A magyar államalapítás előtti török kapcsolatokat tárgyaltuk legutóbb: a történeti, régészeti, nyelvészeti adatok között kerestük az összhangot. Kérdésünk az volt, hol és mikor kerültek a magyar nyelvbe régi török jövevényszavaink. A tudományosan kiérlelt, egzakt válasz (= nem tudjuk) kifejtése után érkező hozzászólások egy mellékszál kibontásának igényét jelezték: ha a baskíroknak annyi közük volt a magyar őstörténethez, a magyarság kialakulásához, akkor hol vannak a magyar nyelv baskír jövevényszavai? Hát igen… Ez a kérdés súlyos provokáció. Mondhatjuk, a tudomány lejáratására irányuló kísérlet. A kérdező Dugovics Titusz módjára magával ragadván a török–magyar kapcsolatok kutatóját, levetette magát, vagyis mindkettőjüket a tudomány ormairól, s együtt zuhantak egy jókora darázsfészekbe. Most ott csücsülnek, némán és mozdulatlanul. Már kezdik sejteni, hová is pottyantak. Hallgassuk hát, mit zümmögnek a darazsak.

Baskírok és magyarok a történeti forrásokban

A 9–12. századi eseményeket tárgyaló muszlim geográfiai irodalomban találkozunk először baskírok és magyarok sajátos összefonódásával, a két népnév szinonima jellegű használatával.

Baskírok először Ibn Fadlán úti jelentésében szerepelnek: a 922-23-ban a volgai bolgár fejedelemhez tartó bagdadi küldöttség útközben találkozott a baskírokkal. Ez az adat teljesen helyénvaló: olyan baskírokról szól, akik lényegében ugyanott, vagy talán egy kicsit délebbre éltek, mint a mai baskírok.

Körülbelül ugyanakkor, legfeljebb pár évvel később keletkezett al-Balkhí geográfiája, melyet tanítványai, al-Isztakhrí és Ib Hauqal írtak tovább. E művekben azonban már azt olvassuk, hogy kétféle basdzsirt van: az egyik népség a bolgárok és a gúzok között lakik, míg a másik a besenyők szomszédságában. Ezt az információt ismétli a 11. században Gardízí, és a 12. században Idriszí. Al-Balkhí ezt írja:

A basdzsirtokról. Ez kétfajta van, az egyik fajta a gúzok földjének szélén lakik, a bolgárok mögött. Azt mondják, hogy számuk vagy kétezer ember. Erdőik védelmében élnek, senki sem bírhatja le őket. A bolgárok alattvalói. A másik basdzsirtok a besenyőkkel határosak. Mind ők, mind a besenyők törökök, és határosak a kelet-rómaiakkal.

A magyar őstörténet kutatóinak egyhangú véleménye szerint ez a szöveg ugyanarról szól, mint amit a magyar krónikákból is tudunk: vagyis a honfoglalás előtt a magyarság kettészakadt, és ugyanarról szól, amit Julianus beszámolójából ismerünk: vagyis a keleten maradt magyarok valahol Baskíria területén élhettek.

Hogy még bonyolultabb legyen a kép, ugyanebből a körből említsük meg azokat a szerzőket, akik a Kárpát-medencébe költözött magyarokat baskíroknak nevezik. Például az 1150-es években Magyarországon járt Abu-Hámid al-Garnáti. Sőt, Maszúdi a 934-ben Bizáncig kalandozó magyarokat is badzsgirtoknak nevezi. Ezek a hírek későbbi szerzőknél, így Jákútnál és Qazvíninél is felbukkannak. További értelmezési bonyodalmakat okoz, hogy Jákút megkülönbözteti a Kárpát-medencei magyarokat és baskírokat. Utóbbiak a magyarok hű alattvalói, de mohamedán vallásúak.

A következő forráscsoportba a 13. századi európai szerzetes-utazók leírásai tartoznak. Közülük a minket leginkább érintő és megérintő leírást Julianus hagyta ránk, aki a keleti magyarok lakóhelyét kutatta föl. Beszámolója szerint egy volgai bolgár városban élő magyar asszony igazította el, s a közelben megtalálta magyar testvéreit, akikkel közös magyar nyelvükön társalogva, megértették egymást.

Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt.

Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.

Folyt némi tudományos vita arról, hol is találta meg Julianus a keleti magyarokat, a Volga bal vagy jobb partján. A bal part tűnik valószínűbbnek. A Volga–Káma találkozásának vidékén, a Káma bal partján Baskíria nyugati határterülete található. Julianus az úti jelentéseiben nem írta le Baskíria vagy a baskír nép nevét. Az utána kelet felé tartozó utazók: Plano Carpini és társai, majd Rubruk azonban igen. Márpedig ők a baskír–magyar összetartozásról Julianustól személyesen vagy közvetítők útján értesültek. Erről így ír Rubruk: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda.” Egyébként pedig ezt tudta meg a domonkos szerzetesektől: „A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy-Bolgárországgal érintkezik. … Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak.” A baskírok lakóhelyéről ezt írja: „Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik.” A Jaik mai neve Urál, s valóban a baskírok földje felől (habár a mai Baskortosztán keleti határán kívül) tart a Kaszpi-tengerbe.

Az Ural folyó Oral (Uralszk) és Atirau között (Kazahsztán)
(Forrás: Wikimedia commons)

Plano Carpini szerint a tatárok „…a bolgárok, azaz Nagy-Bolgárország földje ellen vonultak, és teljességgel elpusztították. Majd még északabbra hatoltak Baskíria, vagyis Nagy-Magyarország ellen; azt is letiporták.” A mai Baskortosztán északról és keletről szinte körülöleli az egykori Volgai Bolgár Birodalom területét, tehát lényegében a helymeghatározás is helyesnek mondható.

Benedictus Polonus, Plano Carpini útitársa is írt egy rövid jelentést, melyben szintén szerepel, hogy „…a baskírok, akik a régi magyarok”.
A 13. századi utazók híradásai nyomán később térképeken is jelölik, hogy Baskíria azonos Nagy (= régi)-Magyarországgal.

A harmadik forráscsoportba a mongol kori (tatárjárás utáni) keleti szövegek tartoznak. Dzsuvaini a Kárpát-medencei magyarokra használja a basgird népnevet. Ő a magyar népnevet nem is ismeri. Rasid-ad-Dinnál kicsit bonyolultabb a helyzet. Amikor a basgird népnevet a kelar népnévvel együtt használja, akkor a baskírok alatt a Kárpát-medencei magyarok értendők, hiszen az ő másik nevük a mongoloknál a király szóból származó kelar népnév. Szövegének más helyein azonban elképzelhető, hogy a basgird népnév a török nyelvű baskírokra vonatkozik.

Németh Gyula összefoglalása szerint három vélemény alakult ki a baskírok és magyarok kapcsolatát elemző szakirodalomban:

• Baskíriában soha sem voltak magyarok, a muszlim geográfusok a nevek hasonlósága miatt keverték össze a két népet. (Vámbéry Ármin, J. Marquart)
• A magyarok valamikor Baskíriában éltek. (Gombocz Zoltán, Munkácsi Bernát)
• A magyarok lényegében azonosak a baskírokkal. (D. A. Hvolszon, Pauler Gyula) Maga Németh Gyula is ezt a véleményt vallotta, hiszen többször is értekezett a baskírok körében ma is élő magyar törzsnevekről. Úgy vélte, hogy a magyarság Baskíria területén formálódott néppé. E csoportba sorolható Ligeti Lajos nézete is. Szerinte a baskír a magyarok külső elnevezése volt. (Ugyanúgy, mint az onogur.)

A transzszibériai vasút hídja az Ural folyón keresztül
(Forrás: Wikimedia commons)

Úgy tűnik, hogy volt egy korszak a magyarság formálódásában, amikor nemigen lehetett megkülönböztetni az önmagát baskírnak, illetve magyarnak nevező csoportokat. Minden bizonnyal együtt éltek, egy politikai-gazdasági egységbe tartoztak. Ez az etnikai alakulat a Volga és a Káma összefolyásától keletre, a mai Baskíria területén létezhetett.

Legközelebb a régészet felől próbáljuk meg értelmezni baskírok és magyarok kapcsolatát. (A nyelvészet majd a legvégén jön.)

Felhasznált irodalom

Julianus barát és napkelet fölfedezése. Bev., jegyz. Györffy György, ford. Györffy György, Gy. Ruitz Izabella. Bp., 1986.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskír, király). Magyar Nyelv, LX. (1964), 385–404.

Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzéteszi Berta Árpád. Bp. 1991.