August Schlözer 1735-ben született, Gaggstadt falucskában (ma Kirchberg an der Jagst városhoz tartozik, Baden-Württemberg tartomány). Ősei harmadíziglen lutheránus papok voltak, apja halála után a nagypapa mégis gyógyszerészt akart nevelni a kis Augustból. Ő azonban már a középiskolában eredeti nyelven olvasta az ókori szerzőket, emellett zenélni is tanult, és korrepetálta a nehezebben haladó diákokat. Ennyi tehetség láttán valami komolyabb pályát gondoltak ki neki: legyen ő is pap, mint mindenki a családban.

A wittenbergi, majd a göttingeni egyetemen folytatott teológiai tanulmányokat. Érdeklődése a keleti nyelvek és kultúrák felé fordult, Palesztinába szeretett volna utazni. Ez egyelőre nem sikerült, így aztán 1755-ben Stockholmba ment. Ott mászott egy finnugor bogár a fülébe: megismerkedett Johan Ihre svéd tudóssal, és általa a magyar nyelv finn és lapp rokonságával. Valószínűleg Ihre adta Schlözer kezébe Strahlenberg könyvét is (Das nord- und ostliche Theil von Europa und Asia), amelyben először soroltattak föl együtt a finnugor nyelvek. Maga a mű gyengécske volt Schlözer szerint (miként minden más, amit nem ő írt), ennek ellenére a finnugor nyelvrokonságot mint vizsgálandó témakört megjegyezte magának.

1759-ben visszatért Göttingenbe. Ekkor már elfordult a teológiától, érdeklődése szinte mindenre kiterjedt: orvostudományt, jogtörténetet, matematikát és statisztikát is tanult.

1761-ben Gerhard Friedrich Müller meghívta, hogy menjen vele Szentpétervárra, legyen a család házitanítója, valamint az ő tudományos segédje. Ezzel végleg új irányba fordult Schlözer tudományos érdeklődése. Belevetette magát az orosz történelem tanulmányozásába. Szentpétervár akkoriban szinte német város volt. Német volt az uralkodó is, II. Katalin cárnő, született Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst. Német szakemberekkel volt tele a közigazgatás, a hadsereg és az akadémia is.

A pétervári német tudósok (Müller, Fischer Schumacher, Stritter) egymás között is békétlenkedtek. Ebben Schlözer is részt vett: Müllerrel hamar összeveszett, és ott hagyta. 1762-től már az akadémia alkalmazásában állt. Ugyanakkor az orosz tudósok is féltékenykedtek a németekre. Különösen Lomonoszov. Az orosz őstörténetről folyó tudományos vita ugyanúgy átpolitizálódott, mint a magyar tudomány vitája. Nálunk az volt a kérdés, hogy hunok legyünk vagy finnugorok, Oroszországban pedig abban állt a választás, hogy a keleti szlávok vagy a normannok alapították-e az orosz államot. Schlözer szerint a normannok.

Müllernek nemcsak Schlözerrel, de például Johann Eberhard Fischerrel is konfliktusa volt. Persze Schlözer is elég nehéz ember lehetett. Már a szentpétervári évek alatt jellemző volt rá a heves német öntudat és gőg. Ezen kívül még el volt telve tudományos eredményeinek és módszereinek nagyszerűségétől is. És ha kellett, intrikus volt, szervezkedett és konspirált. Amúgy meg nagyon tudta, mit akar. Oroszországban nem tudott érvényesülni, így hát 1767-ben, három évvel szerződésének lejárta előtt végleg hazatért Göttingenbe.

Kutatásainak eredményét már otthon publikálta. 1768-ban adta ki Probe Russischer Annalen című könyvét. Ebben a 101–111. oldalak között tárgyalja a finnugor népeket: ismerteti különböző neveiket és leírja lakóhelyüket. E művében még csak csiszolgatja nagy találmányát, a forráskritikát, melyre később oly nagyon büszke lesz, hogy rengeteg konfliktust is vállal érte.

August Schlözer 1771-ben adta ki Allgemeine Nordische Geschichte című művét, melyben már részletesebben foglalkozik a finnugor nyelvekkel és népekkel. Munkájában támaszkodott a Fischer által összeállított soknyelvű szótárra. Ekkor már felismerte, hogy a csuvas nem tartozik a finnugor csoportba. Az alcsoportokat is helyesen állapította meg. A felsorolás a finnugor népekről szól, a népek rokonításának alapja pedig a nyelvrokonság.

Schlözer a maga tudósi tekintélyével bevezette az európai tudományos gondolkodásba a finnugorokat. Sajnovics János frissen megjelent művét, a Demonstratiót is értékelte, de a szerzőt lekezelően megjegyezte, hogy a magyar nyelv közelebb áll a vogulhoz és a permihez, mint a lapp nyelvhez, tehát a kutatást inkább arrafelé kellene folytatni.

E két művére még nem haraptak rá Magyarországon, noha Schlözer kizárt minket az ősnépek közül: Európában a fapados osztályba kerültünk, a hunokat és az avarokat pedig nem sorolta a rokonságunkba. Előbb lettünk tehát Schlözer által bedobozolva a finnugorok közé, minthogy kitört volna vitája némely magyarokkal.

Az említett két művel Schlözer tudományos munkásságában lezárult egy korszak. Saját karrierjének építése, kóros nagyravágyása arra terelte, hogy beleártsa magát a nagypolitikába. A megmondóember szerepére vágyott. 1772-ben Gottfried Achenwalls halálával megörökölte a statisztika, a politika és az államtudományok oktatását Göttingenben. Két folyóirat-sorozatot adott ki, melyekben kifejtette és propagálta nézeteit: 1778–1782 között az August Ludwig Schlözers Briefwechsel meist historischen und politischen Inhalts címűt, majd utána, 1793-ig a Staatsanzeigent. És elkezdett foglalkozni a magyar politikai helyzettel is. 1788-tól egyre több magyar vonatkozású cikk jelenik meg folyóiratában, melyek egy részét a tanítvány, Ráth Mátyás írta, másokat maga a lapgazda Schlözer.

A göttingeni professzor a felvilágosult abszolutizmus híve volt, ezért a felvilágosult magyar nemesek szerepét (pl. Széchényi Ferenc könyvtáralapítását) pozitív fejleményként értékelte. Ugyanakkor elítélte, ha olykor a magyarok lázadoztak uralkodójuk ellen. Látta, hogy a nemesség bizonyos rétegei lelkesek a haladásért, de saját jobbágyaik helyzetén azért nem kívánnak javítani. Rájuk haragszik. A politikai élet felélénkülését, az országgyűlésben folyó munkát elismeréssel fogadja. Ekkor még nem található semmi magyarellenes megnyilvánulás Schlözer és körének publikációiban.

Egyébként Schlözer nemcsak a politikában volt felvilágosult és abszolutista, hanem otthon is. Felvilágosult tudósként saját lánya (Dorothea Schlözer) példáján bizonyította, hogy a női elme is képes tudományos gondolkodásra. Eme nemes cél elérése érdekében pedig abszolút despotaként uralkodott családja fölött.

Schlözer hadüzenete

1791-ben, a Staatsanzeigen 64. füzetében Schlözer közreadja az erdélyi szászok két politikai röpiratát. Ez a közvetlen előzménye a Schlözer–magyar háborúnak. A szászoknak megtetszik a dolog, és felkérik a göttingeni tudóst, írná meg az ő igaz történetüket. August Schlözer 1797-re készül el a Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen című munkával. E műben nyersen fogalmazódik meg a szerző német felsőbbrendűséggel átitatott világszemlélete, melyben még némi lenéző tisztelet is kijár a barbár ázsiai hordából európai kultúrnemzetté vált magyaroknak, akiknek amúgy valójában nincs is történelmük… A románok pedig a magyarok előtt érkeztek Erdélybe, ők valójában a dákok leszármazottai…

Schlözer művéről már megjelenése előtt tudomást szereztek az érintettek. A Göttingenben tartózkodó Gyarmathi Sámuel hazaírt levelében jelezte, hogy lesz miről vitatkozni. Gyarmathi jóban volt Schlözerrel, tudós mentora véleményét mégsem fogadta el teljes mértékben.

A magyarokat felbőszítette, hogy a regényesen szép őstörténetet író Anonymust Schlözer egyszerű mesemondónak tartotta, művét pedig történeti szempontból teljesen értéktelennek. A göttingeni tudós nemzeti büszkeségünk alapvetését, a hun‒magyar rokonságot már az Allgemeine Nordische Geschichte című munkájában is elvetette. Akkor ez még nem keltett nagyobb feltűnést nálunk, de most ezt a disznóságát is észrevették.

A mű bírálata a jénai Allgemeine Literatur Zeitungban jelent meg. Akkoriban a könyvismertetések szerzőit titokban tartották. A szakirodalomban Aranka György és Johann Christian Engel lett meggyanúsítva. Engel, aki felvidéki szász származása ellenére mélyen fel volt háborodva a magyarságot ért sérelem miatt, ígérgette, hogy ír egy megsemmisítő bírálatot Schlözer műve ellen. Ugyanakkor Gyarmathi Sámuel egy némileg rejtélyes levelében azt írta Aranka Györgynek, ő tudja, ki a bírálat szerzője, aki nem Engel. Kubínyi Kata egy tanulmányában úgy vélte, hogy a bírálat Göttingenben készült, szerzői az ott tanuló magyar diákok voltak, a bírálat megírását és megjelentetését pedig maga Gyarmathi szervezte meg.

Akárhogy is volt, Schlözer úgy gondolta, Engel a szerző, és Karl Joseph Edertől rendelt egy választ a bírálatra.

A szakirodalom citálja Schlözer magyarellenes kijelentéseit (Gulya János), és részletesen elemzi Aranka Györgynek még Schlözer halála után is csiszolgatott, de végül kéziratban maradt vitairatát (Bíró Annamária). Dümmerth Dezsőnek pedig sikerült Herder rémisztő jóslatát is Schlözer nyakába varrni.

Az események további részleteire most nem térünk ki, ugyanis a cikkünk végén felsorolt szakirodalom eligazít ebben a témában, s nekünk most nem ez a vita a legfontosabb, hanem Schlözer magyarellenes megjegyzéseinek máig tartó félreértelmezése.

Az ősbűn

A korabeli tudományos disputa hátterében fölsejlik egy nem túl magvas gondolat, miszerint az idegenek már megint bántják avagy nem tisztelik eléggé a magyarokat. A magyar közgondolkodásban, mely a legfelső köröktől lefelé legfeljebb a kisnemesi udvarházakig terjedt, több évszázados hagyománya volt a siránkozásnak. Ez nagyjából a tatárjárással kezdődött (lásd Rogerius Siralmas énekét). Sikeresen folytatódott a török hódoltság idején, amikor Werbőczi István kitalálta, hogy mi, magyarok védjük Európát a törököktől, de ezért hálát nem kapunk tőle. Később a Habsburgok kerültek a legfőbb gonosz szerepkörébe. Kétségtelenül volt ok a siránkozásra, ugyanakkor a nagy magyar bánat párosult egy kishitű, felelősségelhárító, tehetetlenkedő magatartással is. Schlözer valójában kapóra jött, mert rá lehetett sütni az ősbűnt, vagyis azt, hogy nem tiszteli a magyarokat. Nem tiszteli, éspedig azzal, hogy holmi dicstelen északi népekkel rokonítja őket. Ez a gondolat már Somogyi Cs(izmazia) S(ándor) 1826-ban írt könyvében (Dentu Mogerek, vagy a' Magyaroknak Ős-elei) jelentkezik, s szinte ugyanakkor írt Schlözerről és az ő majom magyar követőiről Horvát István is.

Schlözer nagyképű fellépése mellesleg jogosan sérthette a magyarokat, de ebből egy téves képzettársítással alakult ki az a nézet, hogy Schlözer azért írja, amit ír, mert nem magyar, hanem német. Innen már könnyű volt elfogadni később azt a véleményt is, hogy Budenz és Hunfalvy sem a tudomány tételeit hirdeti, hanem a magyarokra rátörő labancok titkos ügynökeiként kizárólag a mi megtévesztésünkre hirdetik a finnugor rokonságot.

A 19. század végére már közhellyé vált Schlözer magyarellenessége, a Pallas lexikon szócikke is tartalmazta ezt a finoman elénk csusszantott állítást. A 20. században Szekfű Gyula vitte tovább ezt a vonalat. Napjainkban Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok című munkáját kell kézbe venni vagy letölteni, hogy lássuk, mi is a bajunk nekünk, hun‒magyaroknak Schlözerrel ‒ legfőképp, hogy német volt. És egy németnek hinni már csaknem hazaárulás (elkövette Poór János ‒ Bakay Kornél szerint). Bakay Kornél Schlözer-ellenes hazafiúi rohamában egyetlen olyan érvet sem találunk, amely cáfolná az undok német tudós állításait a finnugor nyelvek rokonságáról. (Másutt ‒ Schlözerről alkotott véleményétől függetlenül ‒ Bakay érvel a finnugor nyelvrokonság ellen.)

::adbobox::7::

Nem vitás, hogy a németek csúfosan átvertek minket. Nem kellene egy emlékművet állítanunk tudományos vereségünknek? August Schlözer tudós bagoly (Bubo bubo) képében lecsap az eurázsiai sztyeppék magyarságát jelképező mezei pocokra (Microtus arvalis). A háttérben oszlopok, bennünk pedig a fájdalom. De miért?

Felhasznált irodalom

H. Balázs Éva: A. L. Schlözer und seine ungarischen Anhänger. In: Engel-Janosi, Friedrich ‒ Klingenstein, Grete ‒ Lutz, Heinrich (Hrsg.): Formen der europäischen Aufklärung. Wien, 1976, 252‒269.

Bíró Annamária: Nemzetek Erdélyben. August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája. Erdélyi Tudományos Füzetek 272. Kolozsvár, 2011.

Dümmerth Dezső:Herder jóslata és forrásai. Filológiai Közlöny, 1963: 181–184.

Julius von Farkas: August Ludwig Schlözer und die finnisch-ugrische Geschichts-, Sprach-, und Volkskunde. Ural-Altaische Jahrbücher, 1952: 1–22.

Gulya János: Historische Aspekte: A. L. Schlözer. In: János Gulya (Hg.) Konfrontation und Identifikation. Die Finnisch-Ugrischen Sprachen und Völker im Europäischen Kontext. Wiesbaden 2002, 179‒184.

Jancsó Elemér: Gyarmathi Sámuel levelei. Magyar Nyelv 1944: 214‒224, 359‒365.; 1950: 61‒65, 153‒158, 247‒250.

Kesztyűs Tibor: Schlözer és a finnugor nyelvtudomány. In: Kiss Jenő ‒ Szűts László (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. 1991, 357‒362.

Kubínyi Kata: A gyarmathiana útvesztői avagy: miért olvassuk újra Gyarmathi göttingai tárgyú leveleit? In: Permiek, finnek, magyarok. Írások Szíj Enikő 60. születésnapjára. Urálisztikai tanulmányok 14. Budapest, 2004. 194–203.

Pach Zsigmond Pál: Egy évszázados történészvitáról. Századok, 1972: 849‒891.

Poór János: August Ludwig Schlözer és magyarországi levelezői. Filológia Közlöny, 1985: 133‒143.

Poór János: Magyarországról és a magyarságról az Allgemeine Nordische Geschichtében. In: E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László (szerk.) Unger Mátyás emlékkönyv: emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Budapest, 1991. 183‒190.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése