A 18. század végi Pest városának utcáin korzózva minden bizonnyal nagyobb eséllyel értettünk volna szót a járókellőkkel, ha németül szólítjuk meg őket. A németajkúak aránya a török kiűzését követően ugyanis magasabb volt Magyarországon, mint a magyar vagy a szláv nyelveket beszélőké.

II. József nagycímere 1765-ből
(Forrás: Wikimedia)

Rövid körkép német-ügyben

Szent István király és Gizella bajor hercegnő házasságkötésével már nagyjából eldőlt, hogy a németség fontos hatással lesz majd az ország fejlődésére. A történelem során aztán a magyar politika egyik alapvető viszonyulási pontjává váltak a németség és a német birodalmak érdekei.

1784 és 1790 között a Habsburg Birodalom hivatalos nyelve a német volt, amely Magyarország területén a latint váltotta. Ekkor erőteljes küzdelem kezdődött a magyar nyelv jogainak kiterjesztéséért.

A szabadságharc után azonban újra erős, sőt erőszakos németesítés kezdődött. Német lett a közigazgatás, valamint a közoktatás nyelve. A pesti egyetemen is németül és latinul folytak csak az előadások.

A kiegyezést követően a német és a magyar váltak uralkodó nyelvekké a Monarchiában. Pest lakosainak kétharmada a 18., valamint a 19. század fordulóján minden bizonnyal németül beszélt, Budán pedig még nagyobb volt ez az arány.

A már egyesült Budapesten még 1880 tájékán is körülbelül azonos volt a németül es a magyarul beszelők száma. A Trianon utáni Magyarországon – ha nem is ellentmondások nélkül – szintén jelentős volt a német kultúra befolyása.

A második világháborút követően majdnem a rendszerváltásig szinte teljesen visszaszorult a német nyelv az alsó- és a középfokú oktatásban.

A nyelvileg sokszínű 18. század

A törökök kiűzése után Magyarország etnikai és – ezzel együtt – nyelvi térképe is megváltozott. Az ország nagy területei egyrészt a harcok, másrészt az akkoriban pusztító pestis miatt teljesen elnéptelenedtek. Jórészt a bécsi udvar döntése volt, hogy új népeket, elsősorban szerbeket és németeket telepítsenek le az elnéptelenedett területeken. Erre a jelenségre a természetes bevándorlás is rásegített.

Az északi megyékben, valamint az Alföldön a szlovákság lélekszáma, Erdélyben pedig a románság részaránya növekedett meg. A 18. század közepére a magyar népesség aránya bizonyíthatóan 50%-ra csökkent. Ez az etnikai változás vált a nemzeti nyelv és művelődés tudatos használatának, fejlesztésének egyik alapvető mozgatójává.

A magyar lakosság nemcsak más etnikumokkal keveredett, hanem az országon belüli népmozgások nyomán a magyar nyelvű településeken is kevert nyelvjárási szigetek alakultak ki, melyek összecsiszolódása megindult a 18. században. A hivatalok nyelve azonban a latin volt ebben az időben.

A rendeletgyáros kalapos

II. József 1780. november 29-én lépett trónra, és – biztos, ami biztos – nem koronáztatta meg magát. Ennek megfelelően aztán mentesült minden olyan – elődei és a rendek egyezségeiből származó – kötöttségtől, amik királyként megkötnék a kezét: nem kellett garantálnia a rendi szervezetek, jogok megmaradását. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy saját elképzelései szerint átalakíthassa az államberendezkedést. A koronázatlan államfőt kritikusai gúnyosan „kalapos király” néven emlegették.

Egy kalapos úr, lovon. II. József egyébként sokat tett a magyarországi lótenyésztésért, de ő tette le a mérnökoktatás alapjait is azzal, hogy a világon elsőként alapított mérnökképzést – magyar földön (ezt emlegetik a Műszaki Egyetem elődjeként)

A király édesanyjához, Mária Teréziához hasonlóan rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze. A kalapos király átlagosan napi két rendeletet adott ki (uralkodása alatt összesen hatezret), így az államapparátus már csak a mennyiség miatt sem tudta azokat maradéktalanul végrehajtani.

II. József intézkedéseit a birodalom egységesítése – azaz a Gesammtmonarchie, az összbirodalom létrehozása – vezérelte. A kalapos király működése azonban nagyrészt a hagyományok totális elvetését jelentette Magyarországon. Nyelvi kérdésekben hozott korlátozó jellegű rendelkezései, a női divat korlátozása, a vallási kérdésben hozott katolicizmus előtérbe toló döntései, valamint a koporsós temetés eltörlése sem aratott nagy sikert a korabeli Magyarországon.

„Ropogott a német szó, hozzá nem szokhattak” – németesítés József módra

József a megálmodott összmonarchiát egynyelvűnek képzelte. Mivel a latin holt nyelv, és igen nehéz modern témákat kifejezni általa, a magyart pedig az ország lakosságának mindösszesen fele beszélte, József számára nem volt kérdés, hogy a birodalom hivatalos nyelve nem lehet más, csak a német. Így 1784-ben nyelvrendeletet adott ki, amely a kormányzásban a latin helyett a németet nyilvánította hivatalos nyelvvé, valamint kötelezővé tette a német nyelvtudást a hivatalnoki állások betöltéséhez. Aki nem beszélt németül, három év haladékot kapott a német nyelv elsajátítására.

A konzervatív magyar tábor azonnal tiltakozott a rendelkezés ellen. A jozefinista értelmiség viszont (Pálóczi Horváth Ádám, Kazinczy Ferenc, és még Révai Miklós is) helyben hagyta a javaslatot. Ez a rendelet a németeken kívül az összbirodalom valamennyi nemzetének, nemzetiségének önérzetét sértette, társadalmi struktúrában elfoglalt helyétől függetlenül az egész nem német lakosság ellenérzését váltotta ki.

II. József korának uralkodói közül ő értette meg legmélyebben a felvilágosodás társadalmi programját – és ezt megpróbálta központosító politikájának szolgálatába állítani. Az emberekkel azonban nem tudott bánni. Mindenkitől elvárta, hogy a magáéhoz hasonló lelkesedéssel és munkabírással álljon a dolgokhoz, , és miután mindezt nem kapta meg, csalódott emberré vált, és halála előtt (1790-ben) visszavonta rendeleteit.

Miből lesz a magyar nyelvújítás?

II. József mindezzel együtt érzelmileg mindenképpen ösztönzőleg hatott a magyar nyelvújítási programra, mivel sürgette egy korszerű, a hivatalos nyelv szerepét is betölteni képes magyar nyelv kialakítását. A magyar nyelvmozgalom tehát akkor lett „politikummá”, amikor II. József 1790. január 28-án visszavonta összes rendeletét. A visszavonás utáni első magyar nyelvű hivatalos irat a magyar kancellária tollából latin és magyar nyelven született, és az alkotmány visszaállítását, valamint a sérelmek orvoslását tartalmazta. Ezt követően a kancellária 1790. április 7-én született leirata intézkedik arról, hogy a német közoktatási nyelv helyébe a magyar és latin nyelv vezettessék be. Ezen kívül hangsúlyozza, hogy a magyar nyelvet terjeszteni kell, de ugyanakkor egyetlen hazai nyelv tanítását sem szabad megakadályozni.

A nyelvújítási, valamint a magyar nyelv védelmében tett lépések azonban az 1848-as szabadságharcot követően újra háttérbe szorultak, ugyanis a németesítés egy újabb erőteljes hullámaként a közigazgatás nyelve ismét a német lett.

Forrás:

Művelődéstörténet II. (Magyar Művelődési Intézet és a Mikszáth Kiadó könyvsorozata), szerk.: B Gelecsér Katalin, 498-503. oldal

A nemzeti kérdés megoldhatatlansága a XIX. század második felében – az Osztrák Magyar Monarchia politikai gondolkodása, paradigmái a nemzetiségi kérdés tekintetében: http://m.blog.hu/vi/viribusunitis/file/Nemzetikerdes.pdf

Mikó Imre: A magyar államnyelv kérdése a magyar országgyűlés előtt

1790—1825, Erdélyi Tudományos Füzetek 160.sz.

http://hu.wikipedia.org/wiki/II._J%C3%B3zsef

http://mek.niif.hu/01900/01902/html/index2.html

http://mek.niif.hu/01900/01902/html/index8.html

http://www.antikkonyv.hu/cgi-bin/antikkonyv/index.php?p=cikk&nyelv=hun&m=szolg&cikkid=10