Korábban már beszámoltunk a finn köztévé új sorozatáról, melyben Ville Haapasalo az oroszországi finnugorok között utazgat. Szerencsénkre a sorozat nemcsak folytatódik, de továbbra is felkerül a Youtube-ra.

Mint olvasóink bizonyára emlékeznek, az előző részben Haapasalo Udmurtiába ért, és találkozott a buranovói nagyikkal. Ebben a részben eljut az udmurt fővárosba, Izsevszkbe. Ennek kapcsán haapasalo elmondja, hogy Udmurtia iparosodott terület, különösen a nehézipar és a fegyevárgyártás jelentős, és nagyon nagy a különbség a vidék és a városok, különösen Izsevszk között.

Haapasalo először Envil Kaszimovval találkozik – róla már mi is írtunk, ő nevezte ki Steve Jobsot tiszteletbeli udmurttá. Kaszimov mostanában az udmurtok és az ufók kapcsoltáról szóló legendák terjesztésével foglalkozik, udmurt űrhajósokat készít fel arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a földönkívüliekkel. Mint kiderül, már Ádám is udmurt volt: minden, ami igazán jó, az udmurt. Aki lefeküdt már udmurt nővel, másmilyen nővel már nem is akar. Mindenki megtalálhatja magában az udmurtot – Haapasalot viszont Kaszimov külön figyelmezteti: ha rosszul viseli magát, sosem válhat udmurttá. Másnap meglátogatják Steve Jobs sírjának „kihelyezett részlegét”:ha az udmurt meghal, akkor otthon is csinálnak neki egyfajta „sírt”, emlékhelyet (őszintén szólva ezzel az udmurt szokással a Rénhírek trörténete során még nem találkoztunk). Jobs udmurtságát bizonyítja, hogy annyira zseniális dolgokat talált ki. Egyébként az internet is udmurt dolog, az udmurtok kapták több ezer évvel ezelőtt, és ők hozták el erre a világra. Haapasalo arra a kérdésére is választ kap, hogy miért nem csinálták meg korábban: az emberiség még nem volt rá kész. A forrásból állítólag bölcsesség folyik, bár Haapasalo szerint inkább öreg-rozsdás-csónak-ízű víz.

A népek barátságának emlékműve – háttérben az izsevszki víztározó
(Forrás: Wikimedia Commons / Ramon-apb / CC BY-SA 3.0)

Kaszimov ezután megmutatja egy földönkívüli szobrát – az űrlényt természetesen udmurt földben találták. Kaszimov feltehetően nem gondolja komolyan ezeket a dolgokat, mindez inkább humorosnak szánt reakció arra, hogy az oroszok mindent lenéznek, ami udmurt. (Mi azért gyanakszunk, hogy bőven használ magyar forrásokat.) Levezetésképpen Kaszimov és Haapasalo közösen festenek egy festményt.

Izsevszkben Haapasalo belefut a május 8-i ünnepségekbe. A második világháborúban elért győzelmet felvonulásokkal ünneplik minden oroszországi településen. Ezek az ünnepségek az orosz nacionalizmus megnyilvánlásaitól terheltek: meg is kérik őket, hogy az ünnepség egy részét ne filmezzék. Haapasalo találkozik Volkov elnökkel, akinek a kíséretében levő katonatiszt gátlás nélkül dicsekszik azzal, hogy 15 éven át részt vett Észtország megszállásában.

A stáb ellátogat a Kalasnyikov-múzeumba – erről csak néhány képet látunk. Valamivel nagyobb teret szentelnek a Kalasnyikov-gyár lőterének, ahol Haapasalo végül nem akarja kipróbálni a fegyvereket, így helyette operatőre lő, nagyon szép eredménnyel. Haapasalo találkozuik egy udmurt szépségkirálynővel, akit az oroszországi finnugorok között is a legszebbenk választottak. Mint kiderül, ezen a versenyen a saját népük kultúráját is be kell mutatniuk a versenyzőknek: táncolni, hangszeren játszani stb.

Izsevszkből Haapasalo Jundába utazik (a jundai csajmurikról már mi is írtunk), a beszermánok földjére. Itt előre értesíthették a falu vezetését az érkezésükről, mert hivatalos ünneplésbe futnak. Titokban megkörnyékeznek néhány öreget, hogy mehetnének-e hozzájuk – ám amikor megérkeznek, a magánházban ugyanazok az ünneplők várják őket. A faluban a helyzet a többi faluban tapasztalthoz hasonló: a fiatalokat nem érdekli a hagyományos kultúra, sőt, a faluból is elköltöznek – az öregekkel együtt a hagyományok is eltűnnek, sőt, maga a falu is. A faluban nincsenek rendes utak, s bár a gázvezetéék a falu mögött vezet el, a házakban nincs gáz. Rendes munka a városban sincs, a fiatalok esetleg őrként tudnak elhelyezkedni. A falvak környékén a földek ugarként hevernek.

A pohárnak itt is a nap irányában kell körbejárnia. Haapasalo megcsodálja a levest, melyben máj, sózott uborka, krumpli, káposzta és házisör (kvasz) van – a kóstoláskor az édeskés levesben almát is felfedez.

Végül Haapasalo a finn joulupukki társát, az udmurt Tol Babajt, azaz télapót keresi fel. Mivel nem orosz gyerekek társaságában érkezik, gyorsan kiderül, hogy beszél-e az udmurt télapó udmurtul. A télapó még egy eredeti udmurt vendégfogadó dalt is előad.

Haapasalo Pjotr Zaharov költő-újságíró kíséretében folytatja útját. Zaharov az Invozso, az udmurt ifjúsági folyóirat főszerkesztője: szerinte a fiatalok érdeklődnek az udmurt kultúra iránt.  Útjuk célja, hogy megismerkedjen az udmurt „sámánizmussal”. Szundukovo faluban találkoznak az udmurt tunóval, gyógyítóval. A tuno elmondja, hogy ő egyszerűen Isten segítségével gyógyít. Az emberek maguk keresik fel problémáikkal a gyógyítót: csak az akarattal és hittel érkezőkön tud segíteni.  A gyógyításhoz háttal kell támaszkodni a befűtött kemencének, a kemence a kéményen keresztül össze van kötve az égiekkel, így tisztulhat meg az ember. A tuno megmutatja a „telefonját” is: a deszkát hüvelykujjával dörzsölni, miközben fura, keresztvetéshez hasonló mozdulatokkal „kapcsolatba lép Istennel”. Haapasalo azt mondja, hogy a bordája fáj, ezért mellkassal kell a kemence felé fordulnia. A tuno azt tanácsolja, írja fel a dátumot egy naptárba, és amikor megint fáj a bordája, akkor gondoljon vissza rá, és a combját felülről lefelé dörzsölje. (Később Haapasalo a kamerának bevallja, hogy nem fájt semmije, teljesen egészséges, csak kíváncsi volt.) Később a „sámán” vizet „ionizál” nekik az útra, és elmeséli, hogyan vált tunóvá. A környékbeli fiatalokat Vlagyivosztok környékére vitték katonának, ott mindegyik meg is betegedett az idegen éghajlaton. Valaki azt tanácsolta, hogy minden szőrt távolítson el magától – miután megtette, megérezte a kapcsolatot a természetfeletti erőkkel, és amikor visszatért, gyógyítóvá vált.

A faluban egyébként az átlagosnál több a természetfeletti képességűnek tartott ember. Erről Haapasalónak eszébe jut, hogy mégiscsak fáj valamije: a lába. Fiatal korában sokat jéghokizott, és az utazások során a régi sérülések kiújulnak. Felkeres tehát egy másik gyógyítót, pontosabban egy látót is. Az asszony elmondja, hogy öt éve kapta ezt a képességet: Haapasalo lába fáj, és ezt a lábaiban ő is érzi. Megállapítja, hogy a térdfájás egy átok eredménye – azonban az az idős, legalább nyolcvan éves nő, aki Haapasalót megátkozta, már meghalt. Ezután az asszony leveszi az átkot. Mint kiderül, Haapasalónak sok az ellensége: nem akarják, hogy dolgozzon. A nő azt is megmondja, hogy Haapasalo nemrég temetésen járt, és ott is kapott átkot.

Udmurtiából a stáb egy nagy ugrással Mordóvia felé veszi az irányt, ahol az erzák és a moksák élnek. Az őslakosok csak falvaikban használják anyanyelvüket, és az erzák és moksák egymással is csak oroszul beszélnek. Mordóvia a fekete föld övezetébe tartozik, értékes mezőgazdasági terület – ezen kívül gazdag ásványvízforrásokban.

A Mordvin Nemzati Színház épülete
(Forrás: Wikimedia Commons / Khazar II / GNU-FDL 1.2)

Haapasalo szövege szerint az erzák és a moksák kb. négyszázezren vannak: ennyien azonban Mordóviában vannak, azon túl még vagy kétszer ennyien. Később azt uis állítja, hogy Szaranszk lakosságának 80%-a erza, moksa és tatár – forrásaink szerint viszont a város lakosságának 85%-a orosz.

A fővárosba, Szaranszkba érkezve Haapasalo erza kalauzával találkozik: Andrej Romaskinnal, a Toorama vezetőjével. A képeken a gyalogló-világbajnokság megnyitóünnepségét látjuk. A gyaloglás Mordóviában sikersportág: a legjobb oroszországi gyaloglók jelentős része innen származik. Mordóvia a finnugor területek közül az egyik leginkább támogatott, mivel Putyin közvetlen környezetébe tartozó emberek a vezetői. 2018-ban Oroszország rendezi a labdarúgó-világbajnokságot: ennek egyik helyszíne a szaranszki stadion lesz.

A mordvinok pogány vallása mára gyakorlatilag teljesen eltűnt. A székesegyház mellett Szaranszk másik nagy látványossága – mint az oroszországi városokban általában – a második világháborúban elesett katonák emlékműve. A város megtekintése után Romaskin szülőfalujába vezet az útjuk.  Mint Romaskin is elmondja, az erza és a moksa kölcsönösen érthető, bár nem könnyen.

Romaskin édesapja alapította a Tooramát. Amikor néhány évvel ezelőtt meghalt, házát múzeummá alakították. Az erza faluban fafaragással foglalkoznak, ebből Haapasalónak bemutatót is tartanak.

A stáb felkeres egy moksa falut is. Út közben Haapasalo megcsodál egy kétnyelvű helységnévtáblát. Ahová menni akartak, hivatalos ünnepséggel fogadták őket, így elmenekülnek, hogy „valódi embereket” találjanak. Haapasalo szerint ezen a környéken a falvak sokkal rendezettebbek, mint eddig bárhol. A falubeliek elmondják, hogy tejtermelésből élnek, ők is úgy vélik, hogy falujuk gazdag.  Haapasalo nyelvhasonlításba fog, de amikor kiderül, hogy a tehén (finnül lehmä) moksául viszont traksz, felhagy a nyelvészkedéssel. Utóbb aztán kideríti, hogy a falut aféle Patyomkin-faluvá alakították át 2000-ben: ide járnak az állami vezetők megnézni, hogy miként élnek a finnugorok.

A falvak után visszatérnek Szaranszkba, és egy taxisofőrt fogadnak, hogy vigye el őket látványos helyekre. Véletlenül bukkannak egy érdekességre: Oroszországban jellemző, hogy bizonyos területekre garázsokat építenek. Ezek fémlemezekből épített házacskák, melyek utcákat formáznak. Nem csupán az autókat tartják itt, hanem pincék is vannak, ahol élelmiszereket (almát, káposztát, burgonyát, házi konzerveket) tartanak. Haapasalo nyírfaágakból készült szaunavirgácsokat is felfedez. (Ennek a jelenetnek nem sok köze van a finnugorokhoz, de az orosz kultúra jellegzetes vonását tárja fel.)

A hatodik részben Haapasalo ellátogat a Szaranszki Egyetemre, ahol finnt is tanítanak. Haapasalo annyira meghatódik, már annak a tudatától is, hogy a diákok értik, amit mond, hogy zavarában Mordóviát Szibériába teszi. A diákok sincsenek kevésbé zavarban: arra a – valljuk be, nem túl értelmes – kérdésre, hogy mi szerintük a legszebb mondat anyanyelvükön, semmit nem tudnak válaszolni. A stáb ezért inkább két diákkal az udvarra vonul, hogy oldottabb körülmények között forgassanak. Haapasalo arról érdeklődik, hogy mily finn szavvak hasonlítanak a mordvin szavakra. A válasz persze főként számnevekből áll. Kérdésre azt válaszoják, hogy a nemzeti kultúra erősödik, a fiatalok közül egyre többen beszélnek erzául és moksául.

Ezután egy másik iskolába látogat: itt a gyerekeket kiskoruktól kezdve katonai szolgálatra nevelik: azaz egy kadétiskolába. Mint Haapasalo elmondja, a „hazafias nevelés” Oroszországban igen aggasztó jelenség: könnyen átcsaphat rasszizmusba, erőszakba. A felsőévesek alaki, fegyvertisztítási és vegyivédelmi gyakorlatokat mutatnak be. Haapasalo megtekinti az iskola működését bemutató tablókat – a gyerekek elé a kozákokat állítják példaképül. Végül a hittanórát is meglátogatják: itt a gyerekek az őrangyalukról tanulnak – a „hazafias” és a vallásos nevelés itt is teljesen összefonódik. (Ennek a jelentenek szintén nincs sok köze a finnugorokhoz – annyiban mégis van, hogy segít megérteni, milyen szellemiségű államban élnek.)

Ezután Haapasalo a mordvin birkózással ismerkedik. Végül azonban úgy találja, hogy a mordvin birkózás semmiben nem különbözik a finntől. Mi azonban egy különbséget észrevehetünk: a finn birkózók bizonyára finnül beszélnek a tanítványaikhoz – a mordvinok viszont oroszul. (A háttérben látható felirat viszont mordvin.)

A szaranszki pályaudvar
(Forrás: Wikimedia Commons / WildBoar)

A vonatra szállás közben Haapasalo másodszorra mondja el, hogy mennyire fársztotta már a 15 napos utazás – Szibériában. Meg kell állapítanunk, hogy igazán fáradt lehet, ha már azt sem tudja, hol van. Szaranszkból Sziktivkarba tart – utóbbi nevét ki sem tudja mondani, később sem. Mint elmondja, leginkább az keseríti el, hogy a meginterjúvolt emberek azt próbálják mutatni, hogy velük minden rendben van, kultúrájuk virul.  Szeretné hinni, de az az érzése, hogy az emberek betanult szöveget mondanak – mintha Észak-Koreában lenne.

Reggel megérkezik Sziktivkarba – a huszonhét fokból a hétbe. Komiföld közel akkora, mind Svédország (több, mint négyszázezer négyzetkilométer), de lakossága tizedannyi (nem éri el az egymillió főt). Kevés a város, és közöttük hatalmas tajgavidék húzódik – a lakosság negyede a fővárosban lakik. A terület északi része túlnyúlik a sarkkörön: ezen a vidéken a tundra a jellemző, itt rénszarvast is tartanak. A komit a mindennapokban is használják, különösen ott, hol továbbra is a halászat és a vadászat a meghatározó jövedelemforrás. Komiföld ásványkincsekben rendkívül gazdag, de jelentős gazdasági ágazat a fafeldolgozás is. Itt található Európa legnagyobb erdővagyona. A Komi Köztársaság területén annak idején több jelentős munkatábor működött, a helyi oroszok jelentős része a rabok utóda.

Sziktivkari városkép
(Forrás: Wikimedia Commons / Dude x92 / CC BY-SA 3.0)

Haapasalo felkeresi az ö betű szobrát, bár a komik cirill betűkkel írnak, két olyan betűt is használnak, amely nincs meg az orosz ábécében: az i-t és az ö-t. Az ö a komi identitás egyik jelképévé vált – az ezzel jelölt hang igen gyakori a komiban. Haapasalo itt is azt mondja, hogy Észak-Szibériában van, holott még mindig az Urál európai oldalán jár – és rendkívül csodálkozik azon, hogy ez a betű tényleg része a komi ábécének. (Ez viszont azért érdekes, mert a betű megvan a mari és az udmurt ábbécében is – azonban, úgy tűnik, Mariföldön és Udmurtiában Haapasalo nem sok helyi nyelven írt felirattal találkozhatott.)

Az utcán véletlenül összefutnak egy férfival, akiről kiderül, hogy Anatolij Nyeverov komi képzőművész, de ő tervezte a köztársaság és a főváros címerét is, és éppen aznap ünnepli születésnapját. Meghívja őket a műtermébe. Nyeverov több köztéri szobrot is alkotott, ezek makettjeit mutatja be. Természetesen a művész megrajzolja Haapasalo portréját is.

A Komi Köztársaság címere
(Forrás: Wikimedia Commons / A. Neverov)

A stáb ezután Nyeverov egyik szobrához, az Afganisztánban elesett katonák emlékművéhez látogat: ez nem egy hősi emlékmű, szomorúságot áraszt.  Nyeverovtól Haapasalo megtudja, hogy erről a területről különösen sok katonát vittek Afganisztánba – meg is  látogat egy veteránt, akinek fűrésztelepe van. A komiknál nem él úgy a pogány hit, mint a mariknál, itt nincsenek szent erdők, ligetek. A veterán elmondja, hogy a háború két év folyamatos rettegés volt: a mai napig, ha helikoptert hall, felkapja a fejét. Ezzel ér véget a hatodik rész.