Finnugor vasutakról már korábban is írtam a Rénhírekben. A soha meg nem nyitott Szalehard–Igarka vasútvonal a szovjet rendszer butaságának és gonoszságának egyik kevéssé ismert jelképe. Építése sok áldozattal járt, mégis kudarcba fulladt. A Szentpétervár–Helsinki vonal azonban napjainkban is működik, sőt most működik igazán.

A Szentpétervár–Helsinki vasútvonal építése

A napóleoni háborúk után Finnország orosz fennhatóság alá került. Perszonálunió jött létre: a finn nagyhercegség uralkodója az orosz cár volt. A finn állam intézményi függetlensége látszólag teljes volt. Persze sok függött a cár nevében eljáró orosz kormányzó személyétől…

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A két ország között szabályos határ húzódott. Még vámunió sem létezett köztük. Határátlépéskor az utasokat határőrök és fináncok ellenőrizték. Az emberek utazgatását mindig is rossz szemmel néző orosz bürokrácia számára azonban fontos volt a gazdasági együttműködés támogatása. A kétoldalú kereskedelem kibontakozása sürgetővé tette a fővárosokat összekötő vasútvonal megépítését.

A Szentpétervár–Helsinki vasútvonal építését Finnországban kezdeményezték. Az országnak ekkor már volt vasútja: a Helsinki–Hämeenlinna vonalat 1862-ben adták át. Ehhez kívánták csatlakoztatni Riihimäkinél a szentpétervári vonalat. A finn kezdeményezők nem tudtak elég tőkét összegyűjteni, ezért az orosz kormányzó, Adlerberg gróf pártoló közbelépésére volt szükség.

Vasútépítők
(Forrás: http://semenidos.narod.ru/htm/base/semenido_stories_fin_05.html)

Az építkezés 1867–1870 között folyt. Ez lényegében egybeesett az 1866–68. évi éhínséggel, ezért a vasútvonalat éhségvasútnak is nevezték. Az ellátás és a munkabér reményében özönlöttek az emberek az építkezésre. Több mint tízezren dolgoztak a töltéseken.

A vasút mindent átalakít

A Szentpétervár–Helsinki vasútvonal nemcsak gazdasági szempontból volt jelentős. Építésének nagyon örültek a nyaralótulajdonosok is. Az orosz főváros körül az 1820-as–1830-as években bontakozott ki az első nyaralóépítési láz. A tehetős polgárok és úrhölgyeik ekkor fedezték föl a Karél-földszoros szépségeit. Ez a terület a Ladoga-tó és a Finn-öböl közti földsáv. Őslakói a pravoszláv vallású izsórok vagy másként inkerik,  akikhez a 17. században finn telepesek érkeztek, nem mindannyian önszántukból. E lutheránus vallású finn etnikai csoportot nevezzük inkeri finneknek. Az inkeri finnek betelepülése után a pravoszláv izsórok egy része vallási okokból elköltözött.

A dácsák (nyaralók) építésével indult ennek a vidéknek az eloroszosodása. A dolog általában úgy kezdődött, hogy valamelyik orosz arisztokrata nagyobb földterületet vásárolt a Karél-földszorosban. A földbirtokos hozta a saját szolgálóit is, akik természetesen oroszok voltak. Az új lakók új településeket hoztak létre, melyeknek természetesen orosz nevet adtak.

A vasútvonal felépítése után több földtulajdonos fel is parcellázta területének egy részét. Ily módon újabb nyaralótelepek jöttek létre. Ezáltal folytatódott a terület eloroszosodása is.

A vasútállomásokhoz kapcsolódó híres nyaralótelepek: Ugyelnaja, Suvalovo, Ozjorki és Pargolovo hamarosan összeértek, szinte egyetlen nagy települést alkotván. Helyükön az 1500-as években öt falu állt. Érdekes módon négynek ugyanaz volt a neve: Parkola (ebből származhat Pargolovo neve). Az új településnevek gyakran az első orosz földbirtokos nevét viselik, ilyen például Suvalovo és Levasevo.

A Karél-földszoros dácsáit az orosz intelligencia is nagyon kedvelte. Híres írók, képzőművészek töltötték a nyarakat a finnugor őslakókkal békés egyetértésben. Ilja Repin például Kuokkalában telepedett le. Miután a Szovjetunió annektálta a Karél-földszorost, a falut Repinónak nevezték el.

A szentpétervári intelligenciával fenntartott kapcsolatnak kétségtelenül voltak gazdasági előnyei az inkeri finn lakosság számára. A nyaralók népe biztos piacot jelentett mezőgazdasági termékeik számára. Korábban csak a fővárosba szállítottak, most már helyben tudták eladni a zöldséget, gyümölcsöt. Sokan vállaltak munkát az új nyaralók építésén, mások pedig a szentpétervári hölgyek és urak fuvarozásából éltek.

A városi elit életmódja az inkeri finnek számára mintaként szolgált: az 1910-es években már egyáltalán nem volt ritkaság a varrógép vagy a zongora a helyi parasztok házaiban.

Finn vasúton Szentpétervárig

Helsinki és Riihimäki között 69 km a távolság. A hämeenlinnai vasútból Riihimäkinél kiágazó szentpétervári vonal 385 km hosszú. Ezt a vonalat teljes egészében finn mérnökök tervezték. Eleinte a gyors építkezésen volt a hangsúly: fából készültek a műtárgyak (pl. hidak, átereszek) és a vasútállomások is. Később kőépületeket emeltek, melyeket a kor híres finn építészei terveztek, így például Bruno Granholm, a vasútállomások specialistája.

A Granholm által tervezett suvalovói állomás egy régi képeslapon
(Forrás: Wikipédia)

A vasútvonal túlnyomórészt Finnország területén futott, hiszen akkoriban a finn–orosz határ közvetlenül az orosz főváros szomszédságában volt. Szentpétervári végállomása a Finnlandi pályaudvar volt. A határállomás, Beloosztrov (eredeti inkeri nevén Valgasaar, finnül Valkeasaari, az orosz elnevezés ennek a tükörfordítása) mindössze 32 versztára feküdt az orosz fővárostól (1 verszta=1066,78 m). A vasutat teljes egészében finn személyzet működtette.

A szovjet idők pangása után ez a vasúti összeköttetés újból nagy forgalmat bonyolít. A pályát átépítették a nagysebességű vonatok számára. Az orosz oldalon 200 km/h sebességgel, a finn oldalon pedig 220 km/h maximális sebességgel járhatnak a vonatok. Pendolino márkájú új szerelvényeket is vásároltak.

Az új vonat első útja előtt a helsinki főpályaudvaron
(Forrás: Wikipédia, Otto Karikoski felvétele)

A nagysebességű közlekedés 2010-ben indult meg. Szentpétervár és Helsinki között a 454 km-es útvonalon a menetidő 6 óra 18 percről 3 óra 36 percre csökkent. (Nálunk például 3 óra 46 perc az utazás Zalaegerszegre, a távolság 220 km.)

Lenin megérkezik Szentpétervárra

Több évig tartó nyugat-európai száműzetéséből Lenin 1917 áprilisában tért haza. Érkezéséről táviratban értesítette családját. A határállomáson, Beloosztrovban munkásküldöttség várta, Szentpétervárott, a Finnlandi pályaudvaron pedig hatalmas tömeg. Lenint fölállították egy páncélautóra, hogy annak tetejéről szóljon a néphez. A szovjet mitológia természetesen később szent tárgyként kezelte a páncélautót, a Finnlandi pályaudvar pedig kapott egy hatalmas Lenin-szobrot is az események emlékére.

Az orosz fővárosban több ezer finn ember élt és dolgozott. Nemcsak a környező falvakból települtek be, hanem Finnország távolabbi részeiből is érkeztek. Szentpétervár mint ipari, kereskedelmi és közigazgatási központ munkát kínált a finn embereknek is. Így a bolsevikok bázisát alkotó gyári munkások között is voltak finnek. És amint már írtam, finn személyzettel működött a Szentpétervár–Helsinki vasút is. A finn munkások Lenin külföldre menekítésében, majd visszahozatalában szereztek mára már elhervadt érdemeket.

Menekülés és visszatérés a 293-as számú mozdonyon

A bajkeverő Leninnek röpke három hónap múltán menekülnie kellett Oroszországból. Nyilván ismerte Marx nevezetes mondását arról, hogy „a forradalmak a történelem mozdonyai”. Úgy gondolta tehát, hogy ő mint forradalmár, mozdonyon fog utazni. Ekkor Lenin már a Razlivi-tó partján bujkált, egy összkomfortos szalmabálában. Razlivból a helsinki vasútvonal Ugyelnaja állomására kellett eljutnia, ahol Hugo Jalava finn mozdonyvezető várta, hogy átcsempéssze a határon.

Beloosztrovban kicsit meleg volt a helyzet, mivel tartani lehetett attól, hogy a határőrök a mozdonyt is ellenőrzik. Jalava ezért lekapcsolta masináját, és elpöfögött vizet vételezni.

Lenin egészen a vonal túlsó végéig utazott. Helsinkiben a városi rendőrfőnöknél, titkos kommunistaszimpatizánsnál bújt meg. Később azonban közelebb költözött a forradalmi eseményekhez, Viipuriban, Juho Latukka újságíró házában lakott. A város ma Viborg néven Oroszországhoz tartozik, a házban természetesen Lenin-múzeum van.

Október 7-én Lenin visszatért Szentpétervárra. Ezúttal is Jalava mozdonyán utazott.

Hugo Jalava

Hugo Jalava a bolsevik mozgalom egyik szürke, olykor pedig a koromtól fekete robotosa volt. Már az 1905-ös forradalomban is részt vett. Élete végéig mozdonyvezetőként dolgozott. Petrozavodszkban hunyt el, 1950-ben. Egy Lenin-rendet persze azért begyűjtött a rendjel névadójának fuvarozásáért.

Hugo Jalava
(Forrás: Földes Péter: A nagy október. Bp. 1967. 73.)

Szentpétervári lakása a bolsevikok titkos találkahelye volt. Ennek következtében felesége, Lyyli Jalava szintén ismerte Lenint. Kiváló érzékkel ismerte fel az ebben rejlő üzleti lehetőséget. Hosszú élete folyamán ontotta a visszaemlékezéseket. Egyiket-másikat finnül is kiadták. A petrozavodszki utcákon még 1975-ben is összesúgtak a háta mögött: ez a néni Lenin harcostársa volt!

Eino Rahja

Lenin szentpétervári menekülésének és visszatérésének egyik szervezője Eino Rahja volt. Akkor is Leninnel volt, mikor Razlivból az ugyelnajai vasútállomásig gyalogoltak.

Eino Rahja
(Forrás: Földes Péter: A nagy október. Bp. 1967. 73.)

Rahja családja a Kalajoki melletti Rahja faluból származott, de Eino Rahja már Kronstadtban született. Lakatosként dolgozott a finn vasútnál. Testvérei, Jaakko és Jukka Rahja szintén régi mozgalmárok voltak. Jukka Rahja 18 évesen már részt vett az 1905-ös forradalomban. Később pártmunkára Finnországba küldték. Részt vett a finn polgárháborúban is. Miután visszatért Pétervárra, egy bolsevik perpatvarban megölték. A lövöldözés az Otto Kuusinenről elnevezett klubban tört ki, Jaakko Rahja is megsérült.

Eino Rahja a forradalmi vezetők belső köréhez tartozott. Lassacskán azonban kikopott a jobb társaságból: 1927-ben kizárták a finn kommunista párt központi bizottságából, 1932-ben, 47 éves korában pedig heveny alkoholizmusa miatt nyugdíjazták. Még négy évig ivott.

A 293-as mozdony

A Jalava vezette mozdony ma szintén a forradalom becses relikviái közé tartozik. Egy másik finn masiniszta, Valdemar Virolainen követte figyelemmel a mozdony sorsát. A masina 1924-től Finnországban dolgozott. 1947-ben a tamperei fűtőház állományába tartozott, és még mindig működött! Elővárosi vonatok élén pöfögött.

A 293-as
(Forrás: Wikipédia, James G. Howes felvétele)

Közben Virolainen mozdonyvezető élete is nagyot változott: 1947–1950 között a Karél–finn Szovjet Szocialista Köztársaság elnöke volt. 1950-ben lecsukták, de Sztálin halála után, 1954-ben rehabilitálták. Miután nyugdíjba vonult, a szovjet vezetés megbízta a 293-as számú mozdony felkutatásával és visszaszerzésével. A finnek ünnepélyesen átadták neki az öreg vasat. A mozdony saját erejéből érkezett meg Szentpétervárra – vagyis Leningrádba. Hiába, ezek az amerikaiak ott Richmondban tudtak jó gépeket gyártani! A mozdony 1964 óta üvegkalitkában áll a Finnlandi pályaudvar előtt.

Lenin és Jalava a mozdonyon - szovjet bélyeg 1979-ből
(Forrás: Wikipédia)

Forradalmár a fülkében

A Szovjetunió gondosan ápolta és szépítgette forradalmi hagyományait. Nemcsak a tárgyi emlékeket (köztük legfőbb vezetőjüket) őrizték meg az utókornak, hanem az udvari festőkkel megörökíttették a forradalom minden mozzanatát és Lenin életének minden magasztos pillanatát. Így festette meg Alekszandr Mihajlovics Lopuhov Lenint a 293-as mozdony vezetőfülkéjében. A boldog jövőbe tekintő forradalmár mellett Hugo Jalava lapátolja a szenet.