Különös olvasói kérdést kaptam, amelyiknek – legalábbis számomra – nyilvánvalóan nincs köze a nyelvhez. Ezért a laikus nyugalmával válaszolhatok rá: ha tévedek, az azért van, mert nem értek a néprajzhoz.

Előfordul az emberekkel, hogy csuklanak. Ilyenkor azt szokták egyesek mondani, hogy a csukló embert emlegetik. Honnan ered ez a néphiedelem és mi az alapja?

Egyébiránt én úgy tudtam, hogy a tüsszentés jelenti az ember "emlegetését" és nem a csuklás. (Nem tudom miért így tudom. Ez is valamiféle elterjedt néphiedelem-változat lehet? Ennek az eredetéről is lehet-e valamit tudni?)

Nem tudok olyan hiedelemről, aminek kifejezetten nyelvi alapja lenne (például ebben az esetben olyasmi, hogy a csuklás elnevezése vagy a vele járó hangeffektus felidézne valamilyen tartalmas kifejezést, aminek köze van a csukláshoz kapcsolódó hiedelemhez). Ezért írtam, hogy számomra nyilvánvalóan nincs köze ennek a kérdésnek a nyelvhez. Ha van kapcsolat, az legfeljebb annyi, hogy a nyelv is egy népcsoport szokásrendszeréhez tartozik.

A csukláshoz egyébként a Föld számos részén kapcsolódik olyasféle hiedelem, mint nálunk, például az arab világról, Indiáról és Nepálról hallottam ezt. Vidékenként eltér, hogy ki emlegeti a hiedelem szerint azt, aki csuklik, és milyen szándékkal (például létezik olyan verzió, hogy közeli hozzátartozó emlegeti, és olyan verzió is, hogy rossz szándékkal emlegetik). Névtelen olvasónk értesülésének, hogy a tüsszentéshez (vagy ahhoz is) hasonló hiedelem kapcsolódik, van némi alapja: számos kelet-ázsiai országban létezik ez a hiedelem, de tudtommal a mi környékünkön nem. Viszont a tüsszentéssel kapcsolatban számtalan más hiedelem is létezik a Föld különböző pontjain, hol baljós, hol szerencsés előjelnek tekintik.

Tüsszentés: szerencse vagy szerencsétlenség?
(Forrás: James Gathany / CDC Public Health Image library ID 11162 / Public Domain / Wikimedia Commons)

A csukláshoz, tüsszentéshez és más jelenségekhez kapcsolódó hiedelmek eredetéről általában semmit sem lehet tudni. Csak néha lehet sejteni bizonyos motivációt (például szimbolikus vagy hasonlóságon alapuló kapcsolatot). Például éppen a tüsszentés esetében annak a hiedelemnek, hogy betegség előjele lehet, elég kézzelfogható tapasztalati alapja van (hiszen a légúti megbetegedéseknek régen sokkal fatálisabb következményei lehettek, mint most). És ebből a hiedelemből erednek a tüsszentés után szertartásosan elmondandó „jókívánságok” is. Ezért olyan furcsa, hogy a magyarban azt mondjuk: Egészségedre!. Én úgy tudom, hogy ezek eredetileg nem is jókívánságok, hanem inkább afféle fohászok voltak, hiszen a tüsszentés a környezetre is veszélyt jelentett, ezért az emberek inkább maguknak kértek félelmükben egészséget: a némeg Gesundheit-ben például nem is szerepel a kívánás mozzanata.

A tüsszentéssel kapcsolatban itthon eddig csak azzal a hiedelemmel találkoztam, hogy ha valaki tüsszent, akkor az éppen előtte elhangzott állítás igaz. Ennek ókori, közelebbről görög eredete lehet, de hogy a görögök hiedelmének mi volt az eredete, azt nem lehet tudni. A klasszikus görög emlékek szerint a tüsszentést kedvező égi jelnek tekintették, különösen pedig az előtte elhangzott állítás égi megerősítésének. Erről tanúskodik például a következő idézet, az Odüsszeia 17. énekéből:

„[...] Hogyha Odüsszeusz megjönne s hazaérne honába, 
rajtuk, erőszakukért, a fiával bosszut is állna.” 

Erre nagyot tüsszentett Télemakhosz, s az egész ház 
szörnyen visszhangzott. Nevetett rá Pénelopeia, 
s Eumaioszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt: 
„Menj oda hát, s a szegény idegent hívd már ide hozzám. 
Nem látod, hogy tüsszentett a fiam szavaimra? 
Kérőim romlása se lesz hát teljesületlen, 
egy sem tudja a vészt s a halált közülük kikerülni. [...]”

Miért ismeretlen általában az ilyen hiedelmek (vagy elmarasztalóbb kifejezéssel: babonák) eredete? Ez a természetükkel függ össze. A babona általában azt jelenti, hogy egy jelenségnek, aminek az égvilágon semmi jelentősége sincs és nem mutat túl önmagán, mégis tulajdonítanak valamilyen relevanciát, legtöbbször a jövőre vonatkozó útmutatást, fenyegetést stb. És mivel nyilvánvaló, hogy az illető jelenségnek nincs önálló jelentősége, és amivel összefüggésbe hozzák, ahhoz valójában semmi köze nincs, ezért teljesen önkényesnek, tartalmatlannak kell lennie, mint amilyen az orr viszketése, a fekete macska áthaladása az úton, és így tovább. (Mint említettem, a tüsszentés kicsit kilóg ebből a sorból, hiszen mégiscsak van némi jelentősége, az egészségi állapotunk szempontjából.)

Ebből a szempontból a babonák rengeteg más jelenséggel mutatnak némi átfedést, egyezést. Leginkább, mint Sigmund Freud felfedezte, a kényszerneurózissal, aminek éppen az az egyik fő tünete, hogy úgy érezzük, bizonyos tevékenységeket, amelyeknek egyébként semmi fontosságuk nincs, szertartásosan el kell végeznünk. Tehát ahogy nem létezhetne olyan babona, ami egy ház leégéséhez kapcsolódik, mert a ház leégése fontos esemény, ugyanígy a kényszerneurózisban is értelmetlen, még szimbolikus jelentőséggel sem rendelkező tevékenységeket kell végezni (például minden parkoló autót meg kell érinteni, vagy nem szabad sötét járólapra lépni).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nagyon érdekes a babonáknak a vallásokkal való kapcsolata is. A legkülönbözőbb vallások különböző korszakokban megpróbálnak harcot folytatni a „népi” (vagyis nem magából a vallásból származó) babonák, hiedelmek ellen – sokszor úgy tűnik, hogy főleg a saját pozícióik védelmének érdekében –, máskor viszont (vagy éppen egyidejűleg) pontosan olyan előírásokat, szertartásokat vezetnek be, amelyek a kívülálló szemében ugyanilyen babonáknak minősülnek (még akkor is, ha valamilyen szentnek tekintett szövegre hivatkozva írják elő őket).

Én Freud szövegeiből azt vettem ki, hogy az ő meggyőződése szerint a babonás hiedelmek, a népszokások, sőt a vallási szokások is az emberi természet kényszerneurotikus hajlamaiból származnak. Tehát ha igaza van, akkor az olyan hiedelmekben és a babonákban, mint amik a csukláshoz, a tüsszentéshez és hasonlókhoz kapcsolódnak, ártalmatlan formában élhetjük ki az irracionális magyarázatokra, a teljesen alaptalan „jövőbe látásra” való hajlamunkat. Éppen az a jó bennük, hogy nincs értelmük, és ezért is vész ködbe az eredetük.