Kristóf nevű olvasónk kérdezi:

Egy tanárom azt mondta, hogy a nyelvészeink nem szeretik elárulni, hogy nagyon kevés a finnugor alapszókincsünk. Ez igaz? Ha nem, akkor kérhetek szakirodalmat a kérdéshez?

Kristóf kérdése igazán zavarba hoz bennünket. Az első problémánk az, hogy mi az a „nagyon kevés”? Mennyi lenne a „kevés”, az „elég” vagy „átlagos”, mennyi a „sok”? Mihez képest? Bár Kristóf nem fejti ki, minek a kapcsán merült fel ez a kérdés, arra gyanakszunk, tanára valami olyasmit próbált sugallni, hogy ez az alapszókincs kevés ahhoz, hogy a nyelvrokonságot igazolja. Ebből a szempontból igyekszünk megvizsgálni a kérdést.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nos, mindenekelőtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy nem csupán a finnugor eredetű szókincs vizsgálatára van szükség ebből a szempontból. Az a kisebbik probléma, hogy ott van az uráli szókincs, tehát a szókincsnek az a rétege, melynek a szamojéd nyelvekben is van megfelelője. Az ilyen szavak ugyanis automatikusan finnugorok is, hiszen meg kellett lenniük a finnugor alapnyelvben. Ennél jelentősebbek a magyar nyelv rokonsága szempontjából az ugor szavak, tehát azok, amelyeknek csak az obi-ugor nyelvek valamelyikében találjuk megfelelőjét: ezek nem kötik a magyart a finnugor alapnyelvhez, de kötik az uráli/finnugor nyelvcsaládhoz – azaz a nyelvrokonságról tanúskodnak annak ellenére, hogy nem finnugor eredetűek. Ha tehát a nyelvrokonság miatt tesszük fel a kérdést, együtt kell számolni tehát az uráli, a finnugor és az ugor eredetű szavakat.

Mennyi ehhez a kevés, mennyi az elég, mennyi a sok? Mint tudjuk, a nyelvrokonság megállapítását az teszi lehetővé, hogy a nyelvek története során a hangváltozások meglehetősen szabályosan mennek végbe. Ennek jól ismert iskolapéldája a magyarban többek között a szó eleji *p > f változás, vagy a veláris („mély”) magánhangzók előtt végbement *k > h változás. Ezért van, hogy a finn puu megfelelője a magyar fa, a finn kaláé a magyar hal. Természetesen jóval több ilyen megfelelés van, és vannak jóval bonyolultabb esetek is. A nyelvrokonság bizonyításához akkor van elég példa, ha több ilyen szabályos megfelelés kimutatható, és mindegyikre van jó néhány példa. (Persze nem mindegy, milyen szavak esetében van meg, és persze fontos az is, hogy az esetleges – gyakran látszólagos – ellenpéldákkal mit kezdjünk. Olvasónk kérdése azonban a számokra vonatkozott, így ezt itt nem részletezzük.) Az uráli (finnugor) rokonság bizonyítására pedig kétségkívül van elegendő példa.

Vajon tényleg eltitkolják a szakemberek, hogy valójában hány ilyen szó van? Nos, ezt nehéz lenne meggyőzően bizonyítani, hiszen több szótár is van, amelyből ez az adat pontosan tudható. Már a hatvanas-hetvenes években megjelent A magyar szókészlet finnugor elemei című három kötetes szótár (1981-ben mutatója is megjelent), mely kifejezetten ezeket a szavakat dolgozza fel. Általában – azaz a kérdést nem a magyarban is meglevő szavakra kihegyezve – az uráli (finnugor) eredetű szókincset korábban és később is több szótár feldolgozta, ezek közül érdemes kiemelni az Uralisches Etymologisches Wörterbuchot (Uráli etimológiai szótár, UEW), melynek már elektronikus változata is elérhető Uralonet néven.

Az Uralonetből könnyen ellenőrizhetjük, hogy a magyar szókincsben számszerűleg körülbelül hány elem található. Ha megnyitjuk a második „fiókot”, és ott bejelöljük, hogy azon elemek listázását kérjük, melyeknek van magyar megfelelőjük, és elindítjuk a keresést, kapunk egy listát. Számunkra itt nem is igazán a lista az érdekes, hanem a szám, amelyet a lista tetején kapunk: 703 találatról van szó. Persze ezt ne vegyük szó szerint, inkább nagyságrendi tájékoztatásnak: egyfelől vannak etimológiák, amelyek vitathatóak (többet bizonytalannak jelöl a szótár is: a biztos etimológiák száma az adatbázis szerint 530), másfelől sajnos az adatbázisba is kerültek hibák. Az előbbire példa, hogy az UEW és következésképp az Uralonet szerint biztosan ugor eredetű a hattyú: mint a szótár is jelzi, ez egy török nyelvből kerülhetett az ugor alapnyelvbe. Ma azonban a kutatók egy része (talán többsége is) úgy foglal állást, hogy a török szó a magyar és az obi-ugor nyelvek külön életében kerülhetett e nyelvek szókincsébe, tehát nem ugor eredetű szó. Az adatbázis hibájára példa, hogy – mint azt korábban is jeleztük – a mell szó valamiért hiányzik a megfelelő szócikkből, és csak a magyarázó rész utal rá.Zavart okozhat az is, hogy néhány szó több szócikkben is szerepeljhet: így például az ág szó két szócikkben is megtalálható. Nagyságrendileg azonban a szám biztosan helytálló.

Bár Kristóf eleve az alapszókincsről kérdez, emlékeztetőül fel kell hívnunk olvasóink figyelmét arra is, hogy önmagában ez a szám nem döntő – a nyelvrokonság bizonyítására jóval kevesebb is elég lenne. Van ugyanis a szókincsnek egy olyan rétege, mely legkevésbé hajlamos a változásra, azaz leginkább megőrzi az ősi elemeket. Ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek nincs éles határa, de a magjában ott állnak az alapvető számnevek, a névmások, az legáltalánosabb igék (’eszik’, ’iszik’, ’alszik’, ’megy’ stb.), a legalapvetőbb természeti jelenségek (’víz’, ’kő’, ’ég’, ’felhő’ stb.), a fő testrésznevek (’fej’, ’kéz’, ’vér’ stb.). Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.

Fa, ág, víz, hó, jég, kő, ég – mind uráli / finnugor /ugor szavak
(Forrás: Wikimedia Commons / Евгений Адаев)

Ugyanakkor el kell mondanunk, hogy valójában a finnugor eredetű szavak, illetve szótövek nagyon gyakoriak a magyarban. Irodalmi szövegekben a szótövek 80-90%-a is lehet finnugor eredetű. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezeket a szavakat ebben a formában és ebben a jelentésben használták a finnugor korban is: a menő ’trendi’ szó viszonylag új lehet (feltehetően a 20. század második felében kezdték el így használni), mégis uráli eredetűnek számít, hiszen a töve a men-/megy- igető, mely uráli eredetű. Természetesen szakszövegekben, ahol magas a frissen átvett idegen szavak aránya, az ősi tövek aránya alacsonyabb lehet.

Kristóf másra is kíváncsi:

Másik kérdésem az lenne, hogy a nyelvek szétválása a paleolitikumban ment végbe vagy a neolitikumban?

Ez a kérdés még inkább zavarba ejtő, hiszen a nyelvek szétválása nem egy bizonyos történelmi korban ment végbe, hanem ma is folyik (elég a délszláv nyelvek elkülönülésére, sőt, tudatos elkülönítésére gondolni). Ráadásul feltehetően a nyelvek szétválása azonnal az emberi nyelv megjelenésével kezdődött.

Kristóf talán úgy értette, hogy a finnugor nyelvek mikor váltak szét. Ehhez érdemes felidézni, hogy paleotikumnak az úgynevezett pattintottkő-korszakot nevezik, míg neolitikumnak a csiszoltkő-korszakot. Ezek a korszakok azonban a Föld különböző területein más-más korszakban kezdődtek, illetve értek véget. Európában mindenesetre a paleotikum legkésőbb i. e. 8000-ben lezártnak tekinthető, míg az uráli egység felbomlását i. e. 6000-re teszik. A neolitikummal kapcsolatban kevésbé pontos adatokat találunk.

Elgondolkodtató azonban, hogy már az uráli korban, azaz a szamojéd nyelvekben is megtaláljuk a magyar vas megfelelőit: igaz, ezek a legkülönbözőbb fémeket jelölik. Feltehető tehát, hogy az uráli alapnyelv beszélői már ismertek valamilyen fémet. Azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy ezt fel is dolgozták-e, esetleg más népektől cserekereskedelem révén jutottak-e hozzá (ezt látszik megerősíteni, hogy feltehetően indoeurópai jövevényszó), és nem tudjuk azt sem, hogy ha voltak is fémtárgyaik, azokat mire használták. Az mindenesetre feltételezhető, hogy az uráli alapnyelv felbomlása idején a nyelv beszélőinek közössége már kezdett túllépni a kőkorszakon.