Ha valaki még az internet előtt távozott az élők sorából, hátramaradt szerettei egy sor tárgyi emlék révén igyekeztek őrizni az emlékét. Elővettek megsárgult dokumentumokat, kifakult képeket, ezáltal idézve fel közös élményeket, közben pedig a létező automatizmusra bízták a hagyaték rendezését: ha maradtak az elhunyt után anyagi javak, azok a törvényes úton jutottak el az örökösökhöz, függetlenül attól, hagyott-e végrendeletet valaki vagy nem. Ezt a fájdalmas, de egyszerű képletet változtatta meg az internet, amikor az online jelenlét révén kinek-kinek létrejött a fizikai mellett a digitális énje is: blogot írt, online közösségek fórumaiban nyilvánult meg, tudósított a Twitteren, videóit a YouTube-on, fotóit a Flickren osztotta meg. Mindez (is) ő volt egykor, de vajon mi lesz a sorsuk a hozzá kapcsolódó információknak halála után?

Régi Flickr szerver, 2004.
(Forrás: wikimedia commons / Stewart Butterfield)

Egy hazai blog a témával kapcsolatban az Entrusted nevű oldal statisztikáit idézi, egyúttal ismertetve a Facebook elhunytakra vonatkozó szabályait. Eszerint a világ legnagyobb közösségi oldalának felhasználói közül 2011-ben mintegy kétmillióan mondanak majd búcsút mind a fizikai, mind pedig a virtuális világnak. Az oldal szabályzatának megfelelően, ha valaki pár hónapon át nem jelentkezik be, az ismerősei üzenetet kapnak, amely felajánlja, hogy töröljék az ismerőst a kapcsolataik közül, és küldjenek búcsúüzenetet az üzenőfalára. (Persze ha valaki eltérő okból nem látogatja az oldalt, pusztán „ottfelejti” a digitális identitását, e hírekről értesülvén igencsak frászt kaphat.)

A szabály révén a való világban ténylegesen meghalt felhasználó törölhető a virtuális élők sorából is. Az elhunyt ismerős profilját egy űrlap kitöltésével lehet jelenteni a Facebooknak, az esetleges otromba viccelődésért viszont szigorú büntetés, kitiltás jár.

Gondozni az online hagyatékot

Mindez azonban csupán egyetlen eleme bármelyikünk online létének (illetve nemlétének). Nemrégiben a The New York Times igen terjedelmes cikkben annak nézett utána, miből áll(hat) össze valakinek az online hagyatéka, és annak gondozására milyen elképzelések születtek eddig.

A riport többek között egy kansasi fiatalember példáján keresztül elemzi, miért merőben mások azok a teendők, amelyek egy váratlanul elhunyt hozzátartozó online létének rendezéséhez kapcsolódnak. Mac Tonnie hétköznapi foglalkozást űzött, de igen intenzív életet élt az interneten: Posthuman Blues néven blogot írt, folyamatosan és aktívan használta a Twittert, a Flickrt, a YouTube-ot. Aztán egyszer csak – 34 éves korában – a szíve váratlanul felmondta a szolgálatot. Digitális utóélete jól példázza: létezik ugyan lehetőség arra, hogy megőrizzünk valamit (online) életünkből, de még az ő esetében sem beszélhetünk teljes értékű megoldásról.

A halála után is aktív accountja (hozzáférési jogosultsága) révén fennmaradt az engedély arra, hogy a Flickr portálra feltöltsön (valaki) jó néhány – akár több ezer – képet. Ám mióta a jogosultság lejárt, a képek többségét már megtekinteni sem lehet. Néhányat közülük feltehetően kigyűjtöttek a haláláig vezetett blogjáról, más képek pedig talán megvannak a laptopján, szülei viszont nem tudják, hol is kellene keresniük azokat. Ugyanakkor valamennyi képet vissza tudnák állítani, ha a posztumusz accountot meg lehetne újítani.
De sem erre nincs mód, sem pedig arra, hogy törlődjék a jogosultság, mégpedig ugyanabból az okból: senki sem ismeri az elhunyt fiatalember Flickr-jelszavát, amelyet a Yahoo kezel.

Saját blogjához a Google ingyenes Blogspot szolgáltatását vette igénybe (ebben az esetben nem kell fizetni a frissítésért, igaz, nincs is garancia arra, hogy mennyi ideig marad fenn a felhasználói hozzáférés). Valamennyi frissítéshez, változtatáshoz vagy pusztán a fenntartáshoz az a jelszó kellene, amelyet senki sem ismer. Illetve: a Google a birtokában van, és ki is adja a hozzátartozóknak, ha hitelt érdemlően bizonyítják, hogy a felhasználó valóban elhunyt, és halála esetére nem rendelkezett eltérő módon a jelszó kezeléséről.

Mac Tonnie blogja ma is megtalálható, és a másfél évvel ezelőtti halálakor született kommentárok – illetve az, hogy online környezetében miként tudatosult halálának híre – továbbra is olvashatók. Megindító a kommentekből sugárzó közösségi gyász érzése, ugyanakkor mélységesen elszomorító látni a részvétteljes üzenetek között a levélszemét-robotok által küldött, holmi olcsó csizmák megvételére buzdító hosszú linkeket

Ha valaki egy fizikai valójában megragadható hagyományos fényképalbumot vagy naplót örököl, akkor a működő automatizmus révén jogot nyer a hagyaték gondozására – de ha valamely, a digitális ént rögzítő emlékhez szeretne hozzáférni, egy sor választással és kihívások sokaságával szembesül. Ezeket pedig sokan a legszívesebben elkerülik.

Az online halál is biztos üzlet

A kegyeleti szolgáltatásoknak ugyanakkor létrejött a digitális megfelelőjük is, hiszen az elmúlás biztosan tervezhető üzlet.

Az Egyesült Államokban számos vállalkozás alakult azzal az ígérettel, hogy menedzseli megrendelőinek „digitális halálát”: raktározza a jelszavakat, rögzíti, kik férhetnek hozzá azokhoz a megrendelő halála esetén, valamint azt is, hogy miként rendelkezik megrendelőjük az utána maradó digitális tartalom felhasználhatóságára vonatkozóan – mindez egyfajta kiegészítése a hagyományos végrendeletnek.

A Legacy Locker nevű cég állítása szerint mintegy tízezren jelentkeztek már a digitális tulajdon menedzselését célzó szolgáltatásukra. A vállalkozás két legfőbb riválisának a DataInherit (szolgáltatása a Dswiss: akár iPhone-on keresztül is frissíthetők az illető svájci bankszámlájára vonatkozó digitális „hagyaték” adatai), valamint az Entrustet számít. Tavaly májusban ez a három cég közösen szponzorálta a Digital Death Day nevű, értelemszerűen a digitális identitások sorsát a középpontba állító szakmai konferenciát.

Az Entrustet alapítói figyelemre méltóan fiatalok. A mindössze 23 éves Jesse Davis még a Wisconsini Egyetem diákjaként készítette el a vállalkozás eredeti üzleti tervét 2008-ban. Azok után rukkolt elő az ötletével, hogy a digitális tulajdonlás viszontagságainak egyik leghíresebb példájával szembesült, és annak a néhány embernek az erőfeszítéseit követte figyelemmel, akik megtalálták a digitális hagyaték bírósági rendezésének útját.

Justin Ellsworth iraki tengerészgyalogosként 2004-ben vesztette életét, és értelemszerűen nem hagyta hátra yahoos levelezésének jelszavát. A Yahoo ezt a szülők kérésének ellenére sem szolgáltatta ki, ők viszont bíróságra vitték az ügyet. Végül a bíróság utasítására a Yahoo átadta a szülőknek azt a CD-t, amelyen elérhető volt a férfi teljes levelezése.

Ellsworth története győzte meg az Entrustet alapítóit arról, hogy lenne piaca a „digitálisvagyon-tervezésnek”. Az Entrustet esetében ez egy automatizált rendszert jelentett jelszó- és utasítástárolással az összes digitális tulajdonra vonatkozóan.

Az ilyen fajta üzleti vállalkozások egyszerű elvre építenek: a webes, mobilos és közösségi médiahasználat folyamatosan és robbanásszerűen fejlődik, de egyszer mindenkinek véget ér az élete. Mindeközben a fontosabb családi események archivált formái egyre inkább digitálisan tárolódnak. Manapság már mindennapossá vált, hogy valakinek online jelenléte legyen, akár már egy csecsemőnek is, mondjuk egy fényképen keresztül, amelyet a szülők közösségi oldalon nyilvántartott profiljukhoz illesztenek.

Egy napjainkban készült tanulmány szerint érdemes kiválasztani valakit a családból (általában az édesanyát) a digitális emlékek gondviselőjének nem hivatalos szerepére. Ő hozhatja meg a döntést egy esetlegesen bekövetkező tragédia során, hogy mi az a digitális hagyatékból, ami az utókorra hagyományozható, és mi az, amit inkább érdemes végképp megsemmisíteni.

Online krematórium

A The New York Times újságírója néhány Entrustet-felhasználóval is beszél. Ők valamennyien szeretnék megóvni online raktározott képeiket a különböző regisztrációs adataikkal együtt, akár személyes, akár üzleti célú oldalakhoz kapcsolódnak is azok.

Az Entrustet szolgáltatásai között található egy „account-krematórium” is: itt törlődhetnek azok a tartalmak, amelyek elérhetőségét a felhasználók nem szeretnék a végtelenségig meghosszabbítani.

A legtöbb ember nem hagy ilyen típusú „végrendeletet”, és ezáltal a kiszámíthatatlan jövőre bízza digitális életének sorsát.

Az eltűnt digitális örökségek egyik ismert esete a webes úttörő Leslie Harpoldé, aki 2006-ban hunyt el váratlanul, 40 éves korában. Írásai és online projektjei köré olyan barátok és csodálók szerveződtek, akikkel közösen fejlesztettek figyelemre méltó internetes alkalmazásokat még a kilencvenes években. Tavaly, amikor Harpold weboldalai „csendben” eltűntek az internetről, néhányan a barátai közül azért lobbiztak a férfi családjánál, hogy őrizzék meg a munkásságát. Egyikük azt írta az elhunyt unokahúgának (aki megbízott ügyvédként Harpold végrendeletét kezelte): „Leslie számos barátjával leveleztem arról, hogy összes szájtja eltűnt az internetről. Függetlenül attól, hogy értékes volt-e az a tartalom vagy sem, mindannyian arra a következtetésre jutottunk: ő sosem akarta volna, hogy ez megtörténhessen.”

Magyarországon a tengerentúli szolgáltatásokhoz hasonlóval egyelőre még nem lehet találkozni, mindazonáltal „online temető” az egyik szakportál tudósítása szerint itthon is létezik: itt állíthatunk emléket elhunyt szeretteinknek.

A gyertyalang.hu oldalon meghatározott összeg fejében virtuális gyertyát gyújthatunk, tisztelegve az elhunyt emléke előtt, a gyaszportal.hu oldal pedig elsősorban a gyász feldolgozásában, a szükséges teendők átlátásában segít.

Voltak más kísérletek is: az in-memoriam.hu oldalon két éve született az utolsó bejegyzés, a spiritlife.hu oldal virtuális sírkövei pedig végképp elenyésztek...