál. Ilyenkor Levdimben, a szent hegyen gyűlt össze a környék manysi lakossága, és 2-3 napos ünnepet tartottak, melynek során áldozati állatokat vágtak le. Hathúros citerán, illetve kilenchúros hárfaszerű hangszeren („darun”) játszottak.

Az ötvenes években már csak az idősebb generáció beszélte a nyelvet. Kuzakova említ egy akkor 25 éves fiatalembert, aki akkor azt kérdezte tőle: „Minek leírni azt a nyavalyás manysi nyelvet? Kinek kell az?” Kuzakova elmereng azon, vajon mit szólna akkor, a kilencvenes évek elején, amikor a nyelv örökre elveszett, ugyanez az ember. (A nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elején egyfajta „nemzeti ébredés” ment végbe a Szovjetunió területén, sokakban fellángolt az addig elnyomott etnikai öntudat.) Kuizakova azonban megjegyzi, hogy ebben az időben az idősebb generációhoz tartozók közül nem csak a manysik, hanem a helyi oroszok és hantik közül is sokan beszéltek manysiul.

A Konda felső folyásánál
(Forrás: Panoramio / Gennady Basanko)

Visszaemlékezése elején Kuzakova azt idézi fel, hogyan utazott a Jukondán Sugur faluig. Pontosabban azzal kezdi, hogy jobb nem is emlékezni rá, hogyan és hány napig tartott az utazás, és hogy a legénység mennyi vodkát fogyasztott. Júliusban Sugur, augusztusban Levdim és Kosat, szeptemberben Karim községekben dolgozott. (Suguron kívül a többi település már nem létezik, Karimnak már 2010-ben is csak 10 lakosa volt.) Ezeken kívül egy sor apró település létezett, melyeknek ma már nyomuk sem maradt.

Kuzakova kiemeli, hogy abban az időben a táj teljesen érintetlen volt, a folyókon nem úsztak olajfoltok: nemhogy olajkitermelés nem volt, de még motoros hajók sem jártak, de semmilyen gépek nem voltak. Hajó havonta egyszer közlekedett (nyilván csak nyáron), egyébként csónakon, erdei ösvényeken, mocsarakon keresztül közlekedtek a falvak között.

A Konda kanyarulatai
(Forrás: zapoved.ru)

A lakosság középkorú és idősebb része abban az időben teljes mértékben írástudatlan volt, a 25-30 éves korosztálytagjai is csupán 1-4 osztályt végeztek. Ezzel a képzettséggel már vezető beosztást lehetett betölteni: ilyen fokú képzettséggel rendelkeztek a gazdasági ügyintézők, a kolhozok könyvelői, a halgazdaságok vezetői. Kuzakova útja során csupán két személlyel találkozott, akinek magasabb végzettsége volt: egy kilencedikes diákkal (arról, hogy ő hol tanult, nem esik szó), illetve a karimi hétosztályos iskola tanárával. 

1955-ben Kuzakova még találkozott a többnejűség jelenségével is. Igaz, csak két férfinak volt két felesége is – közülük az egyik 77 éves volt, a másik korára Kuzakova már nem emlékezett (de valószínűleg ő sem volt fiatal).