„Nincs olyan valamirevaló nyelvész, aki ne ismételné a kimerülésig: spanyol nyelv csak egy van, nem több.” – állítja Manuel Alvar, spanyol nyelvész. Lehetséges-e, hogy a 400 millió ember által beszélt, 21 országban államnyelv kasztíliai spanyol egységes rendszert alkot? Az idézett nyelvész nem áll messze az igazságtól, ám a kép ennél azért jóval árnyaltabb. A spanyol nyelv több évszázados fejlődése, és területi terjeszkedése során számos nyelvjárás alakult ki Spanyolországban és Latin-Amerikában. De vajon vannak-e kommunikációs problémák az andalúz lótenyésztő és a chilei bányász között? (Cikkünk csak a kasztíliai spanyol nyelvváltozatait részletezi, és nem tér ki a spanyolországi kisebbségi nyelvekre.)

Bikaviadal, Mexikóban. A bikaviadal még mindig a spanyol nyelvű kultúra egyik jellegzetessége.
(Forrás: wikimedia commons / Tomas Castelazo)

Rómától a modern spanyolig

A spanyol nyelv az Ibériai-félszigeten, az ott beszélt latin nyelvjárásokból alakult ki a Római Birodalom Hispánia tartományának északi területein, a 7. század környékén. Ekkor kezdett felbomlani az addig egységes latin, és kialakult a kasztíliai nyelvjárás. Az első hivatalos spanyolnak tartott írásos emlékek, a „glosszák” a 10. századból származnak, a spanyol nyelvészek hagyományosan innen datálják a nyelv történetének kezdetét. A spanyol nyelv történetét három szakaszra szokták bontani: az óspanyol szakasz az első írásos emlékektől a 15. századig, a középspanyol az első nyelvtankönyv kiadásától (1492) a 18. századig, és végül a modern spanyol az első akadémiai értelmező szótár megjelenésétől (1726) napjainkig tart. A középspanyol korszakra tehető az irodalom felvirágzása, a nyelv „letisztulása”, és az amerikai gyarmatosítás, mellyel a spanyol nyelv rövid idő alatt hatalmas területekre jutott el, és vert gyökeret. Ma Akadémiák felelnek a nyelv szabályozásáért; a több évszázados fejlődés eredményeként napjainkra a spanyol a világ második (bizonyos források szerint a harmadik) legelterjedtebb nyelve (400 millióan beszélik).

A spanyolországi nyelvjárások

Annak ellenére, hogy a nyelvészek többsége egyetért abban, hogy a spanyol egységes, számos területi változatával találkozhatunk Spanyolországban. Az alapvető felosztás szerint két fő nyelvjáráscsoport figyelhető meg Ibériában: az északi és a déli nyelvjárás, az ország összes nyelvváltozata az ókasztíliaiból alakult ki. Az északi dialektusokhoz szokás sorolni az ó-kasztíliai, az új-kasztíliai és a kantábriai nyelvjárást; a déliekhez pedig az andalúzt, a murciait és a Kanári-szigetekit. A fenti nyelvjárások közti különbségek nem sokkal nagyobbak, mint a magyar változatok között találhatóak, így Spanyolországban minden spanyol anyanyelvű könnyedén megérteti magát az ország bármely területén (egy nem spanyol anyanyelvű már gondban lehet). Lényegi különbségeket a kiejtésben és a szókincsben figyelhetünk meg. Az északi kiejtés jellemzően közelebb áll az írott szabályokhoz, míg a déliek gyakran „lenyelik”, „elharapják” – elsősorban – a szóvégi hangokat. Különösen az andalúz nyelvjárásra jellemző a szó-, szótagvégi hangok gyengülése (bizonyos területeken teljesen el is némulnak), ami egy árnyalattal gyorsabb nyelvhasználattal párosulva megkeserítheti a spanyolul jól tudó, ám nem anyanyelvű turisták életét. A szókincsekben található eltérések a mindennapi nyelvhasználatban nem szembeötlőek; ezek elsősorban az egyes területek szlengjeiben figyelhetők meg.

Forrás: Spanish SEO, 2008

A latin-amerikai nyelvjárások

Az amerikai kontinens országaiban kialakult nyelvi sajátosságokat és nyelvjárásokat elsősorban az határozta meg, hogy az anyaországból érkező gyarmatosítók az ország mely részéről érkeztek, vagyis milyen nyelvet hoztak magukkal. Bár a spanyol nyelv terjedésével kapcsolatban több elképzelés is harcol egymással, az azért biztosan állítható, hogy az első gyarmatosítók Dél-Spanyolországból, Andalúziából érkeztek, és csak a későbbi betelepedési hullámok során jöttek az északi részekről, ami végül nyelvi kiegyenlítődéshez (nivelación) vezetett. Ennek megfelelően mivel az első telepesek Kuba, Puerto Rico és a Dominikai Köztársaság területére érkeztek, így az ott beszélt nyelv az andalúz nyelvjáráshoz áll a legközelebb. A nyelvjárások szempontjából továbbá két fő részre lehet bontani Dél-Amerikát (szintén a fenti okok miatt): a „felsőföldek” (Mexikó, Peru, Ecuador, Belső-Kolumbia és Bolívia) nyelvjárásai Kasztília nyelvéhez hasonlítanak, míg az „alsóföldeké” (Venezuela, Argentína, Chile, Uruguay és a Karib-térség) Andalúziáéhoz. A gyarmatosításoknak köszönhetően tehát Latin-Amerika a nyelvjárások területi elhelyezkedésnek szempontjából nagyban hasonlít Spanyolországhoz. A valóságban természetesen jóval bonyolultabb a nyelvi térkép, hiszen hivatalosan majd minden országnak saját nyelvjárása van, de gyakran ezek a dialektusok is tovább bonthatóak. Jó példa erre Mexikó, ahol a mexicano-t (mexikói spanyol nyelvjárás) – ami mellesleg a legtöbb spanyol ajkú által használt nyelvjárás (96 millió beszélő) – 10 további nyelvjárási zónára lehet felosztani. Természetesen az amerikai kontinensen sem kell lényegi különbségekre gondolni, amikor a nyelvjárásokról beszélünk; egy madridi ugyanolyan egyszerűen megérteti magát Sevillában, mint Bogotában, vagy Buenos Airesben. Itt is léteznek apróbb nyelvtani különbségek, valamint az erős őslakos indián nyelvi hatások miatt az országok szókincsei is eltérnek kisebb mértékben. Akadnak különbségek a helyesírásban is: Mexikóban megmaradt az x használata a [ɣ] (a magyar [g]-hez hasonló ám felpattanás nélkül ejtett mássalhangzó) jelölésére. Ezt a más területeken használt, modernizált helyesírás már g-vel vagy j-vel jelöli. Ennek ellenére a Spanyol Királyi Akadémia által ajánlott helyesírás az ország nevére México (Méjico helyett). Az egyik legfontosabb nyelvtani különbség a latin-amerikai és a spanyolországi változatok között, hogy Dél-Amerikában jellemzően a többes szám második személyű vosotros névmás helyett az egyébként többes szám harmadik személyű ustedes használatos 'ti' jelentésben is.

Az egyik oldalról nézve tehát a spanyol nyelvészekkel egyetértésben elmondható, hogy a spanyol nyelv – a hatalmas területi kiterjedtsége, és a 400 millió beszélő ellenére – meglehetősen homogén. Másfelől az is látszik, hogy mind Spanyolországban, mind Latin-Amerikában számos nyelvjárással találkozhatunk, melyek – a mégoly apró különbségek ellenére is – érdekes csemegék a nyelvészek számára. Tisztességes spanyoltudással nem lesznek komoly problémáink egyik spanyol anyanyelvű országban sem, legfeljebb itt-ott kicsit jobban kell majd hegyezni a fülünket.

Források:

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999

http://hu.wikipedia.org/wiki/Spanyol_nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Spanyol_nyelvjárások

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_spanyol_nyelv_története

http://hu.wikipedia.org/wiki/Spanyol_nyelv