Steinweg, a német zongorakészítő Steinwayre változtatta a nevét, részben azért, mert vevői jobban becsülték az „angol” hangszereket. Tom Lee, aki New Yorkban a kínai negyed, a Chinatown elöljárója volt, eredetileg a Wong Ah Ling névre hallgatott. A New Yorkban született Anne Bancroft színésznőt olaszul eredetileg Anna Maria Luisának hívták.

Ellis Island: sokáig ide érkeztek a bevándorlók, és gyakran itt kaptak új nevet is.
(Forrás: wikimedia commons)

A változtatás célja világos volt: az amerikai hangzású név felvételétől a bevándorlók azt remélték, hogy gyorsabban beolvadhatnak az őket befogadó társadalomba, elkerülhetik eredetük kiderítését vagy a megkülönböztetést, alkalmasabbá válhatnak arra a tevékenységre, amelyet új hazájukban kívánnak folytatni. Manapság a szakértők többsége egyetért abban, hogy ez a hagyományos magatartás szinte teljesen kiveszett az újonnan érkezőkből.

„Általános tapasztalat, hogy már senki sem választ magának új amerikai nevet” – mondta a The New York Timesnak Cheryl E. David, aki korábban a bevándorlási kérdésekkel foglalkozó ügyvédek szövetségének egyik vezetője volt.

Statisztikák erről nincsenek, és a szakértők szerint nem lehet egyetlen időponthoz kötni a korábbi gyakorlat megszűnését. A névváltoztatás az elmúlt néhány évtizedben vált egyre ritkábbá, és ha nem is lehet pontosan számszerűsíteni, az, hogy mennyire szórványos lett napjainkra, a bíróságokon jól érzékelhető. A The New York Times utánanézett annak a több mint ötszáz névváltoztatási kérelemnek, amelyet New Yorkban, ahol több a külföldi születésű lakó, mint az Egyesült Államok bármely más városában, júniusban nyújtottak be. Mindössze fél tucat körül járt azoknak a beadványoknak a száma, amelyek egyértelműen azt szolgálták, hogy a Latin-Amerikából vagy Ázsiából érkezettek angolosítsák vagy angolosan rövidebbé tegyék eredeti családnevüket. Néhány orosz és kelet-európai bevándorló is benyújtott hasonló kérelmet, de legalább ugyanannyian voltak közöttük azok, akik ragaszkodtak eredeti vezetéknevükhöz.

A nyilvánvalóan etnikai hangzású vezetéknév módosításáért folyamodók nagy többsége vagy házassági okokból nyújtotta be a kérelmet – például utólag felvéve, illetve saját nevéhez kapcsolva a házastárs nevét –, vagy gyerekszülés miatt járt el így, mivel az eredetileg kiállított okmányokon csupán a gyerek neme szerepelt: a névváltoztatással viszont megkapta a szülő vezetéknevét.

A szociológusok szerint mindez azt tükrözi, hogy az Egyesült Államok egész egyszerűen multikulturálisabb országgá vált. Felhívják a figyelmet arra, hogy az ázsiai és latin-amerikai bevándorlók esetében, akiket fizikai megjelenésük alapján sokkal könnyebb felismerni, új név felvétele korántsem olyan hatásos eszköz, mint XIX-XX. századi európai társaiknál volt. Fontos tényező az is, hogy bizonyos körülmények között az etnikai identitás éppenséggel ütőkártyává válhat, amint azt különböző, éppen ezt az identitást erősítő programok hangsúlyozzák.

Mi az utolsó betű, d vagy t?

Marian Smith, az amerikai állampolgársági hivatal vezető történésze kifejtette, hogy 1910-ben sokkal nagyobb volt a társadalmi igény a konformitásra, míg manapság a bevándorló egy sor hivatalos személyazonossági papírral, vezetési jogosítvánnyal, útlevéllel érkezik, amelyek mindegyikén ugyanaz a név látható. Ezt megváltoztatni sok utánjárást igényel.

Douglas S. Massey, a Princeton Egyetem szociológusa úgy vélekedik, hogy az újonnan érkezők és gyermekeik az 1970-es és 1980-as évektől fogva nem érzékelnek olyan társadalmi nyomást, amely vezetéknevük módosítására irányulna. Ezt azzal magyarázza, hogy a bevándorlás sokkal inkább az amerikai élet részévé vált, és a polgárjogi mozgalom legitimálta, sőt támogatandónak nyilvánította a csoportbüszkeséget.

Egy évszázaddal ezelőtt voltak bevándorlók, akiknek a nevét az európai hivatalnokok leegyszerűsítették, másokét rosszul jegyezték le, amikor viselőjük hajóra szállt. A New York-i Ellis szigeten, ahol fogadták őket, a bevándorlási tisztviselők nemigen foglalkoztak névmódosítással. Sok bevándorló maga kezdeményezte később családneve törvényes úton való megváltoztatását, például Sapusnickról Phillipsre („az előbbit nehéz kimondani, ez zavarja az üzleti tevékenységet” – olvasható egy iraton az indokolás), Laskowskyról Lake-re („az eredeti név nem amerikai”) vagy Katchkáról Kalinra (Katchka kacsát jelent jiddisül, és egy bizonyos Katchkával „emiatt gúnyolódtak bizonyos személyek”).

A legtöbb kérelmet szinte automatikusan elfogadták, bár még 1967-ben is előfordult Brooklyn polgári bíróságán, hogy a bíró elutasította egy bizonyos Samuel Weinberg beadványát, aki a jövendő családi érdekekre hivatkozva igényelte a régi helyett a Lansing vezetéknevet, „hogy fiaimat semmiféle elképzelhető megbélyegzés ne sújthassa”. A bírót, aki az elutasítás mellett döntött, Jacob Weinbergnek hívták...

Lisa Chang, akinek szülei 1976-ban Koreából érkeztek, úgy tervezte, hogy koreai származású lesz a férje is. Ám amikor végül egy fehér bőrű emberrel kötött házasságot, lányneve megőrzése mellett döntött. „Úgy éreztem, hogy elvesztem énem egy részét és koreai örökségemet, továbbá csalnék családnevemet illetően, ha újat vennék fel – magyarázta a 28 éves nő, aki online hirdetési portálok hibaelhárítójaként dolgozik. – Amúgy pedig senki sem mondta, hogy meg kellene változtatnom a családnevemet, bár jövendőbelim felmenői részéről éreztem némi nyomást”.

A Boszniából hét éve bevándorolt 40 éves Marija Sajkas nem utolsó sorban azért vette fel bosnyák férje családnevét, mert azt könnyebb angolul kimondani.

De a névváltoztatásnál sem könnyű megtalálni az igazit. David M. Glaubermann New York-i kommunikációs igazgató belefáradt abba, hogy telefonon mindig betűznie kell a nevét, és Grantra módosította. Amikor első alkalommal hagyott valakinek üzenetet új nevén, a titkárnő visszakérdezett: „Mi az utolsó betű, d vagy t?”