Ha valaki át akarja tekinteni a világban ma létező nyelvpolitikai gyakorlatot, nincs könnyű helyzetben. Ehhez először is tisztázni kell azokat a főbb szempontokat, amiket egyáltalán a nyelvpolitika körébe sorolunk. Általában véve pedig nem árt leszögezni, hogy a nyelvpolitika a politika része, politikai döntések határozzák meg, így a mindenféle beavatkozást ellenző semleges, „biológusi” nyelvész látásmódja kevésbé érvényesül, sokkal inkább érzékelhetők a hagyományos politikai-filozófiai törésvonalak: az engedékenység és szigor, a kisebbségvédelem és asszimiláció közötti egyensúlyozás.

Budapest, 2003. január 2.: az idegen nyelvű feliratoknak már magyarul is szerepelniük kell a táblákon.
(Forrás: MTI, Nándorfi Máté)

Kőbe vésve

A nyelvek legalapvetőbb törvényi jelenléte az alkotmányokban található rendelkezés az állam hivatalos nyelvéről. Általában ez szabja meg, hogy a közhivatalokban és az állami médiában milyen nyelven folyhat a kommunikáció. Fontos terület még az etnikai kisebbségek nyelvi jogainak kezelése, illetve más emancipációs törekvéseknek is vannak nyelvi vetületei (pl. a női egyenjogúság és a személyes névmások használata). Nemzetközi egyezmények mutatják azt a tendenciát, hogy a nyelvi jogokat igyekeznek az alapvető emberi jogok körébe emelni. (A két legfontosabb ilyen okmány a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája, amit 1992-ben fogadott el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, valamint az 1996-ban Barcelonában az UNICEF által is aláírt Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.) Európában egyre nagyobb kihívást jelentenek a bevándorlási hullámok, valamint a globalizáció folytán megjelentek a világnyelvtől való védelmi törekvések is.

A politikai szabályozásnak tehát jellemző színterei és formái vannak, de ezek országról országra eltérő kombinációkat mutatnak. A közelmúlt „leghangosabb” nyelvpolitikai eseményei a francia nyelvhez köthetők: az egyik a híres québeci nyelvi küzdelem, a másik a franciaországi nyelvtörvény.

Harcos franciák

A kanadai Québec olyan tartomány, ahol az országos szinten ugyan kisebbségi francia nyelv a helyi többség erejével védekezhetett, ugyanis ez az észak-amerikai ország egyetlen olyan tartománya, ahol a francia nagy többségben van. A québeci franciák nyelve történelmi okok miatt fokozatosan kiszorult az üzleti életből, körülzárva érezték magukat, és egy idő után ezt kezdték megelégelni. A határpont a tartomány kanadai beolvadásának 100. évfordulóján, 1967-ben történt, amikor is De Gaulle francia elnök egy hivatalos látogatáson így zárta beszédét: „Vive le Québec libre!” (Éljen a szabad Québec!), ezzel útjára indítva egy elkülönülést hirdető mozgalmat. A franciát hivatalos nyelvvé tették, s létrehívták a Francianyelv-védelmi Bizottságot, vagy, ahogy sokan hívták: a nyelvrendőrséget. Hivatalnokok járták Montréal utcáit, gyanús cégtáblákat fürkészve, míg végül a nyolcvanas években valamelyest enyhítettek a törvényeken. A harc kétségtelenül eredményes volt: az azóta lezajlott „csendes forradalomnak” nevezett folyamat révén a québeci gazdaság nyelve ma már a francia.

A másik sokat emlegetett nyelvtörvényt, a franciaországi ún. Toubon-törvényt 1994 augusztusában – a sajtó folyamatos kétkedésétől és élcelődésétől kísérve – vezették be. Ez kötelezővé tette a francia nyelv használatát például a nyilvános tájékoztatókon, csomagolási feliratokon, használati utasításokon. A törvény első változatát, amely a magánszemélyekre is kiterjedt volna, a francia alkotmányügyi tanács megnyirbálta – ami azonban megmaradt, kifejezetten sikeres lett: tény, hogy eredményesen visszaszorította például a közterületeken burjánzó angol „shop”és „fast food” feliratokat. A franciák többsége egy, a bevezetéskor készült felmérésben egyetértett a nyelv jogszabályi úton történő védelmével. A törvénynek a többnyelvűségről szóló része még népszerűbbé vált: ez előírta, hogy a turistáknak szóló szövegeket a francia mellett még legalább két nyelvre le kell fordítani.

Hozzá kell tennünk, hogy Franciaország asszimilációs politikája egyébként kivételnek számít, hiszen liberális történelmi hagyománya közismert, és amúgy is kultúrnagyhatalom, így nyelvi ereje önmagában is érvényesül.

Befogadni...

Európa többi része viszont igen kevert képet mutat. A nyelvi tolerancia valamelyest összefügg a demokratikus berendezkedéssel, így a gazdasági helyzettel is. A skandináv és nyugati államokban (a nyelvileg igen tagolt Belgiumot és Svájcot is beleértve) területi alapú nyelvi önrendelkezés érvényesül. Az egyik legpozitívabb példa Finnországé: a 6%-nyi svéd népességet nem is kisebbségnek, hanem „államalapító társnak” tekintik, akik a svéd lakosú területeken szabadon használhatják a svédet is a közhivatalokban. Spanyolországot is megemlíthetjük, ahol a katalánt hivatalos nyelvként ismerik el. Kelet felé haladva pedig azt látjuk, hogy egyre több állam nem, vagy csak kiegészítéssel írta alá az európai kartát (így tettek a balti államok, Görögország, Albánia, Románia, vagy 1999-ben a franciák is).

...vagy védeni

Az európai államnyelvvédő törvények többségét az ezredforduló környékén fogadták el. Egy részükhöz egyértelmű nacionalisztikus törekvések kapcsolhatók: ez vagy a világnyelv, vagy a környező nemzetek ellenében mutatkozik meg, de itt sem húzható éles határ. Persze a globalizációellenesség sem azonosítható a nacionalizmussal – a németeknél és nálunk is lezajlott egy vita az utcákon elburjánzott angol feliratok miatt. Ezek motivációja sokkal inkább a globalizációellenesség. És ha már „hangosnak” minősítettünk egy-két nyelvpolitikai csatározást, a „csendesebb” nyelvtörvények közé sorolhatjuk a lengyelekét, a szlovénekét (ahol területi alapon hivatalos nyelv a magyar és az olasz is), vagy a románokét, amelyikből eltörölték a büntetési tételeket. A közelmúlt „hangos” eseménye viszont a szlovák nyelvtörvény.

A PLAIN

Végül, ha nyelvpolitika, szót ejthetünk egy olyan nyelvpolitikai mozgalomról is, amely nem a nyelvek közti szembenállásról szól. Az 1993-ban alakult PLAIN (Plain Language Association InterNational) az akadémiai, kormányzati, jogi és üzleti nyelv bonyolultsága ellen indult. A nemzetközi mozgalom szervezetek és kampányok formájában létezik, és céljául a túl hosszú és érthetetlen szövegek felváltását tűzte ki. Leginkább angol nyelvterületeken próbálnak eredményt elérni, az egyik élenjáró azonban érdekes módon Svédország, ahol komoly hivatali pozícióban működik egy „egyszerűnyelvi” szerkesztőség.

Források:

Heimer György: Nyelvrendőrség Kanadában

Magyar Péter: A francia megoldás

Rózsa László: Válaszúton a kisebbségek Európája

http://www.culturalpolicies.net/web/albania.php?aid=519

Szépe György: Nyelvpolitika: múlt és jövő